Nemzeti és nyelvi kisebbségek védelme a Lisszaboni Szerződés után

Túl kell lépni a nemzeti és etnikai közösségek jogainak kizárólag belügyként való kezelésén, hangsúlyozta Tőkés László EP-alelnök azon a konferencián, amelyet Gál Kinga EP-képviselő és az EU soros magyar elnöksége rendezett az Alapjogi Ügynökség részvételével 2011. június 27-én Brüsszelben, az Európa Parlament épületében.

Az erdélyi képviselő felszólalásában rámutatott: az emberi − és kisebbségi − jogok Unión belüli érvényesítésének és betartatásának kezdettől fogva komoly akadályát képezi a helsinki alapelvek közötti azon ellentmondás, mely „az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának” (7. alapelv), másfelől pedig „a belügyekbe való be nem avatkozásnak” (6. alapelv) a követelményei között áll fenn. Vagyis, jelentette ki Tőkés László, azokban az esetekben, amikor valamely tagállamban sértik meg az emberi és kisebbségi jogokat, az Uniónak nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz ennek számonkérésére, hiszen az európai jog az egész kérdéskört a nemzeti kompetencia körébe utalja.

Tőkés László megítélése szerint a Lisszaboni Szerződés jó kiindulópontként szolgál arra, hogy hosszabb távon egy kötelező jogi erővel bíró, hatékony uniós kisebbségvédelmi rendszert alakítsanak ki, mely az őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek pusztulását képes lesz feltartóztatni, a kontinens kulturális sokszínűségét eredményesen meg tudja őrizni, és az Európa-szerte eluralkodott asszimilációs tendenciákkal szemben a sajátos értékek és identitások megőrzésének és integrációjának az alternatíváját fogja érvényre juttatni. Ehhez viszont az Unió kisebbségpolitikájában és kisebbségvédelmi joggyakorlatában valóságos paradigmaváltás szükséges, melynek részeként többek között a „be nem avatkozás” dogmatikus elvének a feloldásával le kell mondani arról a jogkorlátozó megkötésről és gyakorlatról, mely a kisebbségi kérdés rendezését az egyes tagországok kizárólagos belügyének tekinti, valamint ki kell küszöbölni az Unión kívüli és belüli viszonylatban alkalmazott kettős mércét – szorgalmazta Tőkés László. Mindehhez egységes uniós kisebbségvédelmi jogrendszer bevezetése szükséges – tette hozzá az EP alelnöke.

A Lisszaboni Szerződés utáni időszak nemzeti és nyelvi kisebbségeinek védelmét témaként körüljáró konferenciára a nemzetközi és az európai jog rangos szakértői kaptak. Kiemelt előadói között Martonyi János magyar külügyminisztert, Morten Kjaerum, az Alapjogi Ügynökség igazgatóját, Stefan Oeter, az Európa Tanács Regionális és Kisebbségi Nyelvi Chartája szakértői bizottságának elnökét, Herbert Dorfmann dél-tiroli EP képviselőt, Bauer Edit felvidéki EP-képviselőt és Korhecz Tamás, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács elnökét említhetjük.

Tőkés László beszédét alább olvashatják.

A nemzeti és nyelvi kisebbségek védelme

− Lisszabon után

Az Európai Unió tagországai és a nemzetközi közvélemény osztatlan elismeréssel fogadták, hogy a magyar EU-elnökség legfőbb prioritásai közé sorolta a kulturális − nemzeti és vallási − sokszínűséget. Az elnökség eltelt fél évének méltó befejezését jelenti a kisebbségi, nyelvi jogok tárgykörében sorra kerülő mai konferencia, mely Magyarország európai elkötelezettségét juttatja kifejezésre a nemzeti kisebbségi közösségek ügye iránt.

Amint azt a közelmúlt történelme meggyőző módon beigazolta, az 1975-ös Helsinki Értekezlet „harmadik kosarában” szereplő emberi jogok kérdése, illetve az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának a Helsinki Záróokmányba foglalt, teljes konszenzuson alapuló követelménye nemcsak Európában, hanem világviszonylatban is döntő szerepet játszott – és játszik – az elnyomott emberek, közösségek és népek, köztük a kisebbségi nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási közösségek felszabadításában és jogainak biztosításában.

A Szovjet Birodalom összeomlásának 20. évfordulóján, az egykori Ceausescu-diktatúra elnyomott romániai magyar közösségének tagjaként az emberi jogok helsinki előtörténetének az összefüggésében értékelem az emberi és kisebbségi jogoknak a Lisszaboni Szerződésbe való belefoglalását, és keresem az Unió alapokmányában, vele együtt pedig az Európai Alapjogi Chártában rejlő új lehetőségeket a kisebbségvédelem területén. Erre annál is inkább szükség van, mivel könnyű belátni, hogy a kisebbségi kérdés rendezése nem csupán a közvetlenül érintettek – vagyis a kisebbségek –, hanem egész Európa számára is igen fontos. A földrészünkön jelentős számban és arányban élő, őshonos etnikai és nyelvi közösségek szabadságának és egyenjogúságának biztosítása, helyzetüknek és problémáiknak megnyugtató és intézményes rendezése ugyanis Európa integrációjának, társadalmi és regionális kohéziója erősödésének, valamint biztonsága és stabilitása megőrzésének is egyik meghatározó tényezője.

Az emberi − és kisebbségi − jogok Unión belüli érvényesítésének és betartatásának kezdettől fogva komoly akadályát képezi a helsinki alapelvek közötti azon ellentmondás, mely „az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartásának” (7. alapelv), másfelől pedig „a belügyekbe való be nem avatkozásnak” (6. alapelv) a követelményei között áll fenn. Azokban az esetekben ugyanis, amikor valamely tagállamban sértik meg az emberi és kisebbségi jogokat, az Uniónak nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz ennek számonkérésére, hiszen az európai jog az egész kérdéskört a nemzeti kompetencia körébe utalja.

Az Emberi Jogi Bizottság (DROI) és a Kisebbségvédelmi Frakcióközi Csoport − az intergroup − tagjaként különösképpen súlyos önellentmondásként élem meg azt a helyzetet, hogy miközben az ún. harmadik országokat rendre-másra valósággal megleckéztetjük az általuk elkövetett emberi és kisebbségi jogsérelmek miatt, ezzel szemben viszont a saját tagországainkban a hasonló cselekmények igen enyhe elbírálás alá esnek. Egyenesen képmutatásnak és tarthatatlannak érzem azt, hogy miközben − példának okáért − Kínától elvszerű következetességgel kérjük számon a tibetiek és ujgurok kisebbségi jogainak a tiszteletben tartását, a közel-keleti országokat pedig a vallási kisebbségeik üldözése miatt − egyébként joggal − kárhoztatjuk, ezzel szemben viszont az Európai Unió rendre szemet huny a durván diszkriminatív szlovák államnyelvtörvény vagy a Romániában időről időre kiújuló heves magyarellenesség felett.

Az Unió bel- és külpolitikája viszonylatában érvényesülő kettős mérce alkalmazása szögesen ellentmondásban áll a Lisszaboni Szerződésben felsorolt európai alapértékekkel. Milyen erkölcsi alapunk lehet másokon számonkérni az emberi és kisebbségi jogokat, amikor is ezek tiszteletben tartását a saját házunk táján sem vagyunk képesek megkövetelni?!
A napokban véget érő magyar uniós elnökség kapcsán hadd térjek ki arra is, hogy a Kárpát-medence számos országában élő, Európa legnagyobb hagyományos nemzeti közösségének számító magyarság kiváltképpen érdekelt abban, hogy a kisebbségvédelem terén gyökeres változás történjen az Unió politikájában. Megítélésünk szerint a Lisszaboni Szerződés jó kiindulópontként szolgál arra, hogy hosszabb távon egy kötelező jogi erővel bíró, hatékony uniós kisebbségvédelmi rendszert alakítsunk ki, mely az őshonos nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek pusztulását képes lesz feltartóztatni, kontinensünk kulturális sokszínűségét eredményesen meg tudja őrizni, és az Európa-szerte eluralkodott asszimilációs tendenciákkal szemben a sajátos értékek és identitások megőrzésének és integrációjának az alternatíváját fogja érvényre juttatni. Ehhez viszont az Unió kisebbségpolitikájában és kisebbségvédelmi joggyakorlatában valóságos paradigmaváltásra van szükség, melynek főbb elemei a következők lennének:

A „be nem avatkozás” dogmatikus elvének a feloldásával le kell mondani arról a jogkorlátozó megkötésről és gyakorlatról, mely a kisebbségi kérdés rendezését az egyes tagországok kizárólagos belügyének tekinti.
· Az Unión kívüli és belüli viszonylatban alkalmazott kettős mérce kiküszöbölése.
· Egységes uniós kisebbségvédelmi jogrendszer bevezetése − az Európa Tanács gyakorlatának mintájára.
· A kisebbségi egyéni jogok tiszteletben tartásának a kisebbségi kollektív jogok irányában való kiterjesztése − a kisebbségek, mint közösségi entitások védelme érdekében.
· A számos tagországban jól működő kisebbségi autonómiák mintájára az Európai Unió cselekvő módon támogassa a többség és kisebbség megegyezése alapján kialakítandó kulturális és területi autonómiák bevezetését.
Akárhogyan is alakulna az európai kisebbségi közösségek sorsa, és ezen a téren akármit is hozna a jövő − befejezésképpen, Románia magyar nemzetiségű európai polgáraként egyet viszont még mindenképpen fontosnak tartok kihangsúlyozni, éspedig azt, hogy a jelenleg is folyamatban lévő romániai magyarellenes propaganda-kampány ellenében bennünket, kisebbségi magyarokat, székelyeket is megillet az emberi méltóság iránti tisztelet elidegeníthetetlen alapvető joga, úgy amiképpen egyetlen más kisebbségi európai polgárt sem lehet megfosztani ettől.