Az igazság, az emberi lélek az, ami nem változik: ugyanaz marad.

Kilencven éve Kós Károly a Kiáltó szóban megírta az országát, hazáját vesztett erdélyi magyarság kiáltványát. Minden szava igaz volt – akkor.

Minden szava igaz ma is – de a világ mégiscsak változik.

Mert igaz ugyan, hogy a Kárpát-medencei magyarság kétszer is elveszítette a Hazát, az is igaz, hogy a hiú remények sokszor öngyilkos illúziókba kergettek bennünket: mindazonáltal van még ország, ahol „az adjonistent magyarul viszonozzák”, és él még egy erős, egyre erősödő magyar közösség, amelyik így vagy úgy, de legalább ezerszáz esztendeje építi az emberiség közös jövőjét.

Ennél rosszabb idők is voltak. Sokkal rosszabbak ennél. A nemzethalál a tatárjárás, a törökdúlás, a labancvilág, a kommunizmus és számtalan más vész és veszedelem formájában sokszor megkörnyékezett bennünket.

És nézhettünk nyugat felé, amíg könnyes lett a szemünk. És néztünk kelet felé, amíg össze nem szűkült a szemünk.

Az igazi újulást mindig az hozta, amikor magunkba néztünk. És felfedeztük, újra, hogy magyarok vagyunk, bárhol, bármilyen felségjel alatt. Újulást magunktól kell várnunk, és magunknak kell hoznunk: szorgalommal, önfeláldozással, hittel.

Miként tettük ezt 1848-ban, 1956-ban és 1989 decemberében.

Mert mindig van feltámadás, hogyha hittel hisszük.

Magyar feltámadás is van. Nem lesz, hanem van. Egy ideje újra, az új idők új jegyeiben megújul, erősödik, gyarapodik, egységesül a magyarság. Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Erdély, a magyar diaszpóra és az Anyaország ezernyi hajszálere egyesül most a honosítás útján, és hozza újra közelebb szívünkhöz a 15 milliós magyarság teljességét.

Nekünk, magyaroknak, legyünk bár székelyek, kunok, csángók, jászok, bármelyik hímzés a nemzet köpenyén: egyetlen Hazánk van. A Hazára kell tekintenünk, amíg az a „Haza” névre érdemes: és most ismét érdemes.

A világnak ebben a sarkában, ahol élünk, megtanultunk egymással élni, néha egymás ellenében is. De megtanultuk azt is, hogy együtt könnyebb és hasznosabb, mint egymás ellen. A románságnak nem vagyunk ellenségei Erdélyben, ahogyan a románság sem nekünk. Nem vagyunk többek, de kevesebbek sem: és ezt meg kell értenie mindenkinek, hogy jogunk, célunk és saját jövőnk van Erdélyben. Nem mások ellenében – hanem önmagunkért.

A legsoványabb békesség is jobb, mint a legkövérebb veszekedés: és egy székely közmondás szerint a jó szomszédság titka az erős sövény. Ezért hát építsük fel magunk köré újra magyarságunkat, intézményeinket, anyagi lehetőségeinket. Legyünk szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók.

Erdély közös bennvalónk: de csak a mi nyelvünkön Erdély, mindazzal, amit ez magyarként jelent. Hinnünk kell abban, hogy ez a jelentés nemcsak hogy nem vész el, de kibővül dédunokáink számára is – és újra lesz magyar Erdély, és lesz Székelyföld: ahogyan most is van a felszín alatt. Nem valakik ellen: hanem önmagáért, mert létezik.

És hogy létezik, ez az örök hitnek köszönhető, és az áldozatnak is. A lófőként hadba induló székelyeknek, az adót fizető polgároknak, az ágyúöntő iparosoknak, a jövőteremtő igékkel élőknek.

A mi feladatunk sem kevesebb. Tisztességgel, munkával, és legfőképpen: hittel kell újraépítenünk Erdélyországot, Székelyföldet. Helyben cselekedve, de összefüggésekben gondolkodva – mert most ilyen idők járnak.

Ebben a fáradozásunkban nem vagyunk egyedül. Ismét együtt vagyunk, az egész Kárpát-medence magyar népe, szemben a balsorssal: mert amíg van egységes nemzettudat, addig jövőnk is van.

Hogy meddig, az legfőképpen rajtunk múlik. És az is, hogy ez a jövő milyen lészen.

A tatárjárás után kevesen hitték, hogy lesz még Magyarország, és mégis eljött Mátyás tündöklő országlása. A világosi fegyverletételnél minden elveszett – és mégis „fölébredt a szolga népek Bábele”! És ’56 világosságot gyújtott a kommunizmus sötét ködében, és ’89 decemberében kiderült, még reménytelen helyeken is születhet új élet.

Ezért születik hát újra magyar világ, magyar jövő, székely világ, székely autonómia, és minden, amivel nemcsak őseinknek, hanem magunknak is tartozunk.

Kilencven éve Kós Károly írta:

„Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.

De kiáltom mégegyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való; mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.”

A világ folyamatosan változik. De a lényeg örök érvényű: és ez a mi megtartó erőnk. Higgyünk benne!

Magyarnak lenni jó.

 

2011. március 15.

 

Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács