Igehirdetés a temesvári Új Ezredév Református Központban

2026. szeptember 20-án a temesvári Belvárosi és Új Ezredévi Református Gyülekezetek közös istentiszteletén Tőkés László, a temesvár-belvárosi református egyházközség egykori lelkipásztora, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke hirdette Isten igéjét a temesvár-gyárvárosi Új Ezredév Református Központ templomában. Az istentisztelet keretében és azt követően az erzsébetvárosi temetőben megemlékeztek a 37 esztendővel ezelőtt, máig tisztázatlan körülmények között elhunyt Újvárossy Ernőről, aki az 1989-es Temesvár első mártírjának tekinthető. Az elhangzott templomi igehirdetés alább olvasható.

„Majd körültekintettem, megálltam, és így szóltam az elöljárókhoz, a főemberekhez és a többi néphez: Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért! Amikor pedig meghallották az ellenségeink, hogy megtudtuk szándékukat, és hogy Isten semmivé tette a tervüket, mindnyájan visszatértünk a várfalhoz, mindenki a maga munkájához. De attól a naptól fogva embereimnek csak az egyik fele dolgozott, másik fele pedig dárdákkal, pajzsokkal, íjakkal és páncéllal volt fölfegyverkezve, a fejedelmek pedig ott álltak egész Júda háznépe mögött. A falon munkálkodók és a teherhordók egyik kezükkel a munkát végezték, a másik kezük pedig a fegyvert tartotta.” (Neh 4,14–17)

Magunk mögött hagyva a Jókai-emlékévet, engedjétek meg, hogy írófejedelmünk egyik hitvallásszámba menő irodalmi megfogalmazását idézzem az ember- és hazaszeretetről: „Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta, de nem kőtáblára, hanem az emberi szívekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása. Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az Urat az emberi jótettek.” (A históriai tarokkparti)

Nehémiás próféta alakja és története ezt az istenes ember- és honszeretetet példázza és jeleníti meg, amikor is Krisztus előtt 445-ben, Artaxerxész perzsa király engedelmével a zsidók egy újabb hulláma a babilóniai fogságból hazatér, és az őket szorongató ellenséges körülmények között hozzáfog Jeruzsálem romba dőlt falainak megépítéséhez. Valamennyi nép számára történelmi minta és példa gyanánt szolgálhat az a szülőhaza iránti föltétlen ragaszkodás, melyet Isten népe, Izráel tanúsít az Isten adta Ígéret földje iránt. Ez a szent érzés még inkább elmélyül a szülőföldjéről fogságba elhurcolt népnek a lelkében. Honszerelmüket tovább fokozza a tragikus veszteség lesújtó érzése, hiszen azt kell látniuk, hogy „Jeruzsálem pusztán hever, és kapui tűzben égtek meg” (Neh 2,17).

Jézus jajszava is ebből a fájdalmas veszteségérzésből fakad: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat (…), hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, (…) de ti nem akarátok” (Lk 13,34).

Izráel népe nem adja meg magát balsorsának. Nem engedi, hogy hatalmába kerítse a lépten-nyomon leselkedő félelem, hogy lebénítsa a Szanballat és az ammonita Tóbiás gerjesztette fenyegető veszedelem. A tőlük való emberi zsigeri félelmet leküzdi lelkükben az erőt adó Isten-félelem. Nem emberekre, hanem Istenre néznek. „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek” – biztatja, bátorítja őket Nehémiás. És felülkerekedik bennük a népük és szülőföldjük iránti szeretet, mely a jó cselekvésére: munkára és küzdelemre sarkallja őket.

Példázatos ez a kettős cselekvés, amelyről Nehémiás próféta könyve számol be: munka és küzdelem. Az ammoniták, az arábiabeliek és az asdódeusok gúnyolódnak velük, lekicsinylik és kicsúfolják őket, hatalmukat fitogtatják Babilónia foglyaival szemben. „Mit művelnek ezek a nyomorult zsidók?” – kérdezik tömény megvetéssel. De íme, ezek a „nyomorult zsidók”, akiknek a helyzetébe akár kisemmizett kisebbségi magyarságunkat is beleérezhetjük, nem ijednek és nem hátrálnak meg, hanem: munkához látnak és felveszik csúfolóikkal, elnyomóikkal a küzdelmet.

A temesvári népfelkelés 20. évfordulóján mi magunk is ezt a fogalompárt választottuk megemlékezésünk alapgondolatául: építés és küzdelem. Erre emlékeztet áldott emlékű Újvárossy Ernő áldozatos sorsa és példája is, aki mind a gyülekezeti ellenállás terén, mind az építőmunkában élen járt.

Jeruzsálem újjáépítésének történetében sokatmondó körülmény, hogy Izráel fogságból szabadult népe, elnyomóival és agresszív ellenségeivel éles ellentétben nem támadó szerepet játszott, hanem önvédelmi harcot folytatott. A békés építőmunkához való jogát és annak lehetőségét kellett kivívnia azáltal, hogy fegyvert fogott. Míg a legények egyik része „munkálkodik vala”, a másik része „tart vala dárdákat, paizsokat, kézíveket és páncélokat” – olvassuk. Sőt: „a tehernek hordói egyik kezükkel, amely a munkát végzé, rakodának, másik kezük pedig a fegyvert tartja vala”. Magukat a várfalakat is azért kellett romjaikból újjáépíteni, hogy védelmet nyújtsanak a városlakóknak. Istennek népe a Nabukodonozor király által lerombolt jeruzsálemi templomot (Kr. e. 587) is azért építette újra (Kr. e. 515), hogy békességben és szeretetben áldozhasson Urának és népe közösségében élhesse meg hitét.

„Erős várunk nékünk az Isten” – valljuk a Zsoltárossal és énekeljük Luther Mártonnal, aki kivezette egyházunkat „babiloni fogságából”. Élő hitünk várai is arra szolgáltak és mindenkor arra szolgálnak, hogy védelmet nyújtsanak a körülöttünk ólálkodó gonosz ellen. „Temesvár ostromára” is ebben az értelemben emlékezünk, hiszen az Úr „erős várként” oltalmazott bennünket.

Ezredéves történelmünk során, a Szentírás krónikáit olvasva, számtalanszor érezhettük úgy, hogy Isten választott népének a sorsa jutott nekünk osztályrészül. Egyiptom, Asszíria, Babilónia s a perzsa birodalom nagyhatalmi szorításában szenvedő Izráel nyomorúságos helyzetében az Oszmán birodalom, a Habsburg császárság és a Szovjetunió általi elnyomatásunkat ismertük fel, melyben Gondviselő Istenünkhöz fohászkodtunk szabadulásért. Az istentelen kommunista zsarnokság Isten népének babiloni fogságaként nehezedett ránk, melyből Isten minket is úgy szabadított meg, mint egykor Izráel népét.

A múlt romjain új falakat és új jövőt építő felszabadult babiloni foglyokban is magunkra ismerünk. Nehémiás próféta szavai hozzánk szólnak, amikor ezeket mondja: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért és leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!”

Idén négy kiemelkedően fontos évforduló szerepel történelmi eseménynaptárunkban:

· a győztes nándorfehérvári csata 570. évfordulója

· a végzetes kimenetelű mohácsi vész félezredéves évfordulója

· II. Rákóczi Ferenc „vezérlő fejedelem” születésének 350. évfordulója és

· a dicsőséges 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója

Valamennyiük az igazságos önvédelemről szól – a törökökkel, a Habsburgokkal és a szovjet hatalommal szemben.

A messzehangzó déli harangszó hős elődeink diadalát hirdeti minden időben a pogány túlerő ellenében, hitük erejével.

Mohács a hősies helytállás és a tragikus pusztulás jelképe gyanánt indít bennünket a mindenkori újrakezdésre, a magyar Sion megépítésére.

Cum Deo pro Patria et Libertate – Rákóczi zászlajának felirata arra buzdít, hogy önfeláldozó hűséggel álljunk ki Istennel a Hazáért és a Szabadságért.

Közelmúltunk forradalmi szabadságharca pedig arra nézve mutat példát, hogy „ama nemes harcot” a gonosz ellen és a szabadságért soha fel ne adjuk.

Tanulságos körülmény számunkra, hogy felsorolt küzdelmeinkben Nehémiás prófétához hasonlóan mindig ott találjuk hitünk harcosait, az Anyaszentegyház hűséges szolgáit. Elég legyen a legkiemelkedőbbek nevét felsorolnunk: III. Callixtus pápa, Hunyadi János, a kereszténység bajnoka, Tomory Pál kalocsai érsek, országos főkapitány, a kegyes lelkű II. Rákóczi Ferenc, majd a forradalom idején Mindszenty József és Ravasz László püspökök személyében. A „bizonyságtévők fellegei” járnak előttünk igaz szavukkal és világló példájukkal arra nézve, hogy „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért” (Zsid 12,1). Az Anyaszentegyház és annak igaz hitű szolgái sohasem lehetnek közömbösek népük, hazájuk és embertársaik ügye és gondja iránt. Nem térhetnek ki a harc elől, és nem tehetik le a fegyvert. Nekünk megadatott, hogy nem gyilkos fegyverekkel, nem vérontással kell megharcolnunk a hitnek harcát. Jézus „a világosság fegyvereivel” övez fel bennünket (Rm 13,12). Az apostol arra szólít fel, hogy „Isten minden fegyverével” szerelkezzünk fel (Ef 6,11).

Mennyivel könnyebb dolgunk van, mint harcos elődeinknek, akik vérre menő küzdelemben vesztették életüket. A háború réme ma is környékez minket. De éppenséggel az a harc is bőven elégséges, melyet felfordult világunkban kell megvívnunk a bűn, a gonoszság, a gyűlölet, a jogfosztás és az elnyomás ellen. A forrongó világ, a háborús viszonyok, jelenkori történelmünk viharfellegei gyakran félelemmel töltenek el. De akárhogyan is volna, akármi következne is reánk, ma is bátorítóan hangzik felénk a próféta szava: Ne féljetek, ne hátráljatok meg! Ne felejtsétek: arra hívattatok, hogy megépítsétek a romba döntött falakat és – íme – ezt a gyönyörű templomot. Kövessétek eleink példáját, akik közel negyven évvel ezelőtt fellázadtak a diktatúra ellen, hogy kiszabaduljanak a korabeli „babiloni fogságból”. És jusson eszetekbe, vegyétek szívetekre, hogy küzdelmeteknek milyen nagy tétje van: testvéreitekről, fiaitokról, leányaitokról, feleségeitekről és házaitokról van szó. Ha reájuk gondoltok, az irántuk táplált szeretet megsokszorozza gyenge emberi erőtöket. Meglátjátok az igazi értelmét küzdelmeteknek. Mert minden lehetőt képesek lesztek megtenni értük, jövőjükért, boldogulásukért. Harcoljatok és építkezzetek tehát azért, hogy az Új Ezredév minden áldása Reátok szálljon, és Erdély földjén és itt, a Temesközben új élet és boldog jövendő teremjen. Ámen.

Tőkés László

(Elhangzott 2026. szeptember 20-án.)