A Kálvin-emlékévek bezárásaként tartották meg a többnyelvű nemzetközi szimpóziumot, hiszen Kálvin János születésének 500-ik és halálának 450-ik évfordulója alkalmával két konferenciát és több kiállítást szerveztek egyházi és civil szervezetek bevonásával, támogatásával Nagyváradon. A konferenciát egy megemlékezés-sorozatba ágyazták bele, amely emléktábla-avatást, könyvkiadást, könyvbemutatót, kiállítást és kulturális programokat is magába foglalt. A vándorkiállítást szervező és bemutató Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora sajátos Kálvin-gyűjteményével azt is illusztrálta, hogy a nagy genfi reformátor tanítása milyen hatással volt a környező országokra. A három nap alatt kéttucat előadás hangzott el neves teológusok, egyháztörténészek részéről. Egyikük szerint a 20. század kezdetén az akkori Kálvin-fordítók célja nem kizárólag az volt, hogy „Kálvinhoz vissza!”, hanem éppen ellenkezőleg: „Kálvinnal előre!”

A konferencia idején a budapesti Kálvin Kiadó tartott könyvvásárt. A napi áhítatok mellett előadások és megbeszélések zajlottak, zenei momentumokkal lelkes előadók szolgáltak az egyházi zeneirodalomtól a népies katonadalokig terjedő skálát bejárva, úgymint Andrejszki Judit és a Corvina Consort régizene együttes (Budapest), a Protestáns Teológiai Intézet Vegyeskara (Kolozsvár), a Halom Dalkör (Bodroghalom), a Partiumi Keresztény Egyetem Vegyeskara, a Csillagocska Néptáncegyüttes és Zenekara (Nagyvárad). Az alkalmi szavalatok és felolvasások sem maradtak el.

 A konferencia zárónapján, szombaton délelőtt Tőkés László európai parlamenti képviselő, előző királyhágómelléki református püspök tartott előadást, amely két részből állott: előbb egy vallomásos visszaemlékezésben idézte fel életének három fontos „találkozását” Kálvinnal, majd egy máig meg nem jelent dolgozatát olvasta fel. Először 1985-86 táján dobott neki jelképes mentőövet a nagy svájci reformátor, amikor is a kommunisták által megbélyegezve és üldöztetve egzisztenciális és szakmai biztatást kapott azáltal, hogy Németországban és Magyarországon megjelentették az erdélyi kálvinizmusról írott tanulmányát. Másodjára akkor kapott „feladatot” Kálvintól, amikor 1986-ban a bukaresti ortodox patriarchátus kiadta Nicolae Corneanu bánsági görögkeleti érsek neve alatt az észak-erdélyi román egyházak „horthysták” általi üldözésének krónikáját („Biserica românească din nord-vestul țării în timpul prigoanei horthyste”), amiben számtalan hazugság és csúsztatást szerepelt az erdélyi magyar református egyházról is. Tőkés László kötelességének érezte egy tanulmányban visszaverni az alaptalan vádakat, s eme vállalás erőt adott neki még akkor is, ha a dolgozat a diktatúrában nem jelenhetett meg. Harmadik fontos találkozása akkor történt az élő Kálvin Jánossal, amikor az ő évszázadokon átívelő tanítása mentén kellett „istenes ellenállást” tanúsítani az istentelen hatalommal szemben 1989-ben, Temesváron. Ahogy a reformátor elődök nem féltek az test- és léleknyomorító cézáro-pápista felsőbb hatalom ellen lázadni, úgy Temesvár népe sem rettent vissza az elnyomó diktatúra ellen való lázadástól, a Kálvin által hirdetett apostoli intelem mentén: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” Tőkés László végül felolvasta az említett krónikára reflektáló vitairatát, amelyben szakszövegekből vett idézetekkel és adatokkal támasztotta alá: az erdélyi protestáns fejedelmek és püspökök nemhogy elnyomták és üldözték volna az ortodox hitű románokat a 16-17. században, nemhogy nem próbálták őket hitükből kitéríteni, hanem épp ellenkezőleg: vallásgyakorlásukat, anyanyelvi és kulturális fejlődésüket, nemzeti ébredésüket többnyire elősegítették.