Közép-Európa új szerepet vállalhat
2009. december 15.
A beszéd a "Húsz évvel a kommunizmus bukása után" című konferencián hangzott el 2009. december 15-én, Temesváron (Timişoara).
Kedves Temesváriak! Excellenciás Elnök Urak!
Köszönöm, hogy abban a tisztességben van részem, hogy a mai napon egy asztal mögött ülhetek Önökkel. Sok minden köt össze minket, közép-európaiakat. Nemcsak a közös szép napok, de – mint a régi házasokat – az országaink közti ellentétek és viszályok is. Történelmünk sikeres és vészterhes időszakai igen gyakran egybeestek. Történelmi léptékkel mérve azonban az utóbbi legmeghatározóbb közös élményünk és tapasztalatunk, hogy mi Európa minden más részénél jobban tudjuk, mit jelent a kommunizmus a gyakorlatban, mi mindenki másnál jobban tudjuk, milyen is kommunista diktatúrában élni. Sőt, ezt csak mi tudjuk az európai nemzetek közül. Azért alakult ez így, kedves Temesváriak, mert a második világháború után Európa úgy döntött, hogy kerül, amibe kerül, mindenáron megteremti a földrész régóta óhajtott békéjét. Akkor, abban a történelmi helyzetben a Nyugat kompromisszumot kötött a kommunizmussal. Így sikerült megteremtenie a békét Európában, ennek a békének pedig komoly ára volt: Közép-Európa országainak, népeinek szabadsága és függetlensége.
A dolog úgy áll, hogy fasizmus bűnei miatt a kommunista büntetést mi kaptuk a nyakunkba, pedig köztünk legyen mondva, sem egyik, sem másik nem közép-európai találmány. Én azonban most nem a történelem szeszélyeiről és a mi szempontunkból igazságtalannak tűnő fordulatairól szeretnék beszélni ennek kapcsán, hanem arról, hogy mi jelentősége a jövő szempontjából annak a negyven évnek, amit Közép-Európa népei együtt töltöttek el a kommunista diktatúra börtönében. Bevallom, kedves Temesváriak, hogy engem kiráz a hideg mind a különféle összeesküvés-elméletektől, mind a patetikus balsors-magyarázatoktól. Én azt gondolom, hogy a történelem valójában tanító, és minden országnak és népnek elemi érdeke, hogy keresse azokat a tanulságokat, amelyek vele történtek. Ennek alapján úgy gondolom, két nagyon fontos dolgot tanulhattunk meg a diktatúra negyven éve alatt. Egyrészt kemény figyelmeztetést kaptunk arról, amiről korábban hajlamosak voltunk megfeledkezni. Nevezetesen, hogy közép-európai nemzetnek lenni egyfajta sorsközösséget jelent. Együtt és csak együtt lehetünk szabadok, együtt és csak együtt lehetünk függetlenek, együtt és csak együtt lehetünk erősek. Együtt lehetünk sikeresek, vagy sikertelenek. A kommunizmusban töltött negyven év valamelyest ráébresztette a közép-európai népeket erre a sorsközösségre.
A másik, ugyanilyen fontos tanulság az volt, hogy szabadság nélkül akkor is elsorvadunk, ha nincs körülöttünk csatazaj, nem dörögnek ágyúk, és nem zúgnak bombázógépek a fejünk fölött. Mi, közép-európaiak az elmúlt negyven évben ismét megtanultuk értékelni a szabadság és a függetlenség iránti ősi vágyunkat, amely – ha jól belegondolunk – a történelem során valójában minden sikerünk mögött fölfedezhető. A szabadság és a függetlenség utáni vágy és a sorsközösség tudata adta az erőt húsz esztendővel ezelőtt ahhoz, hogy az itt élők népek sorban, egymás után, egymásért aggódva, egymást figyelve és segítve felszabaduljanak a kommunista diktatúra béklyói alól. Ez az erő változtatta meg Közép-Európát, és teremtette meg Európa újraegyesítésének lehetőségét is. Ez az erő vívta ki a szabadságot és a függetlenséget, ez alkotta meg a demokrácia és a piacgazdaság kereteit is.
Tisztelt Temesváriak!
Eltelt húsz év – feleannyi idő, mint amennyi a diktatúra korszaka volt –, és ma már, érettebb fejjel, húsz év tapasztalatával a hátunk mögött azt látjuk, hogy a dolog korántsem olyan egyszerű, mint ahogy akkor, húsz évvel ezelőtt, lelkesedéssel és forradalmi hevülettel képzeltük. Azt hittük, hogy a diktatúrából való szabadulással rögtön, mintegy automatikusan a kapitalizmus és a demokrácia szabad világába érkezünk meg. Ez azonban illúziónak bizonyult. Ma már nyugodtan kimondhatjuk azt, hogy ami húsz éve történt, a diktatúra lebontása és a szabadság kivívása valójában egy átmeneti korszak kezdetét jelentette. Egy átmeneti korszakét, amelynek leglényegesebb tulajdonsága, hogy együtt él benne a régi és az új. És nemcsak együtt élnek, hanem küzdenek egymással, mégpedig úgy, hogy ebben a küzdelemben a régi világ jelentős, bár sokszor szabad szemmel nem látható előnyökkel rendelkezik. Ez a küzdelem, a régi világ visszahúzó törekvései okozzák azt az érzést, hogy kivívtuk ugyan a szabadságot, mégis – másképp, mint előtte – de meg van kötve kezünk. Energiáink nagy része értelmetlen konfliktusokra, feszültségekre és meddő vitákra megy el.
Kedves Barátaim!
Szerepet játszott mindebben a Nyugat nagy tévedése is. A nyugati országok ugyanis a szocialista tömb fölbomlásakor nem a kommunista struktúrák életben maradását tekintették magukra nézve fő veszélynek, hanem a két világháború közti időszak ordas eszméinek feléledését, amelyeket történelmi alapon a közép-európai jobboldalhoz kötöttek. Azt kihagyták a számításból, hogy a második világháború után ezek a jelenségek teljesen elhaltak Közép-Európában. Sokkal inkább elhaltak, mint Nyugat-Európában. Ma már egyre inkább úgy tűnik, a Nyugat is kezdi belátni, hogy az igazi veszélyt Európa számára, Európa stabilitására a kommunista struktúrák továbbélése és hatalmi restaurációs kísérletei jelentik. Számomra egyértelmű, hogy az elmúlt két évtized éppen ezek miatt lett átmeneti korszak, amelyben újra és újra azzal szembesülünk, hogy nem sikerül igazán élnünk a húsz évvel ezelőtt kivívott szabadsággal.
Adódik a kérdés: akkor hiábavaló volt az elmúlt húsz év? Nos, én – dacára minden nehézségnek, csalódásnak és kudarcnak – biztos vagyok abban, hogy a mögöttünk hagyott két évtized nagyon fontos és tartalmas volt mindannyiunk számára, egész Közép-Európa számára, mégpedig az eredményein túl leginkább azért, mert sokat tanulhattunk és tanultunk is ebből az átmeneti korszakból. Magam is nagyon sokat tanultam, aki az elmúlt húsz évet a politika világában éltem végig – ezt a küzdelmes, bonyolult korszakot: voltam kormányon, voltam ellenzékben, buktam is, arattam is sikereket. Tudom, mi a győzelem, és tudom, mi a vereség. Mindezekből a vereségekből és győzelmekből az egyik legfőbb tanulság számomra az, hogy miképpen egy jó harcosnak, úgy az egyénnek és a közösségnek, beleértve ebbe egy országot és egy nemzetet is, mindig a céljaira kell összpontosítani, és sohasem a körülményekre. Az elmúlt húsz év azt mutatta meg Közép-Európában, hogy jó körülmények nincsenek. Jó körülmények nincsenek, csak jó célok és jó küzdők.
Ezért én biztos vagyok benne, hogy azt a válságot is, amelyet most él át a világ, érdemes más szemüvegen keresztül néznünk. Nem a válság okozta rossz körülményeken kell rágódnunk, inkább a mélyebben zajló folyamatokra érdemes odafigyelnie Közép-Európának. Ha így teszünk, akkor észrevehetjük, hogy a válság csak egy felszíni jelenség, valójában a mélyben zajlik egy globális, az egész földtekét érintő változás. Átalakul a világunk, hamarosan, sokkal hamarabb, mint ahogy Önök gondolnák, radikálisan meg fog változni a világgazdaság, világpolitikának új erővonalai jönnek létre, sokkal gyorsabban, mint bárki gondolná, új szereplők lépnek majd a színre, mások – sokkal gyorsabban, mint bárki gondolná – vonulnak majd háttérbe, új érdekrendszerek és új szövetségek jönnek létre. Mert az egész világban minden mozgásban van.
Én ebben a nagy mozgásban mindenekelőtt lehetőséget látok, és ez engem optimizmussal tölt el. Úgy vélem, hogy a válságos idők egyben azt is jelentik, hogy egy lehetőség előtt állunk. Ebben az átalakulásban, amelyben napjainkat éljük, az egész térség, egész Közép-Európa fölértékelődhet, Közép-Európa új szerepet vállalhat, éspedig azon az alapon közösen, hogy közös volt a múltunk, közös a jelenünk és közös lehet a jövőnk is. Nekem meggyőződésem, hogy elemi érdekünk egy új és erős közép-európai együttműködés, amelyet együtt kell megvalósítanunk. Vagyis az átalakuló világban Közép-Európa számára a legnagyobb kihívás és lehetőség egyben az, hogy közösen, Romániában, Lengyelországban és Magyarországon lezárjuk az átmenet korszakát, és megnyissuk az igazi szabadság korszakát a közép-európai országok számára. Azt a korszakot, amelyben végre úgy érezzük, hogy valóban élni tudunk a megszerzett szabadságunkkal.
Az igazi szabadság számomra, kedves Temesváriak, nem valami elvont ideát jelent, hanem nagyon is konkrét, gyakorlatias, mondhatnám húsbavágó közös célokat. Olyan közös célokat, mint Közép-Európa függetlenségének megerősítése, aminek alapja az energiafüggetlenség és az észak–déli közlekedési folyosók és hálózatok kiépítése. Aztán jelenti az erős nemzetgazdaságok létrejöttét és ezek mainál szorosabb együttműködését, egy erős, önálló közép-európai piac és finanszírozási rendszer kialakítását is. Jelenti a mezőgazdasági és a természeti lehetőségeink közös, közép-európai programokkal történő kiaknázását. Vagyis egy olyan együttműködést, amely minden ország számára erősödést hoz.
Kedves Temesváriak!
Ebben csak magunkra számíthatunk. Se a Kelet, se a Közel-Nyugat, se a Távol-Nyugat nem fogja ezt helyettünk megtenni. Én abban bízom, hogy ahogyan a diktatúra negyven éve megtanított minket, közép-európaiakat és minket, magyarokat is harcolni a szabadságért, úgy az elmúlt húsz év talán megtanított arra, hogy élni is tudjunk a megszerzett szabadsággal. Én hiszek abban, hogy a következő húsz év gyökeresen más lehet, mint ami eddig volt. Hiszek abban, hogy beérik az a rengeteg munka, erőfeszítés és áldozatvállalás, amit eddig közösen fektettünk a jövőbe – nem utolsósorban az asztal mögött ülő kiváló államférfiaknak köszönhetően. Meggyőződésem, hogy ez a lengyelek, a magyarok és a románok közös felelőssége is.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
orbanviktor.hu