A huszonöt évvel ezelőtti Erdélyi Tüntetésre emlékeztek

Ünnepélyes sajtófogadás keretében emlékeztek meg ma, 2013. június 27-én, Tőkés László budapesti irodájában a huszonöt évvel ezelőtti Erdélyi Tüntetésről. Negyedszázaddal ezelőtt a budapesti Hősök terén tízezrek tüntettek a román kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu falurombolási terve ellen.

Amint a sajtótájékoztatón elhangzott: 1956 után ez volt az első és legnagyobb magyarországi tömegdemonstráció, amely mind a szovjet típusú diktatúrák megdöntésében, mind pedig a nemzeti szolidaritás újrafelfedezésében és kinyilvánításában fontos mérföldkőnek számított, megelőlegezve a későbbi nemzetpolitikai fordulatot. Amint Tőkés László a sajtótájékoztató alkalmából kiadott Nyilatkozatában ennek kapcsán rámutat: „a Hősök terén példás alakban teljesült Szabó Dezsőnemzetpolitikai alapelve: »minden magyar felelős minden magyarért« – jóelőre megelőlegezvén ezáltal a magyar Haza határon túlra kiterjedő felelősségvállalását, valamint a határok fölötti nemzetegyesítés Kárpát-medencei politikáját, mely a legkifejezőbb formában az újrahonosítás bevezetésében ölt testet”.

Az erdélyi EP-képviselő vendégeiként, a tüntetés szervezői a huszonöt évvel ezelőtti eseményekre emlékeztek:Nagy László ügyvéd, Zétényi Zsolt ügyvéd, volt országgyűlési képviselő és Medvigy Endre irodalomtörténész a kevésbé ismert részletekre is kitértek rövid visszatekintéseikben.

Nagy László indításképpen elmondta: tudták, hogy a külföldi kormányokat nem tudják meggyőzni arról, hogy segítséget nyújtsanak – viszont annak is tudatában voltak, hogy a világ közvéleménye hatalmas erő, és ha sikerül megszerezni a támogatásukat, akkor ez komoly befolyást gyakorolhat a politikai események alakulására. Kijelentette: a budapesti Erdélyi Tüntetés alapvetően változtatta meg a szocialista országok kül- és belviszonyait.

A főszervező három olyan vonatkozását is kiemelte az akkor történteknek, amelyek mindmáig titokban maradtak: mint elmondta, a tüntetésre készült táblákat szállító kollégájukat egy autóból kiszálló két „civil” megtámadta, és mint később kiderült, az V. kerületi rendőrkapitányság akkori tisztjei voltak az elkövetők. A másik érdekesség, hogy a mai napig hivatalosnak számító harmincezres tüntetői létszámot felsőbb utasításra írta meg akkoriban a Népszabadság – az ukázt kiadó Rácz ezredes személyes közlése szerint a valós adatok szerint inkább a 150-200 ezren lehettek a tüntetők. Ugyancsak Nagy László számolt be arról a bizalmas információról, amelyet a román diktátor házi operatőrétől hallott, amikor segített neki emigrálni Németországba, mely szerint Ceauşescu „sírva” hívta össze a vezérkarát a magyarországi „fasiszta tüntetés” híre hallatán.

Zétényi Zsolt a tüntetés alkalmából megfogalmazott memorandum kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy ez a korabeli nemzetközi jog keretei között a nemzeti önrendelkezés fontos dokumentumának számított. Érdekes adalékként említette, hogy a hivatalos Országos Fordítói Iroda ingyen készítette el a memorandum idegen nyelvekre való átültetését, így azt valamennyi ország nagykövetségére el tudták juttatni. Zétényi hozzátette: a „kisebbségi sorsba taszított nemzetrészt” nem csupán az ún. „kisebbségi jogok”, hanem az önrendelkezési jog is megilleti.

Medvigy Endre a „magyarság kegyelmi állapotának” nevezte az 1988-as kiállást. A szervező civil szervezetek szellemi sokszínűségéből kiindulva rámutatott arra, hogy ez a tömegdemonstráció pártpolitikától mentesen szerveződött, az összes létező politikai, világnézeti ellentétet félretették, és egységesen léptek fel az erdélyi falvak és az erdélyi magyarság védelmében.

Tőkés László az elhangzottakhoz kapcsolódva, a huszonöt éves évforduló „szomorú és fájdalmas” aktualitására hívta fel a figyelmet. Mint mondta, negyed évszázaddal a rendszerváltoztatás kezdete után még mindig ott tartunk, hogy az erőltetett, mesterséges regionalizálással egyfajta „vértelen genocídiumot” készít elő a posztkommunista román hatalom. Utoljára 1968-ban rettegett az erdélyi magyarság a közigazgatási átalakítás köntösébe bújtatott asszimilációs politikától, amikor Ceauşescu megyékre bontotta a sztálinista nyomásra kialakított Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Székelyföld akkor még áldozatok árán, de megúszta, hiszen Hargita és Kovászna megyék magyar többségűek maradtak, csupán Marosszéket csapták hozzá a román lakosságú vidékekhez, ellentétben például Szilágysággal vagy a Partiummal, amely hagyományos régiókat több megyébe szakítottak szét. Az erdélyi EP-képviselő hozzátette: gyakorlatilag Trianon óta tartó folyamatról van szó, amelyet jelenleg álságos európai álca mögé bújtatva erőszakol ránk a kétharmados román kormány.

Előfordulhat, hogy ismét az utcára kell vonulnunk – figyelmeztetett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács(EMNT) elnöke, és lehetséges, hogy a hajdani lelkülettel megszervezett anyaországi kiállásra is szükségünk lesz. Az EP-képviselő a leendő tömegdemonstráció célját is megfogalmazta a Nyilatkozatában (a teljes szöveget mellékeljük): „De ekkor már nem csupán merő önvédelemből kell hallatnunk szavunkat, hanem – a történelmi megbékélés előfeltételeként – immár tovább kell lépnünk Erdély egészének az autonómiája és – netalán – egy föderális Románia, ezen belül pedig az erdélyi magyarság széles körű önrendelkezésének útján.”

Budapest, 2013. június 27.

NYILATKOZAT

Éppen ma 25 esztendeje a nagy Erdélyi Tüntetésnek, mely 1956 után az első és legnagyobb felsereglés volt Budapesten az erdélyi magyarság védelmében. Ezt követően csupán egy esztendőre volt szükség ahhoz, hogy Alois Mock és Horn Gyula jelképes módon átvágják az osztrák–magyar határzárat (1989. június 27.), majd gyors egymásutánban sorra bedőljenek a szovjet-kommunista diktatúra utolsó kelet-közép-európai hadállásai. Íme, az isteni igazságszolgáltatás jóvoltából nem az erdélyi falvak pusztultak el, hanem a Berlini fallal együtt Ceauşescu átkos uralma omlott össze. Ezen összefüggésekben nézve nyilvánvalóvá válik, hogy az Erdélyi Tüntetés a ’80-as évek végének a kiemelkedő fontosságú rendszerváltó eseményei közé tartozik.

Az esemény nemzetpolitikai jelentősége hasonlóképpen korszakos. Hosszú idő után igazából ekkor dőlt meg a román diktatúra ún. be nem avatkozási doktrínája (románul: „neamestec în treburile ţării” – am. be nem avatkozás az ország belső ügyeibe), amikor is a kádári amnéziából felocsúdott anyaországi magyarok, valamint erdélyi menekültek tíz- és százezrei emelték fel szavukat a „kárpáti Kondukátor” ördögi falurombolási terve ellen, a mesterségesen megvont határokon túlra szakadt Testvéreik védelmében. Negyedszázaddal ezelőtt a Hősök terén példás alakban teljesült Szabó Dezső nemzetpolitikai alapelve: „minden magyar felelős minden magyarért” – jóelőre megelőlegezvén ezáltal a magyar Haza határon túlra kiterjedő felelősségvállalását, valamint a határok fölötti nemzetegyesítés Kárpát-medencei politikáját, mely a legkifejezőbb formában az újrahonosítás bevezetésében ölt testet.

Mai megemlékezésünk azonban nem csupán a múltnak adózik, hanem – fájdalmas időszerűséggel – a jelenhez is szól. Jelek szerint Romániában, illetve Kárpát-medencei viszonylatban az – említett – rendszerváltozás és nemzetpolitikai fordulat sem volt elegendő arra, hogy egynegyed évszázad elteltével mi, magyarok végre szabadon és biztonságban, valamint jogaink teljességében élhessünk Erdélyben és más elszakított országrészeken.

Konkrét formában: jubileumi mementónk ezúttal a posztkommunista és újnacionalista román hatalom eszelős regionalizációs terveinek is szól, melynek révén immár nem a falvainkat tüntetnék el, hanem Ceauşescu homogenizációs politikája szellemében egész erdélyi térségi, települési, közigazgatási rendszerünket, hagyományos földrajzi és történelmi régióinkat akarják mesterséges határok mentén újraszabni – elsőrenden Székelyföld és Partium területének megbontása és átrendezése, magyar többségű lakosságuk számszerű kisebbségbe taszítása céljából. A szlovák minta kisantanti hagyományok szerint látszik érvényesülni a volt Kondukátor kországában – egykori veszélyeztetett helyzetét idézve és újítva fel az erdélyi magyarságnak.

Nem akarunk a kiárusított erdélyi szászok és zsidók, vagy éppenséggel a „lakosságcserével” eltávolított krími tatárok sorsára jutni.

„Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” – imádkozta és énekelte ezelőtt 25 évvel a Milleniumi Emlékmű előtt „Őfelsége, a Nép”.

Lehetséges, hogy idén újabb Erdélyi Tüntetésre és más felsereglésekre lesz szükség Erdély- és országszerte, hogyha a régi-új bukaresti hatalom reákényszerít bennünket.

De ekkor már nem csupán merő önvédelemből kell hallatnunk szavunkat, hanem – a történelmi megbékélés előfeltételeként – immár tovább kell lépnünk Erdély egészének az autonómiája és – netalán – egy föderális Románia, ezen belül pedig az erdélyi magyarság széles körű önrendelkezésének útján.

„Utaid, Uram, mutasd meg!” – kérjük a Zsoltáros szavával.

Budapest, 2013. június 27.

Tőkés László

európai parlamenti képviselő

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács

elnöke