Március idusának szabadság és igazság által megszentelődött nemzeti ünnepén a dicső múlt felidézésével, valamint a jövőbe vetett reménységgel hirdetem a Próféta szavát: „Akkor felhasad, mint a hajnal, a te világosságod, meggyógyulásod gyorsan kivirágzik, és igazságod előtted jár…” (És. 58,8). – Székelyföld, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az erdélyi magyarság eme központi ünnepségén a történelmünkben valósággá vált ige hitbéli üzenetével köszöntöm az ünneplő sokaságot, valamint „a Nemzet Televíziója” jóvoltából örömünkben osztozó nézőközönséget, nem utolsósorban pedig az újraegyesülő Nemzet követségében közöttünk járó Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest, aki ezekben a napokban a Magyar Országgyűlés végzése alapján nyújtotta át a visszahonosítottak első csoportjainak a magyar állampolgárságot.

   163 esztendővel ezelőtt, a Márciusi Ifjak forradalmi kiáltványának 12. pontja Uniót hirdetett Erdéllyel. Ezt követően „a két testvérhaza” egyesülését előbb a pozsonyi Országgyűlés, majd 1848. május 30-án az erdélyi Diéta is egyhangúlag kimondta.

   Négy évvel ezelőtt – az európai parlamenti választások alkalmával – Erdélyország európai csatlakozása viszonylatában tűztük zászlónkra újból az „Uniót, Erdéllyel”. Ennek nyomán, íme, a 12. pont ritka gyorsasággal a beteljesülés útjára lépett: igazi XXI. századi megoldásként, a határok fölötti nemzetegyesítés politikájának megfelelően, a nemzet közakaratából megvalósulóban a magyar unió – az Európai Unióban.

 

   Honfitársaim és Polgártársaim!

 

   A Magyarországon tavaly bekövetkezett „nemzeti fordulatot” – annak természetes folytatásaképpen – idén nemzetpolitikai változások követik az egész Kárpát-medencében.

   Amiképpen a 90. évforduló alkalmával célul tűztük ki magunk elé: „Trianon gyógyítása” elkezdődött a szétszakított és több nemzedékre megnyomorított magyarság életében. Közelebbről nézve: a 2004. december 5-i, rossz emlékű magyarhoni népszavazás jóvátételének lehetünk részesei a magyar állampolgárság kiterjesztése révén, ebben a korszakos időben, ezen a páratlan márciusi ünnepen.

   1940 szeptemberéről, Biharország „visszatéréséről” ekképpen vall a krónikás: „Önfeledt örömujjongás zúgott az ég felé minden ajakról… Elnyomott lelkek mámoros lelkesedése szárnyalt a magasba…” – „Megfogyva bár, de törve nem”, most is valami hasonló érzés tölti el a lelkünket, amikor a nemzet újból egymásra és magára talál. Legutóbb talán 1989 szabadító Karácsonyán éltünk át hasonló örömöket…

   Székelyföld szívében, a Mikó-vár tövében, a Csíkszéki Mátyás Huszárezred – eszmei – védelmében: jó most magyarnak lennünk! A székelyföldi – és a romániai – jégkorongsport fellegvárában, a határainkat meghaladó MOL-Liga Kárpát-medencei mezőnyében: jó most székelynek lenni! Székesfehérvár és Csíkszereda testvérvárosi közösségében a mai napon az egymásra találás felszabadító örömét éljük át: „Egy a múltunk – a jövőnk is egy legyen!” – Gábor Áron Bukarestből végképp hazatalált „rézágyúja” jelképes ünnepi tiszteletadásával ugyanezt az érzést erősíti bennünk: „Magyarnak, székelynek lenni jó!”

 

 

   Testvéreim!

 

   Miért van az, hogy mérhetetlen nyomorában egy afrikai néger fejében meg sem fordul annak a gondolata, hogy önmagának lennie nem volna jó?! Ghánában, Zimbabwéban járva, saját szemmel láttam: jól érzik magukat a bőrükben, vállalják önazonosságukat.

   Vagy netán cigánynak lenni jobb volna, mint magyarnak?! – És ők sem tagadják meg magukat…

   De akár a nyugat-európai muszlimokat is példaként hozhatom fel, akik – egészében véve – sokkal inkább azonosulnak önmagukkal, mint elkorcsosuló nyugati keresztény hittestvéreink.

Petőfi, Kossuth és Széchenyi népének viszont lépten-nyomon mi okból támad kétsége magyarsága iránt? Bem apó hős katonái miért „dezertálnak” sorsuk elől? Erdélyi magyarságunk miért hagyja oda reményvesztetten a hazát jelentő „piski hídfőállásait”?!

   „Magyarnak lenni jó!” – hirdetjük a népszámlálások közeledtén, hogy nehogy „híjával találtassunk”.

   „Talpra magyar, hí a haza!” – mondjuk Petőfivel. „Légy hű önmagadhoz!” „Vállad önmagad!” „Vállald a sorsodat!”

   Igaz, emberileg nézve, őszintén szólva: nem mindig volt jó és előnyös magyarnak lenni. Idegen uraink tettek róla, hogy magyarnak lenni ne legyen „kifizetődő”, hogy tehernek, „fátumnak” érezzük nemzeti mivoltunkat. „Engem anyám megátkozott, / Mikor a világra hozott / – énekeljük keservesen –; Azt az átkot mondta reám, / Ország, világ legyen hazám”.

   Az Isten-nélküli kommunisták, a vérünkből való árulóink is tettek róla, hogy szégyelljük, sőt egyenesen szabadulni próbáljunk magyarságunktól. A nagy orosz tudós, Ivan Pavlov írta annak idején Sztálinnak a következőket: „Látván, hogy Ön mit művel az orosz értelmiséggel – lezülleszti, megsemmisíti, lealjasítja őket –, szégyellem magam azért, hogy orosz vagyok!” (sic!)

   Igen, nekünk, magyaroknak is szégyellnünk kellett saját urainkat és árulóinkat… Nem volt jó magyarnak lennünk a Károlyiak, a Kun Bélák, a Szálasiak, a Rákosi Mátyások, a Kádárok, a Gyurcsányok, valamint saját erdélyi nemzetrontóink gyászkorszakaiban…

   De most, Március 15-én, és most, a nemzeti rendszerváltozás és együttműködés ígéretes időszakában éppen azért próbálunk erőt meríteni történelmünk világló példáiból és szabadságharcaiból, hogy végre „Lemossuk a gyalázatot”, és végre újból jó lehessen és tiszta öntudattal vállalható legyen magyarnak lenni.

   1848-ban jó volt magyarnak lenni.

   1956-ban jó volt magyarnak lenni.

   1989-ben újból jól éreztük magunkat – magyarként.

  Kilenc évtizeddel ezelőtt is azért szólalt meg Kós Károly „Kiáltó Szava” a trianoni „pusztaságban”, hogy ne csüggedjünk, ne adjuk fel magunkat – a „román” Erdélyben is jó szívvel vállaljuk magyarságunkat, és „dolgozzunk, hogyha élni akarunk”!

Mostani ünnepünkön, Székelyföld, Partium és egész Erdély magyarságának nemzeti önrendelkezése távlatában ezért idézem újból a Kiáltó Szó messzehangzó üzenetét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell. Szervezkedjünk hát a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”

 

   Csíkszereda, 2011. március 15.