Erdélyi reformátusként a csíksomlyói búcsún is nemegyszer részt vettem, és miként akkor a római katolikusokéban, azonképpen osztozom most unitárius Testvéreink örömében. Voltak idők, amikor a felekezeti szembenállás idegenített el egymástól bennünket. Államalapító Szent István király – közelgő – ünnepén azonban mindnyájunknak tudatára kell ébrednünk annak valóságára, hogy történelmi örökségünk közös, valamennyien ugyanannak a magyar keresztény törzsnek vagyunk a hajtásai és ágai. Erdélyi – magyar – történelmi egyházaink egy tőről, ugyanarról a gyökérről fakadnak, s ennek értelmében lehetünk egyaránt büszkék – példának okáért – az egyetlen magyar alapítású pálos rendre vagy éppen az egyedüli magyar eredetű vallási felekezetre, az unitárius egyházra – kimagasló értékű hungarikumaink és transzilvanikumaink sorában.

A nemzetünket végletes módon megosztó trianoni békediktátum küszöbön álló centenáriumára meghirdetett nemzeti összetartozás esztendejében ne csupán vér szerinti, etnikai, anyanyelvi közösségünk nemes eszményei útján keressük az egységet, hanem sokkal inkább a hitbeli összetartozás ökuméniája által, amelynek történelmi kiindulópontjaként és szellemi alapjaként szolgálhat a kölcsönös tiszteletre és szeretetre indító erdélyi vallásszabadság törvénye.

„Unitárius vonás az erdélyi emberek lelkén az, hogy egymás vallásos meggyőződését tiszteletben tartják. Dicső emlékű ősöktől örökölt drága tradíció ez. Az 1568. évi tordai országgyűlés hagyatéka. Századok viszontagságai között ennek ereje tartotta meg a magyart Erdélyben” – idézi Csíki Gábor Ravasz László református püspököt. A vallásbékéről szóló nagylélegzetű tanulmányában Csetri Elek viszont Rotterdami Erasmus aranymondását eleveníti fel, mely szerint: „A testvérek egyetértése virágoztatja fel a nemzetet.”

Nem vagyok hivatott reá, és most nincs is helye annak, hogy Dávid Ferenc bibliatudományi, teológiai, reformátori, egyházfői munkásságát és érdemeit méltassam. Az erdélyi protestantizmus egész skáláját végigjáró, sőt a „szászok egyházából” a „magyarok egyházába” átváltó nagy reformátor rendhagyó életpályájának bemutatására sem vállalkozhatom. Hanem nemes egyoldalúsággal csupán gazdag életművének legfőbb megvalósítását és érdemét emelem ki és méltatom. A vallásszabadság – erdélyi – atyja volt Ő, akinek főműve: a tordai vallásbéke. Ezen a napon vele együtt hódoljunk a törvényhozó János Zsigmond fejedelem és az erdélyi országgyűlés – minden bizonnyal – valamennyi vallási felekezethez tartozó tagjai előtt, akik bölcs belátással és népük iránti felelősséggel a konfrontáció helyett a megbékélést és a közös egyetértést választották, és ezenképpen fogadták el „a hitet mint Isten ajándékát”. A kegyetlen vallásháborúk és a vallási kizárólagosság korában belátták, hogy – amint Dávid Ferenc fogalmaz –: „A hit kérdésében nem a hatóság kardjával, hanem az Ige igazságával és a Lélek szeretetével kell küzdeni.” Ezenképpen lettek útkészítői és előhírnökei a modern kori vallási és lelkiismereti szabadságnak, amelynek beigazolódására még évszázadokig kellett várni, s amelynek tényleges és teljes megvalósulása a poszt-nacionálkommunista Romániában, itt, a vallási tolerancia jobb sorsra érdemes erdélyi földjén és a keresztényüldözések sújtotta nagyvilágban mindmáig várat magára…

Adjunk hálát Istennek „a hit ajándékáért”! Úgyszintén a vallásszabadság négy és fél évszázados törvényéért, amely Bálint Benczédi Ferenc püspök szavával szólva: „Erdély legnagyobb ajándéka Európa számára.” Merjük remélni, hogy a Magyar Országgyűlés példáját követve Románia és Európa parlamentje is méltó helyén fogja megörökíteni a vallásszabadság jeles napját.

Végezetre hadd szóljak a szoborpályázatról és a szobor alkotójáról. Nehéz dolga lehetett Gergely Zoltán szobrászművésznek, mivel – amint ismeretes – Dávid Ferencről nem maradt fenn semmilyen hiteles képi ábrázolás. Éppen ezért a pályáztató az alkotókra bízta, hogy milyen arcot álmodnak meg a nagy elődnek. Mielőtt lehullana a szoborról a lepel, a lelkiekre és a láthatatlan isteni valóságra utalva hadd idézzem Dsida Jenő házsongárdi sírfeliratának záró sorát: „Felejtsd el arcom romló földi mását.” Hadd világoljon Dávid Ferencnek a művész által megformált arcán a hit és a szabadság sugárzó szelleme!