2026. május 4. hétfő

In memoriam Tőkés István

Itt és most címmel rendeztek szimpóziumot Tőkés István születésének 110. évfordulója alkalmából a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) dísztermében 2026. április 28-án délelőtt, koradélutánba hajlóan.

A rendezvényre összegyűlt családtagokat, egyházi személyiségeket, teológus hallgatókat, barátokat és ismerősöket szervezőként Éles Éva adjunktus köszöntötte. Kiss Jenő dékán azzal nyitotta meg a szimpóziumot, hogy Tőkés István neve maradandóan összefonódott az intézettel, „tanárként, teológusként nem csupán tudást közvetített, hanem tartást is” olyan korszakban (1973–1983), amikor a lelkipásztorképzés a szakmai mellett erkölcsi kérdést is jelentett. A professzor nyugdíjazása nem egyszerű adminisztratív döntés volt, hanem igenis politikai: a kommunista rezsim attól való félelméből fakadt, hogy „a lelki-szellemi tekintély erősebb lesz az ideológiai nyomásnál”. Hozzátette: talán ezért is fontos, hogy a KPTI falai között emlékeznek rá, mert minden mementó egyben erkölcsi jóvátétel is.

Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke a Lelki ellenállás és önvédelem a kommunizmus idején című nyitóelőadását Tőkés István egyik gondolatával vezette fel: „a kegyelem és a gondviselés ténye nem mentesíthet a valóság- és igazságszemlélet felelőssége alól”. Életünket meghatározza a kegyelem és a gondviselés, ebben a sorrendben, a kegyelemtől jutunk el a gondviseléshez, s nem fordítva. Visszaemlékezett a Tőkés Istvánnal folytatott egyik beszélgetésére a Márk evangéliumából vett részlet kapcsán, és levezette, hogy „akik Jézus gyógyítói munkájába belekerülnek, azok elkezdik másképp látni magukat, a valóságot, Isten szabadító munkája felől megközelíteni a történéseket”. A budapesti püspök szerint Tőkés István a győzelmeinket, a vereségeinket, a szenvedésünket, a hitvallásunkat és az árulást ebben az isteni valóságban látta, s igyekezett a dolgokat a nevükön nevezni. A romániai magyar református egyház élete (1944–1989) című egyháztörténeti munkáját méltatva emlékeztetett: nem mindenki fogadta örömmel azt, hogy a szerző önkritikusan tükröt is tartott, nem csupán a sanyarú társadalmi körülményeket ecsetelte benne. A belső és külső ellenállásnak a kegyelem és a gondviselés adott erőt ott és akkor, s itt és most is a szellemi ellenállás erejére van szüksége a magyar reformátusságnak mindenütt – vélte az előadó. „Higgye el, a féltő szeretetnek hatalma van” – mondta Tőkés István egykoron Balog Zoltánnak, aki végül felidézte a professzor tíz évvel ezelőtti temetéséről hazatérő Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök válaszát is, aki az őt akkor telefonon hívó Emil Boc kolozsvári polgármester érdeklődésére – hogy ti. mi járatban Kolozsváron – ezt mondta: „Száz évet temettünk. De feltámadunk!”

Hermán M. János Hollandiában élő egykori mezőségi lelkipásztor, egyháztörténész Tőkés István, az Anyaszentegyház krónikása című előadásában meleg szavakkal emlékezett a jeles erdélyi teológus életére és példás szolgálatára. Elhangzott, hogy Isten nemcsak időt adott neki, hanem páratlan szellemi-lelki frissességét is, hogy azt a feladatot, amivel az Úr megbízta, be tudja fejezni. Tőkés István igehirdetői szolgálata hosszabb volt, élete végéig tartott, mert valóságos szószéket jelentett számára a püspöki titkári, a tanácstagi, a zsinati, a generális direktori vagy a püspökhelyettesi hivatal, megbízatás és a katedra is – húzta alá Hermán tiszteletes, emlékeztetve: a professzornak 150 tanulmánya és 18 könyve jelent meg.

Pásztori-Kupán István, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója a hitvallásos írásmagyarázó Tőkés Istvánról értekezett, az újszövetségi teológus kiváló szövegértelmezési (hermeneutikai) munkáját vizsgálva és méltatva, arra is rámutatva, hogy a méltatott életművében nem rettent vissza attól, hogy sajátos módon értelmezze a Szentírást. Miközben magyar teológiát művelt magyarul, s ezt nemzetközi szinte merte megcselekedni. Tette ezt azért, mert mint mondta: „nekünk a gyökerekhez kell visszamennünk, és ott a magunk lábán megállnunk”.

A szimpózium első része Tőkés István két unokájának, Zsigmond Lászlónak és Fanninak zenés, illetve verses fellépéséve fejeződött be.

A folytatásban Geréb Zsolt emeritus professzor lépett a mikrofonhoz, hogy Tőkés István újszövetségi teológusi munkásságát méltassa, megállapítva: a krisztocentrikus, üdvtörténeti és egzisztenciális magyarázatok körüli egyházi irodalomban „ő volt a legaktívabb vitázó”, miközben folyton kereste azokat a sajátos erdélyi kifejezési formákat, amelyek figyelembe veszik az itteni gyülekezetek helyzetét.

Székely József kolozsvár-alsóvárosi lelkész, a teológia óraadó oktatója Tőkés István igehirdetéseinek jellemzőiről beszélt. A professzorhoz fűződő személyes élményeit is megosztotta a hallgatósággal, lett légyen szó a tanárról vagy az igehirdetőről. Utóbbiként köztudott volt róla, hogy a teljes Szentírás szolgált prédikációinak forrásául és alapjául. A professzor több mint ötven homiletikai (az egyházi beszédre vonatkozó ismeretek összességének diszciplínája) tanulmányt publikált a Református Szemle hasábjain, s négy kötetben 410 prédikációja jelent meg a Szentírás valamennyi könyvéből való textusokkal. Ugyanakkor aki az ő prédikációját hallgatta, nemcsak egy hírnököt látott, hanem olyan valakit, aki „egzisztenciális érintettséggel, a teljes élete bevetésével tanúskodott”.

A továbbiakban a részvevők megtekintették a Kolozsvári beszélgetés Tőkés Istvánnal című, 2012-es dokumentumfilmet, Kabay Barna és Petényi Katalin magyarországi rendezők munkáját, akik részt is vettek a megemlékezésen.

Tőkés István nyolc gyermeke közül – akik mind jelen voltak – ketten szólaltak fel, visszaemlékezéseikben családtörténeti adalékokat és szociografikus aspektusokat egyaránt felvillantottak. A romániai rendszerváltás prominens alakja, Tőkés László egykori királyhágómelléki református püspök elsődlegesen édesapjának a gonosszal – azaz a kommunista rezsimmel és annak politikai rendőrségével – való több évtizedes viaskodását ismertette. Egyebek mellett szóba került az 1962-es, „kommunista hatalomátvétellel” felérő püspökválasztás, Tőkés István 1983-as kényszernyugdíjazása, a szószéktól való eltiltása, és természetesen az 1989-es temesvári népfölkelés. Hangsúlyozta, hogy a fokozódó titkosszolgálati nyomás ellenére édesapja vakmerően szállt szembe a hatalmi önkénnyel. Sőt, volt mersze kijátszani egymás ellen a rezsim Vallásügyi Államtitkárságát és a Securitatét is, az egyik ténykedését a másiknál jelentette fel. „Hadd zárjam megemlékezésemet azzal, hogy a késélre menő harcok hevében, kicsinyes bosszú gyanánt az illetékes hatóságok egy banális közlekedési szabálytalanság ürügyén elvették apámtól a járművezetői jogosítványát. Viszonylag olcsón megúszta. Sokakat az életüktől fosztottak meg. Egyházunknak és magyarságunknak is ezt a sorsot szánták.”

Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, az elsőszülött gyermek a Tőkés István és neje, Vass Erzsébet által rakott „fészek” mindennapjaiba nyújtott bepillantást, az Isten-haza-család hármasa köré szerveződött életvitelbe. Felszólalásában több anekdotikus történetet is megosztott a jelenlévőkkel.

Végezetre Adorjáni Zoltán nyugalmazott teológiaprofesszor mondott egyfajta összegzést, ismertetve röviden azt a tanulmánykötetet, amely kibővült Tőkés István hermeneutikai dolgozatával is. A néhai professzor köztudottan magas szinten művelte a biblialapú értelmezés és megértés művészetét, tudományát.

A Benkő Tímea tanár által vezényelt diákénekkar rövid előadása után Tőkés István legkedvesebb egyházi énekének (Az Úr csodásan működik) közös intonálásával végződött a szimpózium.

A részvevők ezután átvonultak a „kétágú templom” szomszédságában levő Tőkés-udvarba, az egykori lakhelyen elhelyezett emléktáblához. Egy másik unoka, Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke ismertette a tábla történetét, illetve néhány, a helyhez köthető életrajzi elemet. A leszármazottak által állított szerény emlékjelen a szőlőtőke bibliai szimbóluma szerepel, a nyolc szőlőlevél és 28 szőlőszem egyben a Tőkés családot is megjeleníti. Marosán Csaba színművész elmondta Reményik Sándor Ahogy lehet... című költeményét, végül a Miatyánkkal és a 90. zsoltár eléneklésével zárult a megemlékezés.