Hogyan tovább, erdélyi autonómia? – Számbavétel és kiútkeresés

Tőkés László elnök beszéde az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székelykeresztúri autonómiafórumán, 2025. március 21-én.

Borbély Zsolt alelnökünk írja Az autonómiaharc egy évtizede című könyvében (EMNT, Kolozsvár, 2013): „A demokrácia forma, mely fontos, mivel jobbat nem tudunk. De üres forma, ha nem tölti ki nemzeti tartalom. Demokratikus keretek között is lehet önsorsrontó, önfeladó, elvtelen politikát folytatni”…

Ezek a megállapítások mind a többségi román nemzetre, mind az erdélyi kisebbségi magyarságra érvényesek: a demokratikus többségi akarat formai érvényesülése nem garancia arra, hogy a köz javát, közösségünk jólétét, az ország és a társadalom, a nemzet boldogulását szolgáljuk politikánkkal. Erre nézve soroljunk fel néhány példát:

· Iliescu elnök „eredeti” román demokráciája,

· a kormányválságról kormányválságra bukdácsoló országunk, „bezzeg-Románia” jelenlegi állapota,

· a lábaikkal szavazó román munkavállalók milliói Nyugt-Európában,

· végzetes demográfiai válsággal küszködő, fogyatkozó erdélyi magyarságunk sanyarú sorsa,

· a nemzeti közösségünket megújuló hullámokban fojtogató, virulens magyargyűlölet, az asszimiláció, a szórványosodás és a kivándorlás sorvasztó mindennapi valósága,

· Székelyföld, Partium, Kalotaszeg, Érmellék, valamint a többi maradék magyar kisrégió és szigetvilág élet-halál harca, stb.

Hogyha a jelenlegi, válságokkal terhes hazai állapotokat lineárisan továbbgondoljuk, nem sok kilátásunk marad a jobbulásra, erdélyi magyarságunk általános helyzetének érdemi javulására.

Tartózkodom számtalan sérelmünk számbavételétől, mivel ez destruktív hatással volna kiútkereső közös gondolkodásunkra. A kétségtelenül elért eredményeink sikerpropagandájának másik végletét is kerülöm, mert ez hamis elégedettséggel altatná el lelkiismeretünket. Ezekkel szemben viszont ki kell mondanunk, hogy a rendszerváltozás kezdeti „hőskorszakát”, illetve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a Székely Nemzeti Tanács megalakulását és indulásuk idején mutatott teljesítményüket leszámítva, erdélyi magyar politikánkat és kétes demokráciánkat azóta sem sikerült ama bizonyos – Borbély Zsolt által igényelt – „nemzeti tartalommal” megtöltenünk. Mi más lenne pedig ez, ha nem a közösségi önkormányzat, a Kolozsvári nyilatkozat (1992) által előirányzott és az RMDSZ brassói kongresszusa (1993) által kitűzött autonómia háromszintű rendszere, melynek megvalósítására felesküdtünk a kolozsvári Szent Mihály-templomban (1992) majd 2003-ban létrehoztuk erdélyi magyar és székely autonómiatanácsainkat?!

Most tehát, amikor az autonómia ügyének a jövője tárgyában tartunk rendkívüli fórumot jeles meghívottaink és az EMNT küldötteinek részvételével, délután pedig – ennek folytatásaképpen – az EMNT küldöttgyűlése keresi a választ a „hogyan tovább?” alapvető kérdésére, alaptételünk és legfőbb célkitűzésünk az kell legyen, hogy szilárdan kiállunk az erdélyi magyarság személyi elvű közösségi önkormányzata, a székelyföldi területi autonómia és adott területek, illetve települések különleges – autonóm – jogállása mellett. Legutóbbi – temesvári – küldöttgyűlésünk 2024. december 15-én egyöntetűen állást foglalt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének, illetve az autonómia intézményes képviseletének a töretlen folytatása mellett. Számunkra nincs alternatíva. Nemzetstratégiánk eme központi kérdésében nem alkudhatunk.

* * *

A Gyulafehérvári határozat (1918) teljes nemzeti szabadságot és közösségi önrendelkezési jogot ígért az együttlakó nemzeteknek. Ezt az ígéretét a román állam azóta sem teljesítette. A párizsi Kisebbségi szerződésben (1919) vállalt kötelezettségét megszegve az 1923-as királyi alkotmányban nemhogy jogokat biztosított volna nekik, de az etnikai közösségeket még csak említésre sem tartotta érdemesnek. „Nici de pomenire” – ahogyan a román mondja. Vagyis demokratikus kisebbségi jogainkat a frissen létrejött Nagy-Románia alaptörvénye, illetve parlamentje teljességgel ignorálta.

Ştefan Cicio Pop volt miniszter szerint: „Erdély autonómiájának még a gondolatát is el kell utasítani, mivel az az egységes Románia szétbomlását eredményezné.” Márpedig az autonómia legitim kívánsága és követelése erdélyi magyar és székely magyar közösségünknek. A mindenkori román hatalom és politikum szemében ellenben vörös posztónak és tabunak számít kezdettől fogva. A mindenkori román nacionalista főhatalom immáron 105 esztendő óta nemhogy helyt adott volna autonómiaköveteléseinknek, de még a sztálini fogantatású, szovjet típusú magyar autonóm tartományokat is eltörölte, és egyetlen valamire való kisebbségi törvény létrehozatalát sem tette lehetővé.

A Ceauşescu-rezsim bukását követően a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa már 1990 januárjában törölte szótárából és napirendjéről az autonómiát. Röviddel utána az utódkommunista Iliescu elnök a magyarság önállósodási törekvéseit egyenesen „etnikai szeparatizmusnak” bélyegezte. A neptuni paktum rendjén – kolozsvári esküjéről megfeledkezve – a magyar autonómia ügyét az RMDSZ nómenklatúrája is hallgatólagosan feladta. Autonómiapárti megnyilatkozásainkat és megmozdulásainkat rendre a posztkommunista román hatóságok és titkosszolgálatok zaklatásai és szankciós eljárásai sújtották – kezdve az alsócsernátoni autonómiafórummal és a székely szabadság napi rendezvényekkel bezárólag. Hadd említsem meg Beke István és Szőcs Zoltán székely politikai foglyok esetét, akiknek vaskos vádiratában is ott szerepel az autonómiapártolás „vétsége”. Az én Románia Csillaga kitüntetésemet visszavonó eljárás vádpontjai között szintén az olvasható, hogy „az elveszett területekért cserében jogokat követelünk, beleértve a korlátozott önrendelkezést és az autonómia összes formáját”, továbbá az, hogy a NATO bukaresti konferenciájához intézett levelünkben (2008) a szervezet „támogatását kértük az összes, a régióban létrehozandó magyar autonómia ügyében”.

A felsorolt példákból világosan kitűnik, hogy a román állami hatóságok valóságosan kriminalizálják az autonómia intézményét, és törvényellenes cselekménynek ítélnek bármely, az autonómia létrehozására irányuló akciót vagy megnyilvánulást. Kirívó példája ennek a székely és a partiumi zászlók nagyváradi irodám homlokzatára való kitűzése miatti hatósági meghurcoltatásom. A hét (7) évig tartó pereskedés végeztével az Emberi Jogok Európai Bírósága végül is ugyan felmentett a hatósági szankciók hatálya alól, de igen jellemző a román külügyminisztérium – mint alperes – azon vádpontja, mely Székelyföld (Terra Siculorum) és Partium (Partium Regni Hungariae) történelmi régiók puszta létezését is szemérmetlenül tagadta, és azt rótta fel bűnömül, hogy a zászlók kitűzésével eme régiók „etnikai alapú területi autonómiájának a követelését kívántam fenntartani”. Vagyis a román államnacionalizmus felfogása szerint a nemzeti szimbólumok használata és a szabad politikai véleménynyilvánítás is törvénybe ütközik, amennyiben ezek az autonómiára irányulnak. Ezen megítélés szerint a területi autonómia alkotmányba ütköző politikai szeparatizmusnak minősül, mely veszélyezteti Románia területi integritását. Innen már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy a régi-új román titkosrendőrség, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) „nemzetbiztonsági kockázatnak” ítélje a közösségi önrendelkezést.

Szem előtt tartva azt a tényállást, hogy az autonómia egész Európában, sőt a nagyvilágban is legitim demokratikus intézmény, valamint azt a körülményt, hogy az Európai Unióban tucatnyi jól működő autonómiát tartunk számon – példának okáért Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Finnországban –, antidemokratikus, sőt abszurd korlátozásnak tartjuk az autonómia romániai kriminalizálását és tilalmát. Elsőrenden a román nacionalista államhatalmat tartjuk felelősnek a romániai magyarság autonómiatörekvéseinek évszázados kudarcáért, velük együtt pedig az erdélyi magyarság közképviseletét kisajátító RMDSZ-t hibáztatjuk autonómiapolitikánk kisiklásáért. Mind a román államnacionalista politika, mind a hozzá igazodó magyar politikai opportunizmus járhatatlannak tartja, járhatatlanná kívánja tenni az autonómia útját. Nekünk viszont elsőrendű feladatunk áttörést elérni ezen a téren és utat törni az autonómiának. Ennek kell megteremtenünk a tömegalapját, alulról jövő támogatottságát, és ehhez kell megtalálnunk külhoni szövetségeseinket, valamint politikai célkitűzéseink megvalósításának eszköztárát. Az önfeladás és a lemondás kísértését leküzdve erre törekszik a mai autonómiafórum, és erre kíván vállalkozni az újjászerveződő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.

Székelykeresztúr, 2025. március 21.

Tőkés László

EMNT-elnök