Levelében erdélyi képviselőnk kitért arra a tényállásra, hogy míg a szlovák parlament dicséretes lépéseket tett a zsidó és német közösségeket, illetve az 1948–89 közötti időszak áldozatait ért sérelmek orvoslása terén, ezzel szemben viszont „a szlovák parlament teljes mértékben megfeledkezett a szlovák állampolgárságú magyar közösség tagjairól, akik közül sokan ugyancsak komoly sérelmeket szenvedtek el 1945 után.” Tudnivaló ugyanis, hogy 1946–47 telén több mint 40 ezer magyart, teljes családokat telepítettek ki, hurcoltak el kényszermunkára, és kobozták el vagyonukat – nem csupán a nemzetközi emberi jogi egyezményeket, hanem az akkor érvényben lévő csehszlovák törvényeket is megsértve ezáltal. Tőkés László arra is rávilágított, hogy több európai képviselő és magas rangú tisztségviselő álláspontja szerint: „égető szükség van olyan jogszabályokra, amelyek jóvátennék a magyar közösség szlovák állampolgárságú tagjai által elszenvedett sérelmeket”, hiszen az áldozatok többszöri kérelmezése ellenére, a Mikulas Dzurinda volt miniszterelnök által vezetett kormány két mandátuma alatt sem tette meg azokat az intézkedéseket, amelyek a megszavazott kompenzációs törvények gyakorlatba ültetését és a kitelepítettek kárpótlását eredményezték volna; sőt mi több, egyetlen jogi aktussal a Csehországba kitelepítetteket kizárták mindenféle kártérítésből, ami „arra utal, hogy Szlovákia súlyos mértékben diszkriminálja polgárainak egy részét.”

   Hivatkozva az Európai Unió alapelveire, amelyek szerint az Unió valamennyi polgárát ugyanazok a jogok illetik meg, és egyetlen tagállam sem hozhat olyan törvényeket, bírósági döntéseket vagy adminisztratív intézkedéseket, amelyek kedvezőtlen megkülönböztetésben részesítenék az adott ország valamely polgárát vagy közösségét; továbbá utalva a volt miniszterelnök, Robert Fico azon határozatára, mely által az ügyet a szlovák Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe utalta – erdélyi képviselőnk azt hangsúlyozta, hogy: „mindazok, akik a háborút követően munkájukkal hozzájárultak a Köztársaság újjáépítéséhez, méltó köszönetet érdemelnek erőfeszítésükért.” Mindezek alapján arra kérte a miniszterelnök asszonyt, hogy fejtse ki álláspontját a kérelmezett intézkedésekkel kapcsolatban.

   Iveta Radičova 2011 márciusában kelt – késedelmes – válaszlevele nem bíztat megoldással a szlovákiai magyar közösséget ért sérelmek orvoslása tekintetében. Említést tesz ugyan a „Köztársasági Elnök 88/1945-ös Rendeletéről a munkaszolgálatra kitelepített magyar közösséggel kapcsolatosan”, azonban az áldozatok kárpótlását célzó konkrét intézkedések lehetőségére még csak utalást sem tesz. A miniszterelnök asszony „tudatában van a háborús és a háború utáni események következményeinek, amelyek egy kényes és bonyolult helyzethez vezettek” – írja, mindazonáltal úgy ítéli, hogy „kormánya megfelelő figyelmet tanúsított ezen ügy iránt, amellyel már az előző szlovák kormányok is foglalkoztak.” A kitelepített magyarok tízezreit – végső soron – azzal „fizeti ki”, hogy: „1948-ban ezek a személyek engedélyt kaptak arra, hogy visszatérjenek Szlovákiába, többségük vissza is tért, sokan eredeti vagyonukat, mások pedig ehelyett házat és földet kaptak.”

   A miniszterelnök-asszony elismeri, hogy az 1938–47 közötti időszakot humanitárius szempontból számos „elitélendő jelenség” fémjelezte, mint amilyen „a lakosság tömeges, gyakran erőszakos áttelepítése és a tulajdon átruházása.” Ennek ellenére azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy: „milyen szerencsések vagyunk, hiszen ez az időszak mára már a múlté, amelyre emlékeznünk kell és tanulnunk kell belőle, azonban semmiféleképpen nem szabad visszatérnünk hozzá.” Kijelenti, hogy a szlovák kormány tevékenysége és politikája „jövőorientált”, ami „egy olyan Európát jelent, amely egyesül az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, az emberi jogok és szabadságok tiszteletben tartása értékrendszerében”.

   Radičova kormányfőnek a valós problémák megoldása elől kitérő válaszlevelének tanulságaképpen sajnálattal állapítható meg, hogy éppen az általa felsorolt értékek és irányelvek azok, amelyek a régóta halasztódó magyar kárpótlási ügyben háttérbe szorulnak és csorbát szenvednek. A jelenlegi – és a mindenkori – szlovák kormányzat kisebbségpolitikájáról, valamint kétes „európaiságáról” sokatmondóan tanúskodik ez a levélváltás.

 

Brüsszel, 2011. április 18.