Tőkés László tusnádfürdői beszéde 2023-ban

Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke idén is együtt tartott fórumot Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján, nagy érdeklődéstől kísérve. A Petőfi Színpadra Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottsága elnöke, a 32. kiadásához érkezett Tusványos egyik alapítója kísérte fel az előadókat, köszöntve a Székelyföldről, Erdélyből és a Partiumból, illetve a Kárpát-medence minden sarkából, de azon túlról is érkezett érdeklődőket. A püspök beszéde alább olvasható.

XXXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor
Tusnádfürdő, 2023. július 22.

Jöjjön el a béke ideje!

„Kegyelem néktek és békesség Istentől!”

Igen Tisztelt Miniszterelnök úr!
Tisztelt egyházi és közéleti méltóságok!
Hölgyeim és uraim! Kedves Testvéreim!

A tusnádfürdői autonóm önkormányzat és a reménybeli autonóm Székelyföld területén az apostoli köszöntés igéivel üdvözöllek benneteket a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor eme jeles alkalmával. A Petőfi-színpad közösségében lánglelkű költőnk Két ország ölelkezése című költeményének soraival fejezem ki azon meggyőződésemet, hogy: „Együtt vagyunk és együtt maradunk! / Nincs isten és nincs ördög, aki / Ismét széjjel bírná szakítni / Ölelkező karunk.”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében szívbéli köszönetet mondok a főszervezőknek – a Pro Minoritate Alapítványnak, valamint az erdélyi Magyar Ifjúsági Tanácsnak – a szabadegyetem megrendezéséért, a bálványosi nemzetpolitikai folyamat és hagyomány éltetéséért, nemkülönben pedig Orbán Viktornak, a „gondoskodó nemzet” miniszterelnökének a kitüntető jelenlétéért.
A tábor jelen lévő alapítói közül külön is üdvözlöm Németh Zsoltot, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökét és Toró T. Tibort, az Erdélyi Magyar Szövetség alelnökét, akik minapi sajtóértekezletükön „a háború árnyékában” is a párbeszéd és a kisebbségvédelem folytatása, valamint kárpátaljai nemzeti közösségünk mellett szálltak síkra – híven idei szabadegyetemünk központi gondolatához, mely a béke idejéről szól. A magyar kormány „békediplomáciáját” méltatva Németh Zsolt azon meggyőződésének adott hangot, hogy az ukrajnai háborúra nincsen katonai, hanem csak diplomáciai megoldás van.
A táborunk „békéje” szempontjából arról a kedvezőtlen körülményről is szólnom kell, hogy tavalyi beszéde kapcsán a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) nyilvánosan elítélte és gyűlöletbeszédnek minősítette a Miniszterelnök úr egyes kijelentéseit. Miközben a román állami hatóságok passzív és a román ortodox egyház aktív részvételével zajló úzvölgyi magyarellenes provokációsorozat – nem messze innen, Székelyföld felségterületén – további szennyes hullámokat vet, megdöbbenéssel tölt el bennünket a „polkorrekt” román diplomácia magyarországi közjogi méltóságok „nem megfelelő” nyilatkozatait kárhoztató, ismételt ítélkezése. Ezzel szemben az állampolitikai szintre emelkedett hungarofóbia gyakori megnyilatkozásaira nézve a román hatóságoknak és politikusoknak rendszerint egyetlen rossz szavuk sincsen.
Szintén szabadegyetemünk előtörténetéhez tartozik az a kirívó eset, amelyről időről időre tájékoztatást nyújtok ezen a helyen. A Románia Csillaga magas rangú kitüntetésem Klaus Iohannis államelnök általi törvénytelen és méltánytalan visszavonásáról van szó, ami ellen hét éve fellebbezést nyújtottam be. Mérsékelt bizakodással tudatom, hogy a 2016 óta tartó, viszontagságos pereskedés rendjén a Legfelsőbb Bíróság az első fokú ítéletet legutóbb hatályon kívül helyezte, és elrendelte az ügy érdemi újratárgyalását. Mondanom sem kell, hogy amennyiben csak személyes sérelem esete forogna fenn, szóba sem hoznám a kérdést. Tudnivaló azonban, hogy 2013-ban azzal a tusnádfürdői felvetésemmel vette kezdetét ez a boszorkányüldözés, melyben a Miniszterelnök úr előtt indítványoztam, hogy az osztrák dél-tiroli modellnek megfelelően Magyarország vállaljon védhatalmi szerepkört az erdélyi magyarság iránt.
Sajnálatos és nagy politikai kárt jelent, hogy a bálványosi nyári szabadegyetem kapcsolatrendszeréből és napirendjéről szinte teljes mértékben kimaradt a román–magyar párbeszéd, amely a demokratikus rendszerváltozás kezdetén meghatározó eleme volt a bálványosi-tusványosi folyamatnak. Most, hogy már a román politikai elittel készségesen kollaboráló RMDSZ kiesett a pikszisből, és feltételezhető európai-amerikai megfelelési kényszerből a román szocialista–liberális–nacionalista kormánykoalíció túladott rajta, másfelől pedig az általunk életben tartott erdélyi nemzeti politikai oldal is végletesen meggyengült, nagy nehézségekbe ütközik román–erdélyi magyar párbeszéd és együttműködés kialakítása, a magyar–román államközi kapcsolatokról nem is beszélve. Mindazáltal elengedhetetlenül fontos, hogy a román és magyar közös érdekek és az alapvetően szuverenista román nemzeti törekvések mentén előbb-utóbb mégiscsak megvalósuljon a stratégiai partnerség a két nemzet között. Ennek viszont megkerülhetetlen előfeltétele az erdélyi magyarság helyzetének megegyezéses alapon való rendezése, a többségi strukturális magyarellenesség kiküszöbölése, a kölcsönös konstruktív bizalom kialakítása, emberi, kollektív és autonómiajogaink biztosítása. A mostani, megosztott Európában, a jelenlegi háborús viszonyok között, a kisebbségi ügyek iránt totális érzéketlenséget tanúsító Unióban azonban a külső, nemzetközi körülmények is kedvezőtlen képet mutatnak és minimális esélyt nyújtanak a külhoni magyar nemzetrészek, köztük az ukrajnai vagy a romániai magyarok helyzetének érdemi és tényleges rendezésére.
Erdélyi magyarságunk ügyének előbbre vitelében azonban nem csupán a román fél ellenállása és politikai akaratának hiánya, hanem a magyar oldal politikai megosztottsága, nevezetesen a magyar közösségünk képviseletét exkluzív módon kisajátító RMDSZ-párt is már-már áthatolhatatlan akadályt jelent. Az erdélyi magyar–magyar párbeszéd kialakítása olykor legalább olyan nehéznek bizonyul, mint a többségi románokkal való szót értés megvalósítása. A belső párbeszéd intézményesítését célul kitűző Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) annak idején rövid időn belül kifulladt. A 2018-as hárompárti autonómiamegállapodás átmeneti eredményeinek sem lett folytatása. Már-már tragikusnak tekinthető, hogy az RMDSZ a párt- és választási kampánylogikát követve inkább a szavazói számlálására szorítkozik, mintsem hogy nemzetben gondolkozva vészesen megcsappant nemzeti közösségünk lélekszámával foglalkozna. Az egypártrendszer logikája szerint nem integrálni és együttműködni, hanem dominálni akar. Ahelyett, hogy az összefogás logikáját követve nem a párt dominanciáját, hanem a nemzet ügyét sorolná az első helyre. Mert hiszen a párbeszédnek és az összefogásnak nincsen alternatívája. Kiváltképpen érvényes ez a határok által szétszabdalt magyar nemzetrészeinkre, hasonlóképpen pedig az egyes utódállamokban élő közösségeink – ezenképpen erdélyi magyarságunk – belső viszonylatában.
A Fidesz–Magyar Polgári Szövetség jó példával jár előttünk a nemzeti erők eredményes és hatékony egyesítése terén. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem az eltelt évtizedek során valóságos nemzetpolitikai műhelyéül szolgált a határokon átívelő nemzeti összefogásnak. Ezeket szem előtt tartva, ezennel felajánlom az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közvetítői szerepvállalását a szemben álló két erdélyi politikai tömb között, és a megalakulásuk 20. évfordulójához érkezett EMNT, valamint a Székely Nemzeti Tanács bekapcsolásával tárgyalóasztalhoz hívom a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és az Erdélyi Magyar Szövetséget. Ebben a közvetítőmunkában és az ennek nyomán remélt megegyezéshez kérem a magyarországi szövetségeseink, személy szerint a Miniszterelnök úr közreműködését és hathatós támogatását.
A nemrégen lezajlott, lesújtó eredménnyel végződött népszámlálás, valamint a háttérben álló kivándorlás és egyéb sorskérdéseink fokozott politikai cselekvésre és együttműködésre kell hogy indítsanak bennünket. Teljességgel félrevezetők az olyan fajta sikerpropagandisztikus megnyilatkozások, melyek szerint „a magyar közösségek megerősödtek a Kárpát-medencében”, vagy hogy „ma már Magyarország a szomszédaival együtt dolgozik a Kárpát-medence közös építésén, a magyarság szülőföldön való megmaradásán”. Jószerével ezen eufemisztikus kijelentéseknek éppen az ellenkezője igaz: megerősödni sem erősödtünk meg, és szülőföldünkön való megmaradásunk is végveszélyben forog. Nem akarunk Európa migránsaivá válni. Nekünk itt a helyünk Erdélyben! Iohannis elnök kipusztulófélben lévő népe, a jobb sorsra érdemes szászok sorsára sem akarunk jutni. Nem szabad áltatnunk sem egymást, sem önmagunkat. A „cselekvő nemzet éve” nem csupán tavaly volt, hanem a cselekvés idejének ezután kell eljönnie. És el kell jönnie „a béke idejének”, melyet Orbán Viktor miniszterelnök úrral együtt hirdetünk és várunk, mely Ferenc pápa és Novák Katalin elnökasszony szavaival szólva „egy bölcsőkkel és nem sírokkal teli jövőt” hoz el.
A gyilkos háború és a hőn áhított béke tétje: a kárpátaljai magyarok megmaradása. Sorsuk a mi sorsunk – jól tudjuk tehát, hogy miért nem akarunk belesodródni a háborúba. „Legyen béke már! Legyen vége már!” – ezért fohászkodunk Babitscsal. 2022. február 24-ike előtt kevesen gondolták, hogy háború lesz. 1989. december 15-ike előtt sem gondoltuk, hogy kitör a forradalom. Azt viszont tudjuk, hogy előbb-utóbb eljön a tárgyalások ideje. Akkor pedig fontos lesz, hogy a kárpátaljai magyarok ügye is napirenden legyen, tágabb értelemben pedig a többi utódállamban élő magyarok sorsa is terítékre kerüljön. Ezért kell egymással összefognunk, és ezért kell nekünk, valamennyi erdélyi és határon túl élő magyarnak kiállanunk saját megmaradásunkért, jogainkért, önrendelkezésünkért, az autonómiáért. A békével várhatóan új korszak veszi kezdetét. Amint a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanácsnak (KMAT) a NATO bukaresti csúcstalálkozójához intézett Nyílt levelében már 2008 márciusában is megfogalmaztuk: térségünk biztonságának és stabilitásának tárgyalásakor föltétlenül figyelembe kell venni a külhoni magyarság ügyét, békés, demokratikus módon képviselt autonómiaköveteléseit. Erről sohasem mondhatunk le.
1456 júliusában éppen ezen a napon aratott fényes diadalt Hunyadi János, Nándorfehérvár hőse. Naponként ezt hirdeti a déli harangszó. Herbert Hoover, az Egyesült Államok későbbi elnöke 1910-béli budapesti látogatásakor ezeket mondta az országgyűlésben: „Magyarország ezer éven át a keleti barbár hadak úttörő gátja volt. A Nyugat nem tudja, mit köszönhet a keresztény civilizáció Európa védőbástyájának, Magyarországnak…”
A történelem kísértetiesen ismétlődik. Mi, magyarok büszkék lehetünk arra, hogy annyi idő után – másmilyen módon – békés eszközökkel ma is az európai keresztény civilizáció védelmezője, a hamis útra tévedt európai „békeprojekt” egyik legkövetkezetesebb „bajnoka” Magyarország. Isten legyen segítségére eme történelmi hivatásának teljesítésében!

Tőkés László