A román–magyar párbeszéd elmúlt évtizedeinek áttekintése

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Reconstructio Egyesület közös szervezésében Sepsiszentgyörgyön, 2022. november 25-én megtartott román–magyar konferencián, amely A kürtőskalácstól a normalitásig címet viselte, Tőkés László, az EMNT elnöke mondott nyitóbeszédet. Ez olvasható alább.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében zajló és hagyományossá váló román–magyar konferenciák sorában íme a 10. alkalommal gyűltünk össze itt, Sepsiszentgyörgyön, ahonnan a párbeszéd folyamata elindult. Illesse elismerés eme hagyomány megteremtéséért elsőrenden Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, aki az unitárius egyháza által képviselt vallási türelem (1568), illetve a vallásszabadság transzilván szellemében tartja szívügyének az amúgy gyenge lábakon álló többségi–kisebbségi párbeszéd folytatását és éltetését.

Tegyük hozzá, hogy a történelmi időszerűség jegyében Temesvár szelleme is ezen párbeszéd folytatására kötelez bennünket. Az 1989-es temesvári népfelkelés egyik legbecsesebb öröksége az etnikum- és felekezetközi összefogás, a román–magyar szolidaritás. Harminchárom évvel ezelőtt magyarok és románok, valamint a város megannyi etnikai közössége egyakarattal szállt szembe a kommunista diktatúrával, vérüket ontva a szabadságért. Az 1990 márciusában kibocsátott Temesvári kiáltvány korszakos dokumentuma közös ügyünknek, nevezetes 4. pontja pedig a románság és a magyarság viszonyának, a nemzeti kisebbségek jogainak és helyzetének európai, demokratikus rendezését irányozza elő.

1989 „szabadító karácsonyán” ritka, mondhatni páratlan történelmi pillanat tanúi és részesei lehettünk, melyben kialakulni látszottak a közeledés, a párbeszéd, a megértés, az együttélés, a megbékélés feltételei. Egymásra találva a barikádokon, közös szabadságharcunkban egyszerre szétfoszlottak egymás iránt táplált előítéleteink, és végképp széttörni látszott a nacionálkommunista rezsim által mesterséges módon konstruált magyar ellenségkép. A Temesvár népét átható hitbeli, egyházi, felekezeti, illetve etnikai és nemzeti szolidaritást, ökumenikus szellemiséget Pál apostol már-már forradalminak nevezhető megfogalmazásának szavaival ekképpen jellemezhetjük: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban” (Gal 3,28).

Milyen nagy szó volt ez az ókori római rabszolgatartó rendszerben! A mi helyzetünkre lefordítva, ezt így fogalmazhatjuk meg: Nincs román, sem magyar; sem elnyomott kisebbségi, sem uralkodó többségi. Milyen nagy szó ez Ceaușescu nacionalista, kommunista Romániájában!

A rendszerváltozás jelentős hozadéka volt a kezdeti román–magyar közeledés, fraternizálás, a megbékélésre irányuló kisebb-nagyobb gesztusok, polgári és egyházi megnyilatkozások. A posztkommunista Iliescu-rezsim, a nacionálkommunista restauráció egyik legnagyobb bűne ellenben éppen a román–magyar közeledés és megbékélés derékba törése volt. Ennek elrettentő erejű, előre kitervelt és titkosszolgálati módszerekkel véghezvitt brutális, terrorisztikus aktusául szolgált a marosvásárhelyi fekete március Virgil Mǎgureanu vezényletével – mintegy feleletképpen a Temesvári kiáltvány antikommunizmusára. Kísérteties és üzenetértékű az éppen azokban a napokban zajló, budapesti román–magyar értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi vérengzések együttállása. Ez utóbbi mintegy kegyelemdöfést jelentett a román–magyar és az erdélyi magyar–román párbeszéd és megbékélés hátába, melynek meghiúsulása az „ellopott” romániai forradalom legnagyobb veszteségei között könyvelhető el. Ettől a történelmi pillanattól, politikai terrorcselekménytől, a Securitate újraalakulásától, illetve a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) megalakulásától kezdve a bányászjárásokon át, a romániai kommunista visszarendeződéssel egyenesen szemben evickélve a román–magyar párbeszéd és megbékélés sorsa megpecsételődött, és azóta is árral szemben úszik. A román–magyar kiegyezést azóta is elszalasztott lehetőségként tartjuk számon.

Akik tisztán láttak és igazi rendszerváltozást akartak, azonban azóta sem nyugodtak bele a történtekbe, és semmiképpen sem tudnak lemondani a párbeszédről és a megbékélésről – jól tudván, hogy a román többséggel való viszony és a magyarság helyzetének rendezése nélkül a román társadalom, illetve az erdélyi magyarság jövője kilátástalan. Ez a meggyőződés vezérli az EMNT román–magyar konferenciáinak a szervezőit is, valamint román partnereinket és elvbarátainkat, akiket annál inkább meg kell becsülnünk, minél kevesebben vannak.

Az ellenforradalmi visszarendeződés idején, a ’90-es években ez a felismerés vezérelt bennünket Temesváron, amikor a népfelkelés folytonossága jegyében és „Temesvár szellemében”, egyházaink és a demokratikus átalakulások hiteles képviselőinek közösségében az 1989-es kommunizmusellenes felkelés évfordulóin évenként megemlékezéseket, szimpóziumokat, konferenciákat tartottunk a történelmi igazság, a rendszerváltozás, a kisebbségi jogok, a román–magyar megbékélés témakörében. Figyelmünk a kelet-közép-európai nemzetek közötti megbékélésre is kiterjedt. Nicolae Corneanu bánsági ortodox érsek, Sebastian Kräuter római katolikus püspök, Nicolae Teodorescu görögkatolikus vikárius, Vladimir Marcovici temesvári szerb ortodox vikárius, Petre Dugulescu baptista prédikátor, Neumann Ernő zsidó főrabbi a temesvári ökuménia emblematikus alakjaiként álltak ki a nemzeti és társadalmi megbékélés ügye mellett, együtt a református, az evangélikus és az unitárius egyházak képviselőivel. Az Európai Egyházak Konferenciája (CEC), az Egyházak Világtanácsa (WCC) és a Református Egyházak Világszövetsége (WARC) támogatásával és részvételével megtartott 1990-es nemzetközi emlékkonferencia teljes erkölcsi tisztánlátással és eréllyel utasította vissza „a nemzeti soviniszta áramlatok érvényre jutását” és szállt síkra a kelet-közép-európai nemzeti megbékélés ügye mellett.

A forradalom 5. évfordulóját olyan jeles személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel, mint Doina Cornea asszony és Pozsgay Imre volt államminiszter, a konferenciát levélben üdvözölte Mihály király, Hans Dietrich Genscher volt német külügyminiszter és Corneliu Coposu, a Román Nemzeti Parasztpárt volt elnöke, de meghívottaink között üdvözölhettük a temesvári, erdélyi illetve romániai rendszerváltozás oly jeles képviselőit is, mint George Şerban, Vasile Popovici, Borbély Imre, Gazda Árpád, Octavian Buracu, Smaranda Enache, Gelu Pǎteanu és Gabriel Andreescu, valamint édesapám, Tőkés István és Testvéreim – hogy többeket ne említsek.

Külön is említésre méltó az erdélyi magyar történelmi egyházak – katolikus, református, evangélikus és unitárius – elöljáróinak, püspökeinek állandó értekezlete, az ő / a mi határozott elkötelezettségünk a román–magyar párbeszéd iránt. Ennek vonatkozásában sokatmondó, hogy egyházaink vezetői 1991-ben testületileg csatlakoztak az RMDSZ kongresszusa, személy szerint pedig általam, az RMDSZ akkori tiszteletbeli elnöke által kezdeményezett országos román–magyar kerekasztal tervéhez. Utóbb, 1993 decemberében a temesvári évfordulói megemlékezésen a román ortodox és görögkatolikus, a baptista, az adventista és a Mózes-hitű egyházak is közös állásfoglalásukban támogatták egy ilyen, országos szintű, reprezentatív kerekasztal megrendezését, ezzel együtt pedig egy görögkeleti–görögkatolikus fórum megalakítását, valamint a Nemzeti Kisebbségek Minisztériumának létrehozatalát.

Egyházi téren folytatott párbeszédünk egyik csúcspontját jelentette az a magas szintű országos ökumenikus találkozó, melyen a keresztyén egyházakon kívül más romániai kultuszok – így például a muzulmánok – képviselői is részt vettek (Conferința Ecumenicǎ la nivel ȋnalt a Bisericilor și Cultelor din Romȃnia). A kolozsvári ökumenikus találkozó kölcsönös szolidaritással és teljes nyitottsággal foglalkozott a rendszerváltozás, a kommunista múlt, a demokratikus átalakulás, ezekkel együtt pedig a nemzeti és vallási kisebbségek kérdéseivel, és figyelemre méltó, hogy az állami kultuszi hatóságok közvetett támogatását is élvezte. Rövid idő elteltével azonban nyilvánvaló „lehűlés” következett be a többségi ortodox „államegyház” és a magyar történelmi egyházak viszonyában. Ezzel együtt állami egyházpolitikai téren is fokozatosan helyreállott a Teoctist pátriárka által megtestesített román ortodox szupremáció.

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az egyházi vétetésű román–magyar párbeszéd mintegy tíz évre – a 90-es évekre – kiterjedő „hőskorszaka” után a lelkesedés alábbhagyott, a dialógus minden különösebb eredmény nélkül kifulladt, és a politikai szféra, ennek részeképpen pedig az RMDSZ érdektelensége, illetve a fokozatosan megromló román–magyar kapcsolatok, illetve a kedvezőtlen irányba alakuló kisebbségi viszonyok miatt a történelmi megbékélés ügye végképpen lekerült a napirendről.

Ugyanez mondható el a kezdetben igencsak ígéretes bálványosi, illetve tusnádfürdői nyári szabadegyetem vonatkozásában is, amely 1990-ben az intézményes magyar–román párbeszéd műhelyeként és fórumaként indult útjára. Az első években, illetve évtizedben olyan jeles román barátaink, a román politika és civil élet olyan kiemelkedő képviselői kapcsolódtak be a szabadegyetem munkájába, mint Dinu Zamfirescu, Horia Rusu, Smaranda Enache, Renate Weber, Marius Oprea, Sabin Gherman és Gabriel Andreescu, sőt a vezető román politikusok némelyike is, mint például Traian Bǎsescu államelnök az ezredforduló után – mára már azonban alig néhányukra számíthatunk rendezvényeinken, a román dialógus-partner ugyanis mintegy testületileg kivonult Tusnádfürdőről.

A bálványosi nyári szabadegyetem és diáktábor kapcsán külön is ki kell térnünk az RMDSZ-nek a román–magyar párbeszédhez való viszonyulására. Már önmagában is beszédes az a körülmény, hogy kizárólagosságra törekvő érdekvédelmi szövetségünk az elmúlt három évtized nagy részében szinte teljesen kimaradt a bálványosi-tusványosi táborból, illetve folyamatból. Kezdetben – amint mondtam – még kongresszusi határozatban szorgalmazta egy országos szintű román–magyar kerekasztal beindítását, utóbb azonban megfeledkezett és végképp letett róla. Megítélésem szerint a kedvezőtlen fordulatot a neptuni paktumpolitika hozta ezen a téren, amikor is az egyre inkább elpártosodó RMDSZ elsődlegesnek számító érdekvédelmi szerepkörének rovására párbeszéd helyett pártbeszédre adta a fejét a – mindenkori – román hatalommal. Mentségére szolgáljon az RMDSZ nomenklatúrájának, hogy a román politikum részéről szinte semmi fogadókészség nem mutatkozik egy őszinte, valódi, egyenrangú felek között zajló párbeszéd iránt, amelyre viszont, vele ellentétben – példának okáért – a dél-tiroli német közösség ügyében az olasz politikai oldal készen állott. Ilyenformán az RMDSZ akarva, nem akarva cinkosává vált a zsákmányszerző román politikai pártoknak, egyeduralomra törekvő magyar képviseletünkként pedig egyik legfőbb akadályozója lett az érdemi román–magyar párbeszédnek. A paktumpolitikára korlátozódó megfelelési kényszer, a konformizmus és az opportunizmus csapdájába esve nem véletlen, hogy érdekvédelmi szervezetünk az esetek nagy részében még a magyar ügyek nyílt felvetéséig sem jut el, vagy ez elől idő előtt meghátrál. Ebben a tekintetben gondoljunk csak – példának okáért – Király Károlynak és Domokos Gézának az egykori Nemzeti Megmentési Front Tanácsában az autonómia kérdésében kipattant konfliktusára (1990), vagy Victor Ponta volt miniszterelnök azon meghökkentő állítására, hogy az ő jelenlétében, a pártpolitikai egyeztetések idején az RMDSZ soha még csak fel sem vetette a magyar autonómia kérdését.

A román–magyar párbeszéd elmúlt harminchárom évének áttekintésekor teljességre nem törekedhettem, hanem – természetesen – arra szorítkoztam, amire az RMDSZ egyik alapítója és tiszteletbeli elnökeként vagy/és az EMNT elnökeként közvetlen rálátásom volt. Az időszerűség jegyében külön összegzést érdemelne az EMNT által kezdeményezett és immár tíz éve megszervezett román–magyar párbeszéd-, illetve konferenciasorozat. Ironikus leegyszerűsítéssel szólva állhatatosan fenntartott párbeszédünknek az a legnagyobb akadályozója, hogy: nem akarnak szóba állni velünk. A többségi románság úgymond nem kíváncsi a – látszólag – súlytalan kisebbségi magyarság véleményére.

Temesvár örökségeképpen azonban, az egész jövőnk szempontjából létfontosságú történelmi megbékélés érdekében a román–magyar párbeszédet folytatnunk kell. Ebben a szándékunkban erősítenek meg olyan barátaink, mint Gabriel Andreescu, valamint azok, akik konferenciáinkra szóló meghívásunknak eleget tesznek.

December 1. közeledtén – a párbeszéd kiváló dokumentumaként – végezetre hadd ajánljam ismét szíves figyelmükbe a 2018-ban elfogadott és sokunk által aláírt Közös román–magyar centenáriumi nyilatkozatot (Declarație romȃno-maghiarǎ ȋn anul centenarului), amely a továbbiakra nézve is kiindulásul és igazodási pontként szolgálhat.

Tőkés László