2010. december 1. szerda

Magyarnak lenni jó!

Felhívás népünk megszámlálásra és önazonosságunk vállalására

Az egyesülő Európában újbóli történelmi lehetőség és erkölcsi korparancs, hogy magyarságunk végre magára találjon, és millenáris örökségének folytatásaképpen talpra álljon – remélt jövője érdekében. Biztató jelnek számító keretként tekinthetünk arra a Nemzeti Összetartozásra, melynek Napját a Magyar Országgyűlés nemrégen nyilvánította ki, és 2010. június 4-én, első ízben tartotta meg. Éppen ideje volt a szólásnak és a kiállásnak, melynek rendjén a magyar nemzet – jelképes módon – végérvényesen lezárta a vészterhes XX. századot, és – Trianon gyógyításaképpen – belevághatott a XXI. századba, melynek során részévé válhat a Nemzetek Európájának.

A Trianoni Törvény Tanúságtételében ez áll: „A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok fölötti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.”

Egységes nemzet és közösségi autonómiák – erről szól Európa. Ez Európa. Maurits Coppietersnek, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alapítójának mondása szerint: „Légy flamand, hogy európai lehess”. Magyar olvasatban, a nemzeti összetartozás klasszikus költői átfogalmazásában ez a példamondat a következőképpen hangozhatna: „Magyarnak lenni Európában – ez a mi munkánk, és ez nem is kevés.”

Eszmei és lelki tartalmán túlmenően, egy gyakorlati megfontolás is arra sarkall bennünket, hogy magyarságunk vállalását most a „mi munkánk” gyanánt jelöljük meg. 2011-ben a Kárpát-medence több, magyarok lakta országában népszámlálásra kerül sor. Ebben a vonatkozásban a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács 2010. május 7-i Nyilatkozatában találhatunk eligazítást: „Gondolatban itt áll előttünk a Kárpát-medencei magyarság, területenként különböző sajátos problémákkal, de általában anyagi lehetőségeiben lemaradva, lelkiekben meggyötörve, szétszóratva, alapvető közösségi jogaitól megfosztva, egymás ellen kijátszva, saját oktatásának, kultúrájának, hagyományainak gyakorlásában korlátozva. És előttünk áll a mai Magyarország, ahol a testi, lelki elnyomorodás másféle, nem kevésbé súlyos tünetei tapasztalhatók. Nemzetünk állapotának romlását az elmúlt húsz esztendőben esetenként csak lassítani tudtuk, sorskérdéseink megnyugtató megoldására nem voltunk képesek. Erősödjön önbizalmunk, higgyünk az összefogás és együttműködés erejében, a magyar tehetségben és alkotóerőben, amely nehéz helyzetekben sokszor megmutatkozott.”

Ebben a hitben erősít meg bennünket a magyar állampolgárság határon túlra való kiterjesztése – ami nemzetpolitikai fordulatként értékelhető, s amely szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele annak, hogy nemzetünk talpra álljon.

Legyen világos előttünk: a formális összetartozás – mégha oly erős közjogi végzés is hitelesíti – csak elodázza, de nem állítja meg az utódállamokban élő nemzetrészek beolvadását és elsorvadását. A törvény betűjét meghaladóan: gyökeres szemléletváltozásra van szükség.

Hinnünk kell saját erőnkben, hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak, hinnünk kell abban, hogy – költőóriásunk megfogalmazásában –: a „perc-emberkék ideje lejárt”. Ady Endre így folytatja: „...építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Ebben kell hinnünk!

Mert hiába készítünk szórványstratégiát és alakítjuk át a támogatáspolitikát, hiába dolgozunk az egységes, kárpát-medencei magyar gazdasági, kulturális és oktási térség megteremtésén, ha az Anyaország segítő kezét nem lesz, aki megfogja. Ha „megszámláltatunk és híjával találtatunk”, semmire sem megyünk.

Szülőföldjükön élő, atyáik örökéhez ragaszkodó, erős identitású magyarokra van szükségünk. Önálló és önigazgatásra képes közösségre, sorsuk irányítását saját kezükbe vevő, nemzetük iránt elkötelezett emberekre: Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Kós Károly követőire – akik nem mások ellenében, hanem saját népük jövője érdekében szóltak és küzdöttek.

A XXI. század elején ismét esélyt nyertünk egy „rendes – nemzeti – feltámadásra”. Éljünk ezzel az eséllyel és lehetőséggel.

Azzal a felhívással fordulunk az egész magyarsághoz, hogy: magától értetődő természetességgel, kétség és zokszó nélkül vállalja önazonosságát!

Arra kérjük egyházainkat és a civil szférát, politikai érdekképviseleteinket és a médiát, hogy a nemzet, a kisebbségbe szakadt magyarság önmagára találását minden lehetséges eszközzel munkálják és támogassák!

Ennek érdekében hozzunk létre olyan széles körű összefogást, amely a társadalom minden területét átfogja. Alkossunk külön stratégiákat a tömbmagyar területek, valamint a szórványvidékek magyarságának minél teljesebb mozgósítására. Diogenész módjára: az utolsó magyart is kutassuk fel. Tudatosítsuk nemzettársainkban a népszámlás fontosságát, segítsük és erősítsük egymást – hogy „ne találtassunk híjával”.

Hívjuk ifjainkat is, hogy saját nyelvjátékuknak megfelelően szólítsák meg a fiatalságot. Használjuk ki a világháló biztosította eszközöket, hogy megtaláljuk és elérjük egymást. A szószéken és a mikrofonok előtt, az iskolai katedrákon és az internetes közösségi oldalakon is legyen egy és ugyanaz a jelszó: Magyarnak lenni jó!

Ez a tudat és elhatározás jelentse és jelezze itt és most nemzeti mivoltunk megvallását és vállalását, önfeladásra hajló magyarságunk új életre eszmélését.

Számoljuk meg, hogy hányan vagyunk, és kikre számíthatunk!

Budapest, 2010. december 1.