– Egy 2010-es felmérés szerint a megkérdezett románok 86 százaléka az első adódó külföldi munkalehetőség esetén venné a kalapját, és elhagyná országunkat – miközben egyre több külföldi „fedezi fel Romániát”, bagóért vásárolnak fel óriási földterületeket, és abból profitálnak, amiből hagyományosan mi is tudnánk élni: állattenyésztésből, gabonatermesztésből. Bő húsz évvel a rendszerváltoztatás elkezdése után még mindig a posztkommunista reflexek köszönnek vissza, a szekusaink, köszönik szépen, jól megvannak, senki nem vállal felelősséget semmiért, kivéve a kormánypártokat: ők lassan már parlamenti vita nélkül, kizárólag erőből átvitt törvényeket alkotnak – ezt nevezik nálunk felelősségvállalásnak.

A politikai inkompetencia elfedésére Bukarestben továbbra is csak a „magyarveszélyt” tudják kitalálni. Történik mindez a 21. századi egyesülő Európában! A központi költségvetés feneketlen zsákja számolatlanul nyeli adólejeinket, cserébe kaptunk egy hatalmas IMF-kölcsönt, amit még unokáink is fizetni fognak. Kísérő tünetként hadd említsük még meg a világon legdrágább, 56 kilométernyi erdélyi autópályát. Azok a politikusok, akik csődbe vezették az országot, most csődbiztost játszanak. Az oktatás színvonala katasztrofális, a mérhetetlen korrupció miatt megvétózták schengeni csatlakozásunkat. Az állami vagyont elherdálták, altalaji kincseinket eladták, szétverték az ipart, a mezőgazdaságot, a kereskedelmet, a turizmusból pedig viccet csináltak – és szemmel láthatóan senkinek sincs ötlete arra nézve, hogy miként lehetne kihúzni a kátyúból az ország szekerét. Nem lenne elég az újság, hogyha tovább folytatnánk a felsorolást – ebből azonban nem lehet megélni. Nem én, hanem az egész ország „fuldoklik” ebben az egyre szélesedő válságban és az általa gerjesztett rossz közhangulatban.

Én magam úgy szeretnék élni és dolgozni Brüsszelben és Strassbourgban, hogy a hazám és a nemzetem – Románia és a magyarok a Kárpát-medencében – rendben legyenek és jó úton haladjanak. Magyarországon radikális irányváltás történt, az Orbán-kormány IMF nélkül építi újjá a posztkommunisták által szétprédált országot. Románia viszont továbbra is „következmények nélküli ország” – ami egyben, sajnos, azt is jelenti, hogy „jövő nélküli”. Ez így nem mehet tovább, mert egyfelől magának az 1989-ben elkezdett rendszerváltoztatásnak az értelmét, másfelől gyermekeink jövőjét kockáztatjuk.

 

– Ne hangzatos frázisokban szeressük az országot, hanem tegyünk érte. Abból csak ideig-óráig lehet megélni, hogy nacionálsoviniszta szólamokat zengedezünk, és szájjal védjük a hazát mindenkitől. A választók viszont ennél sokkal okosabbak, a „cirkusz” helyett inkább a „kenyeret” választják. Székelyföld brüsszeli lobbiirodája csak egy példa arra, hogy lehet tenni valamit a hazáért. Véleményem szerint valamennyi romániai történelmi régiónak nyitnia kellene egy hasonló irodát Brüsszelben. Ha működő európai modellek alapján – Máramarostól Dobrudzsáig – képesek volnánk megmutatni magunkat, gazdag sokszínűségünket Európának, ha Erdélyrt automatikusan nem csupán Drakulával társítanák (és, sajnos, még ezt a „brandet” sem vagyunk képesek hasznosítani!); ha okosan élnénk mindazon feltételekkel, amelyek Románia különböző régióiban adva vannak, akkor  minden másképp alakulna, és életünk is hamar jóra fordulhatna. Minimális erőfeszítésbe kerülne elérni a kölcsönös tiszteleten és egymás értékeinek elismerésén alapuló otthonosságérzetet mindannyiunk számára, sőt, ha mi kellőképpen tisztelnénk egymást, akkor Európa is más szemmel nézne reánk, és az ő megbecsülését is kivívnánk. Jelenleg azonban egyfajta „süketek párbeszéde” módjára mindenki csak mondja a magáét, és lassan „kiüresedik” Románia – mind konkrét, mind átvitt értelemben.

 

– Regionalizálás… Látja, Traian Băsescu államfő mégiscsak az egyik legjobb román politikus, egyetlen „gumicsonttal” el tudta érni, hogy mind a kormánypárt, mind az ellenzék úgy táncol, ahogy ő fütyöl. Ami pedig a „magyarok országát” illeti: hogyha én moldvai, bánsági, erdélyi román vagy oltyán volnék, komolyan megsértődnék azon, hogy a területi-adminisztratív újjászervezése kapcsán egyfolytában csak a magyarokról szól a fáma, mint hogyha Romániában csak a magyaroknak lenne regionális identitása. Ez azonban az éremnek csupán az egyik oldala. Azt ugyanis még a vak is látja, hogy a regionális átalakítások kérdésén túlmenően egyfajta előkampány bontakozott ki a 2012-ős választásokra nézve. Román szempontból megközelítve: ahhoz, hogy a közigazgatási átszervezés reális projektté válhasson, legelőször is a PD-L-nek és az USL-nek kellene konszenzusra jutnia – viszont erre kevés esélyt látok. Magyar szemszögből nézve: az RMDSZ ördögi körbe került: senki nem kényszerítette őket arra, hogy egy válságkormány csapdájában vergődjenek anélkül, hogy a magyar közösség közismert céljai megoldására nyilvános és átlátható garanciái lennének, most fizetik azonban – hányadjára! – a tanulópénzt. Illetve mi fizetjük helyettük immáron majdnem két évtizede, és ennyi idő után már igencsak nehéz sikerként megélni az „ismétlőre bukást”. Ami pedig kimondottan minket, erdélyi magyarokat illet: semmiképpen sem fogjuk hagyni, hogy mesterséges határokkal megváltoztassák a – területi – etnikai arányokat. Legutóbb valami nagyon hasonlót éltünk át az 1968-as megyésítéskor. Akkor az organikus regionális fejlesztés elvével ellentétesen mesterségesen alkottak meg olyan megyéket, mint példának okáért Bihar, Szatmár, Szilágy és Maros, ami viszont most körvonalazódik, az több a soknál. Még Ceauşescunak sem volt mersze szétverni Székelyföldet, vagyis Hargita és Kovászna megyéket.
 

– A legnagyobb hiba az, hogy visszaengedtük a kommunistákat a hatalomba. Hogy hiába volt a sok emberáldozat, a demokrácia leple alatt átmentették a befolyásukat, a kapcsolati tőkéjüket, az emberállományukat – pedig ha valakik, akkor mi, romániaiak, tudtuk, hogy mire képesek. Nem beszélve arról, hogy ezáltal elvesztegettünk két évtizedet. Gondoljunk csak bele: milyen előre lehetnénk már, ha nem lett volna ez a posztkommunista átmenet? A másik nagy hiba, hogy a regionalizálással és a decentralizálással legalább tizenöt évet késtünk – a túlközpontosított nemzetállam ugyanis egészen egyszerűen drága, nem hatékony és nem versenyképes Európában. A harmadik nagy hiba az, hogy az oktatást hagytuk „ebek harmincadjára” jutni. Minden tanügyminiszter – és ezek jó sokan voltak – új és új „reformmal” kezdte a tevékenységét, ezek után aztán nem csoda, hogy – egy tavalyi felmérés szerint – a romániaiak negyven százaléka azt hiszi, hogy a Nap kering a Föld körül. Hát ebből a kilátás nélküli helyzetből kellene valahogy kijöjjünk. Azzal, hogy televíziós talk shaw egymás mellett elbeszélve növeljük a „csatornazajt”, semmit sem oldunk meg. Nem csupán az erdélyi magyarok, hanem a románok, egész Románia jövője múlik azon, hogy higgadt párbeszédet folytatva és céltudatos munkával közös erővel „megépítsük a régi romokat” – amint Ésaiás próféta mondja. (És. 58,12)