Tőkés László 2025. október 6-i beszéde

KRISZTUSI ÁLDOZATVÁLLALÁS

Rendhagyó módon a 13 aradi vértanú idei gyásznapján nem a Szacsvay-szobornál, hanem a történelem forgandósága miatt Nagysándor József nevéről Aurel Lazăr nevére átkeresztelt utcában emlékezünk meg az 1848–49-es szabadságharc páratlan hőseiről. Sokan nem tudják, ezért az alkalomhoz illően elmondom, hogy az előttünk/mellettünk álló épület vértanú tábornokunknak nem a szó szoros értelmében vett „ifjúsági lakhelye” volt – amint az a falon olvasható –, mivel a szülőházára 1873-ban feltett emléktáblát annak lebontása után az id. Rimanóczy Kálmán tervei alapján 1889-ben felépült Eleméry-ház falára helyezték át, ezen áll ma is.

Nagy kiváltsága „boldog Váradunknak”, hogy dicsőséges Szent László királyunk mellett olyan vértanúk történelmi személyiségei szentelik meg múltját és öregbítik hírnevét, mint Szacsvay Imre és Nagysándor József. A hely szellemében kiemelt figyelemmel és halálmegvető hősiességének kijáró hódolattal emlékezünk meg mindenekelőtt városunk nagy szülöttjéről, akit Fleisz János váradi történészünk róla szóló kiváló könyvében „a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb híveként” jellemez. „Nagy lelked bűn volt törpe bakóid előtt” – hangzik Szemere Miklós emlékversében –, de a Habsburgok „bitor bosszúja” „trónoknál magasabb fényre emelte dicsed”.

Kedves Testvéreim! Gyászünnepet szentelő Gyülekezet!

Dési lelkipásztorként a '70-es, '80-as években abban a katartikus élményben volt részem, hogy minden év nagypéntekén három istentiszteleten, kétszer délelőtt, egyszer délután, évszázados hagyományt követve idéztük fel Krisztus Urunk szenvedéstörténetét a vonatkozó evangéliumi részek felolvasásával. A passió szívbe markoló igéi között hangzottak el Jézus utolsó szavai a kereszten, amikor is – többek között – ezeket mondotta, amikor olthatatlan szomjúságában ecettel itatták: „Elvégeztetett. És lehajtván fejét kibocsátá lelkét” (Jn 19,30). Lukács evangéliumában viszont ez áll megírva: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala” (Lk 23,46). Az egész keresztény gyülekezet olyanképpen élte át a történetet, minthogyha maga is Krisztus keresztjének tövében osztozna az Ő szenvedéseiben.

176 évvel az aradi tragédia után mi magunk is azzal a döbbenettel éljük át a magyar és a világszabadság vértanúinak csúfos vesztét, mintha éppenséggel jelen volnánk az „aradi Golgotán” – amiképpen Kossuth Lajos nevezte vesztőhelyüket. Vinkler Brúnó minorita szerzetessel együtt sírunk, amikor is Nagysándor József így szól gyóntatópapjához: „Kedves Tisztelendő úr, tegnap Ön vigasztalt engem, és most sír?”

Lahner György tábornok utolsó szava ez volt: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” A szabadságért és igazságért vállalt áldozatnak a bátor öntudatával szenvedték el kivégzésüket a bitófán az aradi Tizenhármak és a többi sorstársuk. Maga Nagysándor József is ekképpen fogalmaz húgához, Schmidt Jánosnéhoz intézett levelében: „Isten végtelenül jó és igazságos, és a sors, mely olyan súlyosan sújtotta szerencsétlen családunkat, egy harmadik – valószínűleg utolsó áldozattal – végre ki lesz engesztelve.” A felemelt fővel és jó lelkiismerettel vállalt áldozat tiszta öntudata és alázata krisztusi jellemvonás. Ez vigasztaljon bennünket történelmi gyászunkban. „Elvégeztetett” – mondja Jézus. Vértanúink nem hiába éltek s haltak. Önfeláldozásuk jövőt teremt. Mert áldozatvállalás és áldozathozatal nélkül nincs szabadság. Megváltásunknak és örök életünknek is Krisztus vére volt az ára.

Végezetül térjünk vissza a Nagysándor József által példás módon képviselt „magyar függetlenségi gondolatra”. Nemzetünk valamennyi igaz forradalmát és szabadságharcát a függetlenségért vívtuk. A márciusi ifjak tizenkét pontja „felelős minisztériumot” követelt Pesten (2. pont), és azt, hogy „a katonaság esküdjék meg a magyar alkotmányra” (10. pont). Ezeket a követeléseket szentesítették az áprilisi törvények, ezeket rúgta fel a magyar királyságát megtagadó I. Ferenc József császár, akit végezetre megfosztott dinasztikus uralmától a debreceni országgyűlés által elfogadott és a Szacsvay Imre „tollvonásával” jegyzett függetlenségi nyilatkozat.

Nemzeti és állami létünk alapja a függetlenség. Ezért küzdött Magyarország és Erdély a török és a Habsburgok ellenében, ezért harcoltak és ezért ontották vérüket az 1956-os forradalmárok és szabadságharcosok. Hiszem, hogy életáldozatuk nem volt hiábavaló. Mert áldozat nélkül nincs eredmény.

Azt hihetnénk, hogy a végzetre egyszer s mindenkorra ki lehet harcolni a szabadságot és a függetlenséget. Sosem mondhatjuk, ahogyan a Költő mondta, hogy: „itt van már a Kánaán”. 1989 óta is már eltelt harminchat esztendő, és távol állunk attól, hogy megnyugodhassunk babérainkon. Sem itt, sem Magyarhonban. Szakadatlanul tovább folyik a küzdelem: még itt a jobb sorsra érdemes Európában is nemzeteink függetlenségéért, Erdélyben pedig a magyar, a székely autonómiáért. Nem állhatunk félre gyáván, opportunista módon, megalkuvón, némán, tétlenül. Krisztus követőiként és az előttünk járó felmenőinkhez méltón meg kell hoznunk mindennapi áldozatainkat közös jövendőnkért, családjainkért, gyermekeinkért, falvainkért, városainkért, egyházainkért, nemzetünkért.

Idén 200 éve Jókai Mór születésének. Méltó, hogy lélekben térdet hajtva megszívleljük az 1870-ben, Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök újratemetése alkalmából általa írottakat: „Óh magyar nemzet! Ha még egyszer valaha egy Batthyány Lajosod lesz; (…) addig kövesd őt, mikor még a nemzeti színű zászlót viszi előtted; ne akkor, mikor már a fekete zászlót viszik előtte; kísérd annak világló szellemét, ne a koporsóját. Mert e koporsóban nem Batthyány Lajos fekszik egyedül. A hazának húsz halott esztendeje van oda mellé leszegezve” – írta A Hon hasábjain Jókai Mór. Kövessük hát hív lélekkel Batthyány Lajos és Nagysándor József „világló szellemét”!

Elhangzott Nagyváradon, 2025. október 6-án, Nagysándor József tábornok, aradi vértanú emléktáblájánál