— Kissé árnyalnám a képet: tíz évvel ezelőtt az erdélyi autonómiamozgalom szárnybontogatása kezdődött a Láncos-templomban. Szokás ezt a „nemzeti oldal” RMDSZ-ből való kiválásaként is értelmezni, amivel nem feltétlenül értek egyet: a pártvezetés tilalmáig sokáig RMDSZ-es választott tisztségviselők is erősítették sorainkat, és meggyőződésem, hogy a legnagyobb párt tagságának és középvezetőinek java része éppen olyan elkötelezett a nemzet ügye iránt, mint az autonomisták. Ám az tény: a Láncos-templomban tartott rendkívüli és nyilvános közgyűlésből nőtte ki magát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt és legutóbb az Erdélyi Magyar Néppárt. Mindez mutatja, hogy folyamatosan keressük és hozzuk létre azokat a politikai vagy mozgalmi eszközöket, amelyek az erdélyi magyarság kulturális és területi autonómiájának elérését szolgálják. A rendkívüli közgyűlés és az azóta eltelt időszak egyik legfontosabb vívmányaként is ezt említhetném: nem engedtük az autonómia ügyét szőnyeg alá söpörni — ne feledjük, hogy a KRE rendezvényével egy időben tartott RMDSZ-kongresszuson az azóta börtönbe csukott Adrian Năstase miniszterelnök arról beszélt, hogy soha nem lesz autonómiánk, és ezt a Medgyessy Péter oldalán ülő tulipános vezérkar megtapsolta. Tehát kicsit az RMDSZ Bukarestben szocializálódott vezetői ellenében is kellett munkálkodnunk, szidnak is eleget emiatt. De sorolhatnánk az autonomista oldal műhelyeiben elkészült autonómia-törvénytervezeteket, amelyeket egyébként az akkor még RMDSZ-színekben dolgozó politikusaink terjesztettek be a román törvényhozás elé (hogy ott hogyan viszonyultak hozzá, az már más kérdés). Összegezve: sikerült megfogalmaznunk a stratégiai céljainkat, ezeket kodifikáltuk is (tehát a sokszor hangoztatott váddal ellentétben: tudjuk, hogy miről beszélünk), az autonómia témaköre immáron a román nagypolitika számára sem tabukérdés. Sőt mi több, az Erdélyi Magyar Néppárt őszi parlamenti kampánya odahatott, hogy jelentős román véleményvezérek gondolkodtak el a Románia második modernizációjaként felfogott föderalizmus kérdéskörén. Jelenleg az autonómiaügy nemzetköziesítésén dolgozunk.

— Egy összetett cselekvési tervet teszünk le az asztalra, amely több mindent tartalmaz. Szeretnénk a sikeresen működő európai autonómiákat bemutatni itthon és Brüsszelben is. Ugyanakkor továbbra sem mondunk le az autonómia-törvényekről. Tavaly elutasították a Székelyföld sajátos jogállását célzó törvénytervezetet, a Toró T. Tiborék által benyújtott, a kulturális autonómia közjogi keretét szabályozó módosítócsomagról sem tárgyaltak érdemben — de ez nem azt jelenti, hogy ebbe nekünk bele kell nyugodnunk. A népakarat kifejezésére számtalan eszköz áll rendelkezésünkre. Valószínűleg idén elkezdődnek az Európai Polgári Kezdeményezés keretében indított aláírásgyűjtések is — jó lenne, ha sikerülne ezeket összehangolni. A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) keretében már megpróbáltuk közös nevezőre hozni az erdélyi kezdeményezéseket, meglehetősen kevés sikerrel, még mindig ott tartunk, hogy a pártpolitikai szempontok felülírják a nemzetpolitikát. Ez ellen is próbálunk még tenni. Továbbá — az ifjúsági partnerszervezeteinkkel közösen — korszerű eszközökkel igyekszünk továbbra is „tematizálni” a közéletet, közelebb vinni az autonómia gondolatát az erdélyi magyarokhoz.

— Éppen ezért tartottuk szükségesnek az Autonómia Évének meghirdetését. A területi, a kulturális és a sajátos jogállású településeket létrehozó autonómiaformák nem gyengítik, hanem éppen ellenkezőleg: erősítik egymást. Egy autonóm Székelyföld egyfajta „belső anyaországként” az interetnikus vidékek és a szórvány magyarságának tud támaszt biztosítani. Ezzel együtt kulturális és nyelvi jogaink biztosítása európai követelmény. Nem vagy-vagy kérdés, hanem az „és” logikai művelet köti össze ezeket a koncepciókat. Másfelől: az önrendelkezés nem jelent függetlenedést. Jóllehet ez irányba mutató európai példákat is látunk, a mi esetünkben egészen egyszerűen arról van szó, hogy a helyben megtermelt adókkal, az altalaji kincseinkkel, a humánerőforrásainkkal mi akarunk gazdálkodni, illetve szeretnénk önazonosságunkat gazdagítva boldogulni saját szülőföldünkön. Az autonómia gazdasági részét már a románok is kezdik érteni — számtalan erdélyi román érzi igazságtalannak, hogy az erdélyi megyék jóval kevesebbet kapnak vissza a központi költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Nem utolsósorban: a központosított nemzetállam borzasztóan drága és egyáltalán nem hatékony, ezáltal az Európai Unióban is versenyhátrányba kerülünk. Előbb-utóbb mind Bukarestben, mind az egyes nagyrégiókban ki fogják számolni, hogy az önrendelkezés mindenki számára előnyösebb. Mi minden ilyen tárgyú társadalmi vitára nyitottak vagyunk, az érveink java része románul is olvasható — már csak néhány bátrabb párbeszéd-kezdeményezés szükségeltetik. Ezen is dolgozunk. Le kell bontanunk a bizalmatlanság falát, meg kell alkotnunk egyfajta „román-magyar autonómia-szótárat”. Hogyha ezt sikerül megtennünk, akkor ezáltal akár az „erdélyiség közös nyelvét” is kialakíthatjuk.