Március 15-ike, a szabadság napja

Tőkés László püspök, EMNT-elnök ünnepi beszéde. Elhangzott Nagyváradon, 2025. március 15-én délután Szacsvay Imre mártír országgyűlési jegyző emlékművénél, az Erdélyi Magyar Szövetség által szervezett ünnepi rendezvényen.

„Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt” – írta lelkesülten, eme nap fontosságának biztos tudatában Petőfi Sándor március 15-ről. Ennek a jeles napnak a káprázata azóta is lenyűgöz bennünket, és ünneplőbe öltözteti a nemzetet, fogva tartja lelkünket. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy egész történelmünknek a legkiemelkedőbb napja ez.

Egy néhai nagyváradi honfitársam március 15-ét mindig „Szent Petőfi Sándor” napjaként emlegette. Az egyházi kalendáriumok módjára akár a Költő neve napjának is kikiálthatnánk ezt a szent napot – mondom református létemre –, hiszen Petőfi Sándor által a csoda szentsége fűződik hozzá. Szakralitást kölcsönöz a szabadság kivívása napjának az a körülmény is, hogy a lánglelkű „márciusi ifjakhoz” csatlakozó, megmámorosodott sokaság „a magyarok Istenének” nevére esküdött fel a szabadságra, valamint az az égi jel, hogy: esős nap lévén, „a hulló esőben égből látszott reájuk szállani a keresztelés vize” (Pesti Hírlap, 1848. március 16.).

Életéről és költeményeiről szóló művében forradalmi „ikerpárja”, Jókai Mór is „Petőfi napjának” kereszteli március 15-ét. „Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését; ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem. (…) ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága elleneseivel. (…) Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.”

A „két egymáshoz láncolt fegyvertárs” közül, születésének 200. jeles évfordulóján most hadd emlékezzünk meg kiemelt módon Jókai Mórról, a magyar regényírás fejedelméről, „akinek alakja sok tekintetben hasonlít ideális hősei jelleméhez” – állapítja meg róla egyik méltatója –, „élete pedig a legszebb regénye, melyet nem tollával, hanem tetteivel írt meg” (Nagy Sándor irodalomtörténész). Március 15-én majdnem akkora a szerepe, mint Petőfinek. Páros „szereposztásban” egyikük a Nemzeti dalával, másikuk a 12 pont és a proklamáció felolvasásával hozta lázba a szabadságra esküvő sokaságot. Petőfi munkássága lezárul a fehéregyházi csatában, az írói pályája kezdetén álló Jókai – nem karddal, hanem – tollal folytatja küzdelmét a hazáért. Művük és örökségük nélkül nem vagy más volna a magyar identitás. És ez a nap sem ragyogna úgy, nem lenne nemzetünk legnagyobb ünnepe.

Október 6-i nemzeti gyásznapunkon szokás szerint felsoroljuk a 13 aradi vértanú nevét. Méltó, hogy az alig ismert „márciusi ifjak” rangos névsorát se hallgassuk el. Petőfi és Jókai mellett ők azok, akik „először fölemelték a cselekvés zászlaját”, nevezetesen: Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula, Irinyi József, Degré Alajos, Irányi Dániel, Vajda János, Hamary Dániel, Sükei Károly és a kevésbé ismertek. „Mi riasztók föl zajunkkal / Nagy álmából a hazát!” – írja Petőfi. Nevükre szálljon áldás!

Örömünnep a mai. Március 15-ike sugárzó emlékét felidézve, lelki örömmel láthatjuk, hogy ifjúság és barátság kéz a kézben járt. Szendrey Júlia és Laborfalvi Róza személyében a szerelem is hozzájuk szegődött. Európa és Magyarhon leghaladottabb szelleme és eszmeisége hatotta át őket. A magyar és a világszabadság olthatatlan érzését táplálták szívükben. Március idusán a „népek tavaszát” várták és hozták.

A Habsburg Birodalom olasz városállamai az „Ifjú Itália” mozgalmának felhajtó erejével lázadtak fel sorra a bécsi önkény ellen. A kimagasló világforradalmár, Giuseppe Mazzini szellemi vezérletével – az olasz Risorgimento, vagyis a nemzeti újjáébredés ihletésére – az egész kontinenst behálózza az „Ifjú Európa” nemzetközi mozgalma. Innen már csak egy lépés a „Fiatal Magyarország” gondolata.

A dinasztikus „Szent Szövetség” meggyengülése felbátorítja a rab népeket a lázadásra és szabadságharcra. 1848 februárjában Párizsban is kitör a forradalom. A bécsi forradalom március 13-i kirobbanása véget vet a Metternich kancellár nevével fémjelzett gyűlöletes korszaknak. A pesti forradalom és a pozsonyi rendi országgyűlés reform-felirata előtt kénytelen meghajolni a bécsi udvar.

Európa elnyomott népei alkalmasnak látják az időt szabadságuk kivívására. A „Talpra magyar” iskolát teremt. „Deşteaptă-te, române” = „Ébredj román!” – írja Andrei Mureşanu. „Acum ori niciodată” = „Most vagy soha” – visszhangozza a Nemzeti dal megfogalmazását. „Talpra szlovák, halld a hazát!” – írja Ján Botto szlovák költő. Íme, Petőfi Sándor költeménye a szomszéd népek „szabadságdalaként” hangzik fel a Kárpát-medencében, 1848 március idusán, Kikelet havában…

Európa szabadságharcos nagyjai tudván tudják, sorsukra hagyott elnyomott népei pedig titkon érzik, hogy csak teljes összefogással, egyesült erővel vehetnek erőt a birodalmi zsarnokságon, és vívhatják ki végre-valahára szabadságukat. A Habsburg-hatalom is jól ismeri azonban a „Divide et impera!” = az „Oszd meg és uralkodj!” jól bevált módszerét, és egymásnak ugrasztja szabadságra vágyó népeit. Kossuth és Bălcescu megkésnek, de amúgy sem lehetnek képesek eséllyel szembeszállni a bécsi kamarilla ármányával és Avram Iancu gyilkos nacionalizmusával.

A mostani nagyhatalmak geopolitikai ignoranciájával, Bukarest és a többi államnacionalizmus megosztó politikájával mi, mai magyarok is kevéssé tudunk eredményesen szembeszállni. A nemzeti, ezek között a magyar „kártya” mindmáig alkalmas eszköz népeink szabadságának további csorbítására. Mi, erdélyi magyarok tapasztalatból igazán jól ismerjük a „bukaresti kamarilla”, a román mélyállam boszorkánykonyhájának működési mechanizmusát, s tudatában vagyunk annak, hogy amíg Marosvásárhely fekete márciusának ügyét nem rendezik, Temesvár román–magyar szolidaritása is meddő történelmi emlék marad.

De félretéve eme sötétlő gondolatokat, mégiscsak arra térjünk vissza, hogy március 15-ike számunkra örömünnep – és ennek tanulságaival tegyük tartalmassá megemlékezésünket.

1848. március 15-én amit akart a magyar nemzet, az szinte karikacsapásra, vérontás nélkül megvalósult. Az utolsó rendi országgyűlés áprilisi törvényeit az uralkodó, V. Ferdinánd király szentesítette. Magyarország felállíthatta felelős minisztériumát Budapesten, és képviseleti országgyűlését megválaszthatta.

Az egykori magyar haza alkotmányos önkormányzatának analógiájára az erdélyi magyarság sem mondhat le önrendelkezési jogáról, melynek törvény általi biztosítását – „A gyulafehérvári határozat” értelmében – joggal várja el a román államtól.

A 12 pontban foglalt követelések teljesítése rendjén a jobbágyság eltörlését is jóváhagyta a pozsonyi országgyűlés, és az uralkodó ezt a törvényt is szentesítette. Kevesen tudják, hogy az eseményből történelmi népszokás született Alsórákoson. Történt ugyanis, hogy ebbe a Brassó melletti faluba az áprilisi jobbágyfelszabadítás híre csupán megkésve, június 18-án – pünkösd után – jutott el. A jobbágyfalu fellelkesült népe az örömhír hallatára, a mezei munkát hátrahagyva, a református templomban gyülekezett össze, hogy hálát adjon az isteni szabadításért. „Most töltetett ki reánk a szabadító Szentlélek, ezért ez a mi kicsi pünkösdünk, a szabadság napja” – prédikálta a lelkipásztor. Azóta ezt a jeles napot – a pünkösd utáni fehér vasárnapot követő hétfőt – „kicsi pünkösdnek”, a szabadság napjának hívják, és immáron 177 éve, mintegy búcsúünnep gyanánt ünneplik meg. Az egész falu népe, az elszármazottak és a környező települések jelenlétükkel és bizonyságtételükkel fennen hirdetik évről-évre, hogy: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17).

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Tőkés László