"Mentális vasfüggöny" Európa nyugati és keleti országai között

Az Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottságának (CULT) idei utolsó ülésén bocsátották szavazásra a Történelmi emlékezés a kultúrában és az oktatásban az Európai Unióban című, ún. saját kezdeményezésű jelentést.

Hosszan tartó egyeztetés és már-már reménytelennek tűnő kompromisszumkeresés nyomán nem csupán a balliberális politikai csoportokkal nem sikerült egyetértésre jutni, de még a néppárti frakció is igencsak megoszlott a dokumentum elfogadása tekintetében. A nézetkülönbségek vonatkozásában beszédes az a körülmény, hogy a jelentéshez rekord-mennyiségű, nem kevesebb, mint 335 módosító javaslat érkezett. Az ügy sikerének az sem kedvezett, hogy a Marek Henryk Migalski lengyel jelentéstévő által képviselt Európai konzervatívok és Reformerek frakciója nem csupán a szocialistáktól és a liberálisoktól áll távol, de az Európai Néppárthoz fűződő kapcsolatai sem a legjobbak. Mindez oda vezetett, hogy a jelentéstervezet végül is 11–13 arányban már a bizottsági szavazáson elbukott – ami az Európai Parlament tevékenységében igencsak ritka esetnek számít. A kudarcban akarva-akaratlan a néppárti frakció is osztozik, mivel a balliberális obstrukció ellenében nem volt képes egységes módon felsorakozni, illetve egységesen szavazni.

A rendhagyóan fonák helyzetre nézve szemléletes példaként szolgál az állásfoglalási kezdeményezés 1. cikkelyének az elvetése, melynek evidenciaszámba menő megfogalmazása ekképpen szól: az EP „határozottan elítél minden emberiesség elleni bűncselekményt és totalitárius rendszert, amelyek véres nyomokat hagytak a történelemben”. Ehhez az egy, egészen egyértelmű paragrafushoz a képviselők mintegy tizenöt módosítót nyújtottak be, éspedig oly nagy megoszlással, hogy kompromisszumos megegyezés híján, végül is az egész szövegrészt törölni kellett.

A szavazás rendjén Tőkés László erdélyi képviselő mintegy húsz módosító javaslatának túlnyomó többsége szintén elvérzett – példának okáért a következők: „… a XX. század diktatúrái az egyetemes emberi szabadság drasztikus korlátozása mellett, szinte minden esetben valamely kisebbség vagy kisebbségek ellen is irányultak” (a Preambulum K bekezdése); vagy: az EP „felkéri a tagállamokat, vizsgálják felül, hogy a diktatúrák erőszakszervezeteinek volt működtetői és politikai vezetői részesülnek-e kiváltságokban. Amennyiben ez fennáll, az egykori áldozatokra való tekintettel felkéri a tagállamokat, hogy töröljék ezeket a privilégiumokat” (2. cikkely).

Huszonnégy évvel a kommunista diktatúra bukása után minden túlzás nélkül megállapítható, hogy ezen szövegrészek többségi elutasítása a kisebbségellenes és erőszakos kommunista elnyomók iránti nyilvánvaló cinkosságot jelent. Hogyha pedig a másik XX. századi diktatúrát, vagyis a náci és fasiszta önkényuralmat is figyelembe vesszük, akkor ezúttal is kiviláglik, hogy a – nyugati – európai képviselők többsége a két múlt századi diktatúrával szemben továbbra is kettős mércét alkalmaz, vagyis inkább a nácikat sem ítéli el, csak hogy a kommunistákat mentesítse.

A szavazás botrányos kimenetelét illetően nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a nyugati szocialisták és liberálisok visszautasító szavazatai mögött a kelet-közép-európai utódkommunistákkal kötött, elvtelen paktum áll.

Szavazás utáni felszólalásában Henryk Marek Migalski jelentéstévő egyenes nyíltsággal közölte, hogy – a fejlemények láttán – az eredeti formájából kiforgatott és szövegében teljesen kilúgozott jelentését ő maga sem szavazta meg. Indoklásképpen – egyebek mellett – két okra hivatkozott. Elfogadhatatlan számára, hogy a kommunizmust továbbra sem hajlandók a nemzetiszocializmussal azonos mértékben elítélni, valamint az, hogy jelentéséből a szovjet bolsevikok által elkövetett katyni mészárlást törölték.

Erdélyi képviselőnk azonnali felszólalásában lengyel kollégájával vállalt közösséget. „Mély megdöbbenéssel állapítom meg, hogy ez a szavazás az előző törvényhozói ciklus 2009. április 9-i jelentése mögé esik vissza, amikor is az Európai Parlament meggyőző többséggel és azonos mércével mondott ítéletet a XX. század két totalitárius rendszere fölött. Senkit sem kívánok hibáztatni és a felelősséget sem akarom »kiosztani« – de megítélésem szerint ennek a jelentésnek a kimenetele az Európai Parlament, illetve a nyugat-európai képviselők tudathasadásos állapotára, vagy tudatlanságára, vagy fájdalmas ignoranciájára vall. Úgy látszik, hogy Európa nyugati és keleti részét továbbra is elválasztja egymástól egy virtuális, mentális vasfüggöny. Ennek a falnak a túloldalán pedig egy olyan kommunista visszarendeződés tartja magát, melynek Romániában, a Victor Ponta-féle kétharmados posztkommunista kormányzat Európa-idegen és a jogállamiságot sértő országlásának közepette, mi magunk is szenvedő alanyai vagyunk” – mondotta Tőkés László.

A balliberális oldal képviselői magamentő és magyarázkodó felszólalásaikban, egymás szavával egybevágóan azt hangoztatták, hogy a kommunista múlt megítélése nem a politikusok, hanem a történészek dolga. Némelyek elismerték ugyan, hogy a kommunizmus bűneit is el kell ítélni, de ők maguk erre nem vállalkoztak, hanem kimondva vagy kimondatlanul a hitleri náci diktatúrával szemben a sztálini vörös önkényuralmat elfogult egyoldalúsággal mentegették. Nem vették észre, hogy ez utóbbi sem történelmi, sem politikai megítélés szerint nem érdemel mentséget.

Mindent egybevetve és valamennyi valós vagy álságos nézetkülönbségen túlmenően, a Migalski-jelentés kirívó esetének legfőbb – negatív – üzenete az európai szolidaritásnak az a hiánya, mely negyed századdal a kommunista diktatúra bukása után is nagymértékben jellemzi a nyugati jóléti társadalmakat.

Brüsszel, 2013. december 18.