Polgári műhelytábor előzte meg a marosvécsi kastélynapot

Pénteken és szombaton az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt tisztségviselői és munkatársai a marosvécsi Kemény-kastélyban tartották meg műhelytáborukat, mely nemcsak – a járvány utáni – újbóli találkozás lehetőségét és a jövőbeli feladatok megvitatását kínálta, de egybeesett az V. Marosvécsi Kastélynappal, valamint a kastélykertben található, felújított Helikon-asztal ünnepélyes átadásával is.

A Kemény Auguszta Egyesület szervezésében október 15-én, szombaton ötödik alkalommal tartottak kastélynapot a marosvécsi Kemény-kastélyban. A program Barabás Dénes fotóiból nyílt kiállítással kezdődött, majd Kemény János és családja címmel tartottak vetítést. Délben a Maros Művészegyüttes kalotaszegi viseleteiből nyílt kiállítás, fellépett a Boróka néptáncegyüttes. Ezt követően marosvásárhelyi zeneiskolások adták elő klasszikus zenei műsorukat, majd bemutatták a Barabássy család monográfiáját.

Délután a felújított Helikon-asztal átadásával folytatódott a rendezvény, megemlékező és avató beszédet Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott. A legendás kőasztalra az emlékezés és a tisztelet koszorúját a püspök mellett az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Csomortányi István, valamint a Kemény-örökösek, az önkormányzat, a református egyház és a csíkszeredai magyar konzulátus képviselője helyezte el.

Az újraavatás után kulturális program következett az udvarhelyi Boróka együttes, a Bíborka néptáncegyüttes és Kilyén Ilka színművésznő közreműködésével. Megnyitották a Tamási Áron-kiállítást, Kilyén Ilka színművésznő Tamási-emlékműsort mutatott be. A kastélynapon gyermekprogramokra, tematikus sétákra, illetve filmvetítésekre is sort kerítettek.

Az EMNT Facebook-oldalán megjelent bejegyzésből idézünk: „Köszönjük a szíves vendéglátást, és mindenkinek ajánljuk: ha lehetősége van rá, keresse fel az erdélyi magyar történelem, kultúra és irodalom e páratlan kincsét, a marosvécsi Kemény-kastélyt!”

Beszéd a marosvécsi Helikon-asztal újraavatásán

Még elevenen él emlékezetemben a marosvécsi várkastély átvételének felemelő ünnepe. Ha jól tudom, 2015-ben került sor reá. A tulajdon-visszaszolgáltatás – a restitúció – részeképpen nagy késedelemmel került vissza jogos tulajdonosa, a Kemény család birtokába – Trianon utáni és kommunizmus alatti kifosztottságunk jóvátételeképpen és jogfosztottságunk leküzdése szellemében.

Ehhez képest azóta is a kommunista restaurációval kell szembenéznünk, és tovább folytatnunk küzdelmünket a tulajdonvisszaszolgáltatás érdekében. Jó bizonyságot tesznek erről a küzdelemről azok a jeles nemesi családok Erdély-szerte – hogy ez esetben csak őket említsem: a Keményeket, a Kálnokyakat, Bethlen Anikóékat, a Teleki családot, a Bánffyakat –, akik nem hagyták veszendőbe menni egykori birtokaikat, hanem sokan közülük, akár külföldről is visszatérve, tovább éltetik őseik hagyományát szülőföldjükön.

Ezelőtt hét évvel került vissza a várkastély jogos tulajdonosához. Most viszont szellemi örökségünk egy becses darabjának, tárgyi emlékének a helyreállítására, a Helikon íróközösség ajándékának, Kós Károly legendás kőasztalának az újraavatására kerül sor. A kommunizmus idején tilalom alá vetett helikoni-transzilvanista politikai, irodalmi, kulturális örökségünk helyreállítását is jelenti egyben ez az esemény. Újbóli birtokbavételét ennek a szellemi örökségnek.

Illesse kitüntető elismerés és köszönet Erdély magyarsága részéről a Kemény-fiakat, Kemény János unokáit, Nagy Kemény Gézát és Vécsi Nagy Zoltánt, az egész családot atyai örökségük, erdélyi örökségünk iránti hűségükért és a helyreállításban vállalt korszakos szolgálatukért.

Hallhattuk Dsida Jenő versének egyik részletét. Ebben a korán eltávozott Kuncz Aladár emlékezetének szentelt „oltárról” beszél, amely felavatása óta (1933) az egész helikoni közösség jelképévé vált. Mint honfoglaló őseik hitének áldozó ősmagyarok, mint veszendőbe menő keresztény kultúrájukhoz ragaszkodó magyarok és európaiak, ehhez a szent oltárhoz járulunk a mai napon, áldozni erdélyi atyáink Istenének: a helikoniak által képviselt „erdélyi gondolatnak”, a „vallani és vállalni” szellemében népük, nemzeti közösségük szolgálatába szegődött transzilvanisták hitének, Erdély „megtöretett testének és kiontatott vérének” krisztusi jegyeivel élni.

De ehhez az oltárhoz jövünk ma legfőképpen hálaadásunk kifejezéseképpen. Hálaadással a helikoni írói közösségért, mely a Kiáltó Szó szellemében és értelmében, áldott emlékezetű Kemény János hívására és kezdeményezésére „kiáltó szó” lett a „pusztában”, az Erdélyre rászakadt sötét éjszakában keresve a kiutat Erdély történelmének legnagyobb tragédiájából. Hálaadással jövünk ezen oltárhoz az Erdélyi Szépmíves Céhért, az intézményesülő erdélyi magyar irodalmi élet eme kincsestáráért, az alighogy talpra állott erdélyi élet eme kútforrásáért. És hálaadásunk szól az Erdélyi Helikonnak, a Kós Károly és Bánffy Miklós által szerkesztett folyóiratnak, az önszerveződő erdélyi magyar irodalmi élet eme világító fáklyájának. Nem utolsósorban pedig hálaadással azért az erdélyi szellemiségért, mely a transzilvanizmus művelődési és irodalompolitikai programjában testet öltve, kisebbségbe szakadt erdélyi magyarságunk erőinek az összefogását tűzte ki célul.

„Az erdélyiség tulajdonképpen egy hit” – írta volt Makkai Sándor püspök 1933-ban, Kós Károly 50. születésnapján. „Az erdélyiség tulajdonképpen egy hit. Az Írás szavaival szólva: »a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés« (Zsid 11,1). A hit természete az, hogy ha a valóság ellene mond, akkor fölfokozódik és izzani kezd” – írta egykori püspökünk. Ez a hit a helikoni közösség egyik legbecsesebb öröksége az erdélyi magyarság kicsinyhitűségének, hitehagyásának és tévhitek útjára térésének mostani ínséges időszakában.

Látnunk kell, meg kell látnunk, hogy nem csak Kárpátalján s a többi részeken, végeken, hanem Erdélyben is: „Előttünk egy nemzet sorsa áll” vagy bukik! Itt nem csupán erdélyi magyarságunk létszámára gondolok – a népszámlálás vonatkozásában –, hanem sokkal inkább a lélekszámára. Erdélyi lelkiségünkre és identitásunkra.

A transzilvanizmus kezdeti időszakában Magyarországgal szemben tételeződött a sajátosan erdélyi identitás. Utóbb – trianoni kényszerűségből – Bukaresttel, az asszimilációnkra törekvő Romániával szemben kellett védelmeznünk erdélyi önazonosságunkat. Harmadsorban nagy reményeket fűztünk az Európai Unióhoz, „a régiók Európájához”. Én magam az eurotranszilvanizmus ideológiájának a leleményével véltem megerősíthetőnek a román homogenizációs politikával szembeni erdélyi magyar pozíciónkat, a politikai transzilvanizmus jegyében követett erdélyi autonómiatörekvések hatékony képviselete érdekében.

Mindebből azonban nem lett semmi. A transzilván eszme száz év után több sebből vérzik. Sem a központosító állami politika, sem az európai globalista politikai kurzus nem kedvez számára. Mindazáltal, éppen ezek miatt, minden eddiginél időszerűbb, még hogyha árral szemben is kell úsznunk. Látnivaló, hogy a szeparatizmust vélelmező román félre nem számíthatunk, ahogyan a helikonisták egykor ebben reménykedtek. A németek pedig, azaz a szászok és svábok Erdélyből szinte teljesen kipusztultak. Magunkra maradtunk. Mi, magyarok viszont ha élni, ha túlélni akarunk, nem mondhatunk le politikai, kulturális önállóságunkról, hanem megváltoztatva a megváltoztatandókat, követnünk és tovább kell építenünk a transzilvanizmus autonómiához vezető útját. Ennek legyen mementója, emlékeztető jele a Helikon-asztal!

Tőkés László

Elhangzott Marosvécsen, 2022. október 15-én.