Az ’56-os emlékév keretében a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte meg a 60. évfordulón az egész napos eseményt, amely este a forradalom és szabadságharc legendás alakjának, Wittner Máriának az előadásával és a közönséggel való találkozójával zárult.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházának Bartók-termében Nagy József Barna MPE-elnöknek a köszöntőjével kezdődött az emlékkonferencia délelőtt. Megnyitó beszédet Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke mondott, aki elöljáróban tiszteletét kifejezve üdvözölte azt a féltucatnyi egykori elítéltet, akiket a magyar ’56-tal való közösségvállalásuk miatt Romániában büntettek meg és üldöztek hosszú éveken át. Párhuzammal élve kijelentette: míg Magyarországon idegen erők bevetésével verték le hat évtizeddel ezelőtt az antikommunista forradalmat, addig Romániában az 1989-es népfölkelést diverziókkal fordították hatalomátmentésre a reformkommunisták. A kettőben viszont az a közös, hogy az ebben érdekelt visszahúzó erők itt is, ott is igyekeztek és mindmáig igyekeznek igyekeznek ellopni, meghamisítani,:eltorzítani a dicsőséges történelmi eseményeknek még az emlékét is. Mindkét esetben a posztkommunista visszarendeződés történelemhamisító emlékezetpolitikája és visszahúzó öröksége áll a machinációk mögött – fogalmazott Tőkés László, hozzátéve, hogy a szabadságharc a múlt feltárása és „igazságharc” formájában folytatódik, hiszen hazugságra nem lehet jövőt építeni.

A püspök kitért arra, hogy Romániában milyen nehézkesen halad a feltárás és számonkérés. Huszonhét évvel a temesvári események után is büntetlenül ágálnak a közéletben azok, akik annak idején emberéletek árán változtatták államcsínnyé a diktatúra elleni lázadást. Közhely ugyan, hogy mindig a győztesek írják a történelmet, de nem szabad engedni sem Magyarországon, sem Romániában, hogy saját politikájuknak rendeljék alá a történelmi igazságot ezek a „győztesek”, illetve hogy azok váljanak győztesekké, akik meghamisítják a történelmet. „A szabadságharc részeként folytatnunk kell igazságharcunkat. Ilyen értelemben az egész kelet-európai kommunistaellenes történelem nem a lezárt múlt körébe tartozik, hanem nagyon is időszerű politikai kérdés” – állapította meg az erdélyi EP-képviselő, nem rejtve véka alá, hogy Nyugat-Európában erről nagyrészt másként gondolkodnak.

A konferencia további részében M. Kiss Sándor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese az 1956-os forradalom világtörténelmi jelentőségét és összefüggéseit vázolta, míg Tófalvi Zoltán közíró, az erdélyi és partiumi ’56 kutatója a romániai koncepciós perekről és megtorlásokról beszélt, továbbá ismertette és méltatta a kommunista siralomházat megjárt Balaskó Vilmos néhai érolaszi lelkész Élet a föld alatt című memoárját. Ezután Balázsné Kiss Csilla érmihályfalvi lelkész tartott vetített képes előadást Sass Kálmán mártír lelkipásztorról, majd Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke olvasott fel az 1956-os forradalom és szabadságharc időszakában kelt naplójegyzeteiből.

Délután a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének több egykori tagja számolt be hat évtizeddel ezelőtti lelkesedésükről, szervezkedésükről, aminek aránytalanul súlyos megtorlása mérhetetlen szenvedéseknek tette ki őket. Csak ebben az ügyben 250 letartóztatást eszközölt a rezsim, 58 személyt el is ítéltek, teljesen kívülállókat, vétleneket is. Az, amit a SZVISZ ürügyén a váradi fiatalokkal és egy-két hivatástudó tanárukkal műveltek, tulajdonképpen az egész erdélyi magyarság ellen irányuló, átfogó megfélemlítő hadjáratnak képezte a részét. Az estébe nyúló emlékezés a nagyváradi és Bihar megyei túlélők hozzászólásaival, múltidézéssel és tanúságtételével zárult.

Ezt követően az egyházkerületi székház dísztermében találkozhattak az érdeklődők Wittner Mária egykori szabadságharcossal és halálraítélttel, akivel Tófalvi Zoltán készített hangos interjút. Tőkés László EP-képviselő köszöntő szavaiban a határok feletti nemzetegyesítés szellemében kapcsolta össze egymással a váradi „szabadságra vágyó ifjak” példáját és annak a szintén fiatal egykori szabadságharcos nőnek a tanúságtételét, aki az ’56-os budapesti forradalomban és a védelmi harcokban cselekvő módon vett részt. „Boldogok vagyunk, hogy túlélték a forradalmat és a megtorlást, hogy ma élő tanúként itt lehetnek és mesélhetnek. Wittner Mária túlélte a halálos ítéletet, a siralomház kétszáz napját, a végül évtizedes börtönbüntetéssé »enyhült« életfogytiglant, és hivatás gyanánt vállalta annak szent kötelezettségét, hogy tanúbizonyságot tegyen a szabadságról és azokról, akik életüket áldozták érte” – mondotta a püspök, méltatva a vendég töretlen helytállását és megköszönve neki a kortársak és a nyomában járók nevében hiteles nemzetszolgálatát.

Visszatekintő-emlékező előadásában Wittner Mária felidézte a forradalom több körülményét és egykori harcostársainak alakját, nagy hangsúlyt fektetve a helyes emlékezés követelményére, mert e téren még ma is sok a javítanivaló. „A már megholtak nem tudnak védekezni, az ő védelmükben az élőknek kell szólaniuk” – mondotta annak kapcsán, hogy manapság is sok egykori forradalmárnak és szabadságharcosnak próbálják meg besározni az emlékét azok, akik most sem a magyar nemzet és Magyarország tartják szem előtt.