Emlékgyűlés volt a fővárosban az 1988-as Erdély-tüntetés évfordulóján

Méltóságteljes megemlékezést szervezett a Pesti Srácok szerkesztősége az 1988-as erdélyi falurombolás elleni tüntetés 37. évfordulójára a budapesti Hősök terén. A rendezvény egyik fő szónoka Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor, majd református püspök, az Európai Parlament korábbi képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke volt, akinek elhangzott emlékbeszéde alább olvasható.

Az Erdély-tüntetés évfordulóján

„Magyarok! Ez az a történelmi pillanat, amikor már nem hallgathatunk és nem maradhatunk tétlenek! Négy és fél évtizeddel a szörnyű háború után újra merénylet készül az emberiség ellen. A gyilkos szándék most elsősorban magyar testvéreink ellen irányul. Emberek! Tiltakozzatok! Fejezzétek ki szolidaritásotokat a bajbajutottakkal! (…) El a kezekkel a romániai, erdélyi falvaktól!” – 1988 júniusában ez a Felhívás toborozta a Hősök terére meghirdetett Erdély-tüntetésre Budapest és csonka Magyarország népét a Nicolae Ceaușescu román kondukátor által kiagyalt diabolikus falurombolás terve elleni tiltakozásképpen. Csurka István nagy ívű beszédében, melyet Bubik István olvasott fel, „a magyar élet szomorú tragédiájaként” emlegette a sorspróbáló erdélyi fenyegetést, mely ellenben „a magyar élniakarás nagy diadalát” hívta létre „honfoglaló őseink szobrai előtt”.

„A magyar összefogás ünnepének” évfordulója alkalmából gyülekeztünk össze a mai napon. Ennek a hónapnak az elején, június 4-én a nemzeti összetartozás jegyében emlékeztünk meg a trianoni békediktátum kényszerű aláírásáról. Ezen évfordulók az én lelkemben a márciusi ifjak 12 pontjának az egyik legjelesebbikét idézik fel. Ki ne ismerné? „Unió Erdéllyel.” Azt a forradalmi időt, „Midőn eggyé lett mind a két magyar” – ahogyan Petőfi Sándor írja Két ország ölelkezése című költeményében, majd imígyen köszönti a visszatért hazát: „Ki eddig a porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!”

Miként egykor a Habsburg-önkény, a román Diktátor önkényuralma és baljós falurombolási „tézisei” is felébresztették a lelkiismeretét és tettre késztették a határok által megosztott nemzetet. A történelem ritka pillanataiban fordul elő oly mértékű egymásra találás és lelkesedés, mely a magas hőfokon égő hazafiság jellemzője volt 1988. június 27-én. „Minden magyar felelős minden magyarért” – vallották az önkéntes szervezők és a fellelkesült résztvevők tízezrei, és hirdették a transzparensek azon a napon Szabó Dezső erkölcsi parancsolatát. És ez az érzület és meggyőződés kitartott mindvégig 1988–1989-ben, a kibontakozó rendszerváltozás egész idejében. Ennek folyamatába illeszkedett bele az Erdély-tüntetés, mint a legnagyobb népi megmozdulás 1956-tól fogva.

Illesse hála és elismerés azokat a magyarjainkat, akik 1988 júniusában felismerték az idők szavát, és a páratlan nemzeti megmozdulás élére állottak. Övezze az utókor hálája és elismerése azokat a társadalmi szervezeteinket, melyek az Erdély-tüntetés zászlóját felemelték. Bajos volna ezeket mind felsorolni, viszont hármukat mégis hadd említsük meg, éspedig a Magyar Demokrata Fórumot, élén Bíró Zoltánnal és Csurka Istvánnal, az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottságot, élén Nagy Lászlóval, valamint a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságot, a körünkben most is jelen lévő Zétényi Zsolttal az élén. És egyúttal fogadják a nemzet háláját és köszönetét mindazok, akik – mintegy százezren – felismerték a szólás és a cselekvés történelmi idejét, és elkötelezett kiállásukkal hallatták az Anyaország szavát szorongatott erdélyi nemzettársaik védelmében. Nem is a pillanat volt önmagában történelmi – miként a Felhívás fogalmaz –, hanem ők voltak azok, akik történelmivé tették a pillanatot. Akkor még nem tudhatták, hogy felsereglésükkel az érlelődő demokratikus nemzeti rendszerváltozás útkészítői lettek, egyszersmind pedig eszmei-érzelmi megalapozói a nemzeti kormányaink által megvalósított határokon átívelő nemzetegyesítésnek, valamint az Országgyűlés által törvénybe foglalt nemzeti összetartozásnak.

Anélkül, hogy részletes elemzésekbe bocsátkoznánk, érdemes és szükséges felidézni azt a korabeli helyzetet és rendkívüli körülményeket, melyek az Erdély-tüntetés létrejöttéhez vezettek. Amikor Nicolae Ceauşescu kondukátori teljhatalmának tévképzetében, az Úr születésének 1988. esztendejében régóta dédelgetett vérmes tervének megvalósításához hozzálátott, valójában szembement a történelemmel, kihívta maga ellen a végzetet, a saját sírját ásva meg. A gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka fémjelezte bomlás, valamint a szovjet csatlósállamok népeinek ébredése és szabadságmozgalmai közepette árral szembe úszva akarta a történelem kerekét visszafordítani és a kibontakozó reformoknak és változásoknak gátat vetni. Eszelős falurombolási tervének ismételt meghirdetésével, ezek között is az 1988-ban, a Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottsága bővített ülésén előadott „áprilisi tézisével” a kockát végképp elvetette, és sztálini típusú anakronisztikus nacionálkommunista rezsimjének sorsát ezennel megpecsételte. Az észak-koreaihoz fogható hiánygazdaság, valamint a lakosság emberi-polgári jogaitól való megfosztása kilátástalan belpolitikai válságba taszította az országot, ezt pedig Románia totális nemzetközi elszigetelődése tetézte.

A Ceauşescu-féle homogenizációs politika részeképpen az ún. szisztematizációs és területrendezési tervnek kitüntetett célpontját képezték a nemzeti-etnikai kisebbségek. Az erdélyi németektől – a szászoktól és a sváboktól – egy 1978-ban, az NSZK-val megkötött titkos egyezmény révén kívánt szabadulni a román nemzetállam, német márkák millióiért bocsátva áruba őket. A Hargita, Kovászna és Maros megyei településrendezési tervek kiszivárgott adatai nagyfokú riadalmat keltettek magyarságunk körében. Veszélyeztetett kisebbségi közösségeink növekvő menekültáradata követte a településeink lerombolására vonatkozó híreket és intézkedéseket. A rendelkezésre álló adatok szerint csupán 1987–88-ban mintegy 150 ezer romániai német telepedett át az NSZK-ba. Míg 1987-ben mintegy ezeren hagyták el Romániát a zöldhatáron vagy kishatárátlépővel, a menekülők száma 1988-ban már 10 ezerre, 1989-ben pedig mintegy 25 ezerre rúgott.

A menekültek növekvő száma és sanyarú sorsa az a kovász, amely testvéri szolidaritást ébresztett a határon túli testvéreitől elidegenített Anyaország népében.  Szűrös Mátyás 1988. január 25-i lelkiismeretébresztő rádióinterjúja is megtette a maga hatását. A menekültkérdés fokozódása erőteljes nyomást gyakorolt a magyar társadalomra, és egyre érzékenyebbé tette erdélyi magyarságunk ügye iránt. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint míg 1988 áprilisában a lakosság 62%-a támogatta a menekültek befogadását, decemberre ez az arány már 80%-ra emelkedett. A román határon lelőtt menekülők, valamint a magyar hatóságok általi gyakori visszatoloncolások mélységes felháborodást és tiltakozást váltottak ki. Fokozatosan a menekültek védelmére keltek az egyházak és egyes társadalmi szervezetek. Megalakult a Református Menekültmisszió Németh Géza ellenzéki lelkipásztor kezdeményezésére. A Kozma Imre atya vezette Máltai Lovagrend a keletnémet menekültekkel együtt az erdélyieket is pártfogásába vette. A Magyar Vöröskereszt és a Menedék Bizottság is oldalukra állott. Mindezeknek, valamint az elsöprő erejű Erdély-tüntetésnek meghatározó szerepe volt abban, hogy végezetre a magyar kormány is változtatott a „baráti szocialista Románia” iránti politikáján, és 1989 februárjában tárcaközi bizottságot hozott létre a menekültügy intézésére, majd 1989 márciusában – a Ceauşescu-rezsim nagy megdöbbenésére – hivatalosan csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez. A kondukátor „be nem avatkozási” doktrínája ezáltal is látványosan megbukott, a magyar össznemzeti szolidaritás pedig páratlan nemzetközi társadalmi és politikai szolidaritássá szélesedett, melynek részeképpen nemcsak a világ mértékadó országai, hanem – példának okáért – az Európai Parlament is ítéletet mondott Ceauşescu falurombolási terve felett.

A mostani évforduló arra is alkalmat kínál, hogy saját erdélyi ellenállásunk egy jeles eseményét is felelevenítsem. 1988. szeptember 6-án a Temesvári Református Egyházmegye Lelkészi Kara Aradon tartott ülésén memorandumot intézett egyházi főhatóságaihoz, melyben erdélyi történelmi egyházaink veszélyeztetett népének és gyülekezeteinek a megvédésére szólította fel őket. Tulajdonképpen ez a rendkívüli cselekmény jelentette a temesvári történet kezdetét, mely a következő esztendőben a rendszerellenes népfelkelés kirobbanásához vezetett.

Abban az időben, röviddel az erdélyi tüntetés után és attól is indíttatva mi is úgy éreztük, hogy tovább már nem hallgathatunk: a hallgatás falát át kell törni. Hogyha nem ezt tesszük, akkor – Jézus szavával szólva – lerombolt falvaink és templomaink kövei fognak megszólalni. Szegedi Molnár János megfogalmazásában elfogadott aradi állásfoglalásunkat akkor még a pártállami klerikális reakció és a titkosszolgálat – vagyis a hírhedt Securitate – elfojtotta, de az igazság és a szabadság szavát már nem lehetett elhallgattatni: és végezetre összeomlott a Ceauşescu-diktatúra.

Alig több mint tíz napja, hogy Nagy Imre és mártírtársai temetésének évfordulóján azt a napot ünnepeltük, melyen a kommunista rendszer megdőlt Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök akkori üzenete ma is érvényes: a szabadság, a függetlenség és a nemzeti szuverenitás örök értékek, amelyekért mindenkor ki kell állanunk. Ehhez viszont azt is tegyük hozzá, hogy idegenbe szakadt magyarságunk mellett is mindenkor síkra kell szállanunk – amint tették ezt az Erdély-tüntetésen. A jelen viszonyok között Kárpátalja magyarsága az, amely végveszedelmében segítségért kiált.

1988. június 27-én az Erdély-tüntetés egyik kiemelkedő mozzanata volt, amikor a sokaság vastapsától kísérve, Csoóri Sándort követve a Hősök terére bevonult az erdélyi menekültek népes küldöttsége. A köztük volt román testvéreink jelenléte arra figyelmeztet bennünket, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. Ma, amikor széles politikai támogatottsággal ismét ordas eszmék uszulnak az erdélyi magyarságra, változatlanul szívünkön kell viselnünk Erdély sorsát, és meg kell óvnunk minden reá leselkedő veszedelemtől. Ezek közül is fokozott figyelmet és éberséget kell tanúsítanunk a régóta kitervelt és időről időre meglebegtetett országos közigazgatási átrendezés törvénytervezete iránt., mely a maga nemében az átkos emlékű falurombolási tervet juttatja eszünkbe. Isten óvjon ettől!

Végezetre átadom az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács köszöntését.

Isten áldjon és őrizzen meg benneteket!

 Budapest, 2025. június 27.

  Tőkés László