IGEHIRDETÉS – Temesvár, 2024. december 15.

Alapige: Lk 3, 2/b-6: „Lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára; A mint meg van írva Ésaiás próféta beszédeinek könyvében, ki ezt mondja: Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényeit. Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik; és az egyenetlenek egyenesekké, és a göröngyös útak símákká lesznek; És meglátja minden test az Istennek szabadítását.”

Prédikáció

Kedves Testvéreim! Ünneplő Gyülekezet!

Amint hallottuk, „lőn az Úrnak szava Jánoshoz a pusztában”. Keresztelő János pedig, mint utolsó prófétája az Istennek, az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén, küldő Urának engedelmeskedve elindul „a Jordán mellett lévő minden tartományba” Isten szavát és akaratát hirdetni. Szava: valóságos és rendkívüli igehirdetés. Isten kiáltó szava a pusztában.

Advent harmadik vasárnapján mi sem teszünk mást, mint ezt a messzehangzó isteni üzenetet adjuk tovább: az Úr közel, az Úr eljön. „Égő várakozás él minden szívben”, hogy meglássa Őt. És valóban: „meglátja minden test az Ő szabadítását” – mondja Keresztelő János, hiszen már magának a megszülető Jézusnak a neve is azt jelenti a héber nyelvben, hogy Jesua, más szóval „Jahve a szabadulás”, vagyis Jézus annyi mint szabadító.

A mai ige évszázadokkal előbb, a babiloni fogságban Ézsaiás próféta ajkáról hangzott el először, oly időkben, amikor Isten népe a szolgaság láncait hordozta. Fogságának történelmi pusztaságában a szabadulás ígéretének próféciájával bátorította népét Ézsaiás ezekkel a szavakkal: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet (…) hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott” (És 40,1-2), és rövidesen eljő hozzá a Szabadító.”

„Kiáltó szó” a történelemben – tágíthatjuk az elhangzó ige körét. Jézus korában Izráel a megszálló római hatalom igájában sínylődött, és mint elenyésző kisebbség, már közel állt ahhoz, hogy szülőföldjéről szinte teljesen kihaljon, és két ezredévnyi időre elveszítse államiságát. (Páratlan történelmi csoda egyébként, hogy a múlt század közepén állama újjászületett.) Keresztelő János kiáltó szava azonban nem csak a korabeli Izráel kicsinyeihez szólt, hanem az egész nagyvilágból való, minden elnyomott és megszomorított néphez, ezenképpen hozzánk is, a benne hívő, Krisztust követő magyarokhoz, és mindenkihez, aki különböző nyelven és hittel itt él Temesváron, Erdélyben és országunkban. Emblematikus, kötött jelzős szerkezetként belénk vésődött, sokatmondó kifejezés ez, hogy: „kiáltó szó”. Ez a szó kiáltott a történelem során számtalanszor, amikor a kietlenben, a szikkasztó pusztaságban bolyongott Isten eltévelyedett vagy fogságba vetett népe, és „éjjel-nappal hulló könnye volt neki a kenyere”. A „hallgatás falán” áttörve, ez a kiáltó szó, Krisztust hívó és szabadítót váró ige szólalt meg Temesváron is 35 esztendővel ezelőtt, a lepusztult és lepusztító Ceauşescu-diktatúra ínséges társadalmi, politikai és hétköznapi viszonyai között, a falurombolás fenyegetésének árnyékában, amikor is együtt szenvedtünk a sötétségtől, a hidegtől, a nélkülözéstől többségi román polgártársainkkal, de mindazáltal mégis kétszeres elnyomás jutott osztályrészül nekünk, kisebbségi magyaroknak.

Vannak idők testvéreim, amikor nem szabad hallgatnunk, mert ha ezt tesszük, akkor „a kövek szólalnak meg” helyettünk – idézhetjük Jézus szavát. Vannak helyzetek, melyek változásért, szabadításért és megtérésért – az Istenhez való térésért – kiáltanak. Ezeket a rendkívüli állapotokat nevezi a teológiai szaknyelv „status confessionis”-nak, vagyis hitvallási helyzetnek – mondhatni lelkiismereti kényszerítő helyzetnek –, melyben az egyház, az igaz hitű ember nem maradhat néma: hitének és meggyőződésének hangot kell adnia. Számtalan példáját ismerjük az ilyen hitvallási helyzeteknek a történelemből. Ilyen volt, példának okáért a reformáció, amikoris Luther Márton 95 tételével emelte fel szavát Krisztus egyházának vétkes eltévelyedése ellen. Nagyot ugorva az időben, hitvallásáért vértanúságot szenvedve a Barmeni Teológiai Nyilatkozat kibocsátásával szállt szembe a hitleri nemzeti szocializmussal Dietrich Bonhoeffer és hitvalló egyháza. Hegedűs Lóránt, Németh Géza és bátor eszmetársaik Hitvalló nyilatkozatukkal tiltakoztak 1956-ban az ateista kommunizmussal megalkuvó, kollaboráns egyházuk istentelensége ellen. Néhai, áldott emlékű Márton Áron bátor kiállással halálra szánt, üldözött zsidó testvéreinket vette védelmébe. Nem hallgathatott. Mit mondjunk még? A sorból semmiképpen sem hagyhatjuk ki a Kós Károly nevéhez kapcsolódó Kiáltó Szó című manifesztumot, melyben a Trianon utáni erdélyi magyarságot ébresztgette dermedt álmából, tétlen passzivitásából Keresztelő János istenes igéjének az üzenetével: „Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…” – mondta, mert ki kellett mondania.

„Készítsétek az Úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényét!” – hangzik Máté és Lukács evangéliumában is Keresztelő János buzdító felhívása. A felsorolt történelmi példákból kitűnik, de íme Temesváron saját tapasztalatból is jól tudjuk, hogy az adventi várakozás nem merülhet ki abban, hogy tétlenül várjuk, míg a manna az ölünkbe hull, hanem éppen ellenkezőleg: nem passzív, hanem cselekvő állapotot jelent az advent. Miként János maga tette, minket is arra indít, hogy hozzá hasonlóan készítsük az Úrnak útját. Ha kell, a pusztaságban is. És cselekvő módon imádkozzuk, szóljunk és tegyünk erőnk szerint a szabadságunkért, és kövezzük ki, tegyük járhatóvá és szabaddá azt az utat, melyen szabadító Krisztusunk érkezik. Az Isten nélküli állapot bűnös, eltévelyedett, reménytelen állapotot jelent. Egyiptomi fogságunkból ki kell szabadulnunk, és csak az Ő kegyelméből szabadulhatunk meg, akinek a szava a pusztában is hangzik felénk. Látnunk kell a célt, de „Nem elég a célt látni; / járható útja kell! / Nem elég útra lelni, / az úton menni kell!” – írja nagy versében Váci Mihály. És: „mást is hívni kell” – teszi hozzá.

Egykori adventi várakozásunk és temesvári „szabadító karácsonyunk” mostani évfordulóján szívleljük meg az Ige szavát: egyengessük hát az ő ösvényeit egyházaink szerteágazó útjainak rengetegében úgy, hogy „az egyenetlenek egyenessé és a göröngyös utak simává legyenek”, és minden úton, valamennyi gyülekezetünkbe megtartó, megváltó Krisztusunk végtére megérkezzen. És a jelenlegi nehéz időkben is megtaláljuk a kivezető utat, sorskérdéseinkre pedig a megoldást olyképpen, hogy „minden test meglássa az ő szabadítását”.

Végezetre pedig Testvéreim – a hely szellemében – templomépítő nagy lelkipásztorunkat, Szabolcska Mihályt idézem, aki az impériumváltozáskor is, mindhalálig hű maradt temesvári népéhez és egyházához. „Ez a megszentelt hajlék, melyben egybegyűltünk, mindenkor a felebaráti szeretet és a testvériség mentsvára és oltára legyen!” – mondotta volt a templom felavatásakor. Mi is ebben a szellemben és ezzel a lelkülettel hajtsunk térdet, fejet Isten előtt, hálát adván szabadításáért és várva karácsony szent ünnepének napján annak újbóli megtapasztalását.

Ámen.

Záróimádság

Drága jó Istenünk, mennyei édes Atyánk! Gondolatban végigjárjuk azt az utat, amelyen elindulván ide érkeztünk Temesvárra, és visszatekintünk azokra az évekre, évtizedekre, amelyek útjain a Temesvárra érők ide származtak szerte Erdélyországból erre a vidékre, ebbe a városba. Milyen sűrű találkozási pontja ez a különböző helyeken sarjadt és felnövekedett népünknek. Milyen csodálatos találkozóhelye ez az ittlévő gyülekezetnek szerte az országból és még távolabbról is. Köszönjük neked, hogy ezt nagy találkozást a Veled való találkozás áldott alkalmává változtatod, ezáltal a Benned való találkozás felemel minket, hálára késztet bennünket, és annak látására, hogy milyen fontos minden testvérünk, akikkel megajándékoztad az embereket. Köszönjük Neked minden testvérünket, minden családunkat, minden mellettünk ülőt és állót, minden imádkozót. Köszönjük Neked Temesvárt, köszönjük Neked ezt a gyülekezetet. Köszönjük az egykori Reád és egymásra való találás áldásait. Köszönjük a Te szabadításodat. Köszönjük, hogy ígéreted szerint eljöttál hozzánk 35 esztendővel ezelőtt. Előttünk jártál „fénynek oszlopával, szent biztatással”. Felemelted a földre csüggesztett tekintetünket. Visszaadtad a reménységet és lelkesedéssel töltöttél el bennünket. Úr Istenünk ne engedd, hogy elcsüggedjünk, védj meg bennünket a lemondástól, mert minden lemondás egy kis halál. Áldj meg minket isteni látással. Áldj meg minket a Te evangéliumoddal. Áldj meg minket Szentlelkeddel, aki megeleveníti a holt betűt és valósággá változtatja a könyvekbe zárt igazságot is, és a te szent igéd holt betűit is életté változtatja a mi életünkben. Köszönjük neked a gyermekeket, a bizonyságtételét, a gyülekezet maradékának a hitét. Kérünk erősítsd meg az itt élő, a szórványban élő népünket, add, hogy visszataláljanak Hozzád és egymáshoz. Légy velünk ebben az áldott órában. Áldd meg vendégeinket, szeretteinket. A szentek egyességében velünk vannak azok is, akik már eltávoztak körünkből, a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában. Áldd meg közösségünket. Maradj velünk, készíts az ünnepre, adj áldott ünnepeket, Fiadért, Krisztusért. Ámen.

Tőkés László