Jerzy Buzek professzor megnyitó beszéde

"1989-2009, 20 év szabadság"
Az ENP romániai küldöttségének szervezésében
Strasbourg, 2009. december 16.

Jó napot kívánok!

Kedves Kollégák! Kedves Barátaim!

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, és köszönthetem Önöket ezen, a román nemzet számára oly fontos napon, december 16-án, hiszen húsz éve éppen ezen a napon kezdődött el a romániai forradalom.

Azon a napon tiltakozás robbant ki Temesváron, amiét a kormányzat ki akarta lakoltatni Tőkés László lelkipásztort, kollégánkat, akit ma körünkben üdvözölhetünk.

Hívei összegyűltek otthona körül, hogy megvédjék a zaklatástól és a kilakoltatástól. Sok járókelő csatlakozott hozzájuk spontánul, Temesvár népe ekképpen a román forradalom szikrájává vált. A rákövetkező napokban más városok lakosai is szembeszálltak a hatalmon lévő legzsarnokibb kommunista rendszerek egyikével.

Egyik oldalon a nép, a másikon a rezsim teljes ereje. A letartóztatások, a verések, a gyilkosságok sem bátortalanították el az embereket, és nem oltották ki szabadságvágyukat.

Több mint ezer embert gyilkoltak meg. Majd’ négyezret összevertek. De a nép győzött!

1980-ban, Gdanszkban az én nemzedékem harcolni kezdett a szabadságért. Tudtuk, hogy minden napunk az utolsó lehet. Nem volt könnyű, de meg kellett tenni, mert ez volt a kötelességünk. Nem magunkért, hanem a gyermekeinkért, és a gyermekeink gyermekeiért.

Akárcsak Budapest, majd Prága, Berlin, Szófia, Temesvár és Bukarest népe, azt hittük, kevesen vagyunk, és kudarcra ítéltettünk.

De lassacskán ráébredtünk, hogy sokan vagyunk, és úgy rendeltetett, hogy megnyissuk százmilliós közösségünk börtönét. A legelső szlogenek, amelyeket a tömeg Temesváron és Bukarestben skandált, ezek voltak: „Ne féljetek! A kommunizmus megbukik!” És úgy történt.

Ma adtuk át a Gondolkodás Szabadságáért Saharov-díjat a Memorial elnevezésű orosz emberi jogi szervezetnek. Nem tudom, büszkének vagy szomorúnak kellene lenni, amiért a díj húsz év elteltével tér vissza Oroszországba.

Az Európai Unió megadja nekünk a reményt, hogy az eljövendő nemzedékeknek nem kell megélniük azt, amin nekünk keresztül kellett mennünk. Emlékeznünk kell, értük és magunkért, hogy a képek, amelyeket itt láthatunk, ne ismétlődjenek meg soha többé Európában.