Tőkés László erdélyi képviselő kijelentette: a tárlat egyebek mellett a Kárpát-medencei magyar közösségek egymás iránti szolidaritásának erősítését, illetve a szerb-magyar megbékélés, kiengesztelődés ügyének elősegítését is célozza. „Ez a kiállítás legyen mementó a bolsevik forradalom 100. évfordulóján is” – mondta az 1989-es romániai antikommunista népfölkelés hőse, hozzátéve, hogy az áldozatok véréből remélhetőleg új magyar élet fog fakadni.

Deli Andor délvidéki képviselő mindenekelőtt rámutatott, hogy a tragédia széles körű ismertetése rendkívül fontos minden szerbiai magyar számára, ahogyan az egyetemes magyarság és Európa számára is.

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség és a tartományi képviselőház elnöke, Hornyák Árpád, a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság tagja és titkára, valamint Matuska Márton író, publicista ismertette a történelmi és politikai hátteret a megjelentekkel. A Délvidékre bevonuló szerb csapatok 1944-45 telén tömegesen kínozták meg és végezték ki a kollektív bűnösséggel vádolt magyar és német nemzetiségű lakosokat. Így álltak bosszút egyebek mellett az 1942. januári „hideg napokért”, amikor magyar katonák nagyjából négyezer szerb és zsidó embert gyilkoltak meg. Egyes becslések szerint Tito partizánjainak megtorló akcióiban mintegy 30-40 ezer délvidéki magyar halt meg, a Vajdaságból elüldözött magyarok száma pedig eléri a 85 ezret. Matuska Márton a kutatásai alapján jelenthette ki: „minket módszeresen és tervszerűen irtottak”. Ennek fényében Magyarország és Szerbia össze kell fogjon a múlt feltárásáért – fogalmazott, majd megköszönte Tőkés Lászlónak a meghívást.

A kiállítás anyaga a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány gondozásában készült, s korábban 90 helyszínen mutatták be Magyarországon és a határokon túl – mondotta megnyitóbeszédében Cseresnyésné Kiss Magdolna, az alapítvány kuratóriumi elnöke. Rámutatott, hogy a negyvenezer ártatlan magyar áldozatot, a mindenféle ítélet nélkül, bestiális kegyetlenséggel kivégzettek többségét utólag, hónapokkal a tömegsírba vetésük után az új, kommunista hatalom háborús bűnössé nyilvánította, amivel Titóék jogot szereztek vagyonuk elkobzására és utódaik megbélyegzésére is. Rehabilitálásuk törvényileg ugyan lehetséges a mai Szerbiában, de az abszurd drámákba illő bírósági eljárások többnyire sikertelenül végződnek. „Az eltitkolt délvidéki tömegsírokba ölt nagyapáink emléke 2010 óta végre fokozatosan a történelmi magyar tudat részévé válik. Lassan talán ők is ott nyugodhatnak abban a jelképes, hatalmas sírkertben, amely a kárpátaljai Szolyvától, a Duna-deltába elhurcolt és ott kegyetlenül elpusztított erdélyi és partiumi magyar halottak jelöletlen nyughelyén át, a kitelepített, bebörtönzött és kivégzett felvidéki magyarok sorsával együtt teszi teljessé számunkra a Kárpát-haza XX. századi történelmét. Közös vonása a nemzeti mártíriumnak, hogy a kommunista terror nyomán született gyalázatos ideológiára hivatkozva közönséges bűnözők, mai szóhasználattal élve terroristák gyilkoltak halomra ártatlan embereket” – fogalmazott Cseresnyésné Kiss Magdolna.

Azzal zárta nyitóbeszédét, hogy a kiállítás emléket állít az áldozatoknak, szemtanúkat, leszármazottakat, kutatókat, politikusokat idézve összegzi az eddigi kutatások eredményeit, bemutatja a kegyeleti tevékenységet és annak hiányosságait, „de létrehozásával nem volt célunk a felelősök keresése, megbüntetésük követelése sem, ez a politika felelőssége”.