Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Ő Szent Fiától, Jézus Krisztustól. Ámen.

   Kedves honfitársaim, polgártársaim, szeretett testvéreim!

   Tisztelt Konzul úr, kedves harcos- és bajtársaim!

   Orbán Viktor, a nemzet miniszterelnöke szavaihoz kapcsolódva, az 1848-as szabadságharc kitörése – a pesti forradalom – alkalmából, az európai parlamenti választásokkor jelszóként használt tizenkettedik pontot idézem: „Unió, Erdéllyel”. Amikor honfitársaknak nevezzük egymást, egyben arra gondolunk, hogy a határok feletti nemzetegyesítés keretében most már valóban azok lettünk, és amint a levélben állott, erősíthetjük Magyarországot, hogy Magyarország a mi javunkra is szolgálhasson. Ebben a kölcsönösségben látjuk a mai ünneplés egyik fontos üzenetét: ők miértünk, mi őértük.

  Az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből idézek, az 5. részben olvassuk azt, hogy a tanítványokat közönséges tömlöcbe vetik, mivel hirdetik Istennek Igéjét. Azt is mondhatnánk, hirdetik az igazságot, mint ahogy tették azt 1848. március 15-én, amikor a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről elhangzottak Irinyi József vagy Vasvári Pál szónoklatai. Tévedésből úgy tudjuk, hogy Petőfi is ott mondta el a Talpra, magyart! Éjjel megjelent az Úrnak angyala az apostoloknak, kiszabadította őket a tömlöcből, ők pedig egyenesen a templomba siettek, ahol hirdették az életnek minden beszédét – szó szerint így fogalmaz a Cselekedetek könyve. Ezután a Szanhedrin, a zsidó főtanács elé kísérték be őket a poroszlók, de nem merték bántalmazni őket, mert féltek a néptől, olvasható a Szentírásban.

   Amikor a Pilvax kávéházból elindultak a pesti fiatalok, akkor már féltek a hatóságok a néptől, és nem merték elnyomni a mintegy húszezresre tehető tüntetésüket, hanem felmentek a Főtanács elé, kiszabadították Táncsics Mihályt, és elfogadtatták a Tizenkét pontot.

   Testvéreim, a börtön motívumát emelném ki. Táncsics Mihály kiszabadítása a börtönből visszamutat az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvben történtekre: ott is kiszabadította az Úr az Ő tanítványait, az Ő követőit. Ez jelképes módon immár nem a börtönből való szabadulást, hanem általában véve a szabadságharcot jelképezi. Ki kell szabadulnunk a társadalom börtönéből, a megkötöttségekből, az elnyomatásból, a félelemből, a megalázottságból, ez fokozott mértékben érvényes egy kisebbségi helyzetben élő nemzeti közösségre, mint amilyen a romániai, az erdélyi magyarság. És amikor a tanács számon kéri a tanítványokat, hogy hogyan merészelnek kiállni a templomban Krisztus nevét hirdetni – amikor számon kérnek bennünket, hogy hogyan merünk szabadon, szívünkből az igazságot szólni –, akkor a tanítványok így válaszoltak: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek”! Ez az Isten iránti engedelmesség szava és kiállása a hatósággal, a mindenkori főtanáccsal, a mindenkori kormányzó tanáccsal, vagy Virgil Măgureanuval szemben, aki még ezelőtt húsz évvel itt járt Váradon, és próbáltak megfélemlíteni bennünket ünneplésünkben.

   Drága Testvéreim!

  Az ünneplés szabadságával kezdődik a szabadság, és ezt a szabadságot kivívtuk magunknak. Idézek egy tanulmányból: „Az erre a napra, március 15-re való emlékezés jogáért is szinte egy külön évszázados szabadságharcot kellett vívni”. Mintegy száz esztendeig nem lehetett szabadon ünnepelni március 15-ét. Ferenc József idején, a Habsburg-birodalomban tilalom alá esett az ünnep; majd egy kicsit enyhült a nyomás a kiegyezés után, és Kossuth apánk mintájára Ferenc József apánkról kezdtek beszélni, és áttették március 15-e ünnepét április 11-re, amikor is elfogadták volt a '48-as törvényeket, és Ferdinánd aláírta őket Bécsben, 1848-ban – próbálták megszelídíteni március 15-ét. Aztán hadd ne szóljak a két világháború közötti Horthy-kultusz és Kossuth-kultusz közötti párhuzamról, mert abban még volt valami igazság. De egyet előreugorva, Rákosi Mátyáshoz jutunk el, amikor is az ő uralma alatt – mivel a születésnapja március 9-re esett – próbálták összemosni 9-ét 15-ével, és Rákosit Kossuth apánkhoz hasonlítani. Aztán kinevezték népi demokratikus forradalomnak: Petőfit háttérbe szorítván, és előtérbe helyezvén inkább Táncsics Mihályt, akit munkásmozgalmi harcosnak kiáltottak ki egy időre. Trianontól a történelemhamisításig minden megtörtént az elmúlt 165 évben. Kádár korszakában szintén tilalom alá esett az ünnep, majd úgy próbálták áthidalni, hogy 15-ét egybekapcsolták március 21-ével, a rettegett Tanácsköztársaság kikiáltásával és április 4-ével, az úgynevezett szovjet felszabadítás ünnepével. Végre, mondhatnánk, végre szabadon, hamisítás nélkül ünnepelhetünk, de nem egészen így van, mert az etnobiznisz jegyében olyan emberek szervezik magyarságunkat, akik immár nem a bécsi udvarban kilincselnek, hanem Bukarestben, és a bukaresti hatalomhoz igazítják lépteiket. Nem csoda, hogy Victor Ponta miniszterelnök azt mondja, hogy nekünk más nem kell, csak az RMDSZ, azokkal jól kijövünk. Jól boltolnak itt is a mi elvtársuraink, akik sokszor a zsebükből és nem a szívükből beszélnek, és sajnos, a társadalom egy jelentős része alkalmazkodik. Emlékeztek? Amíg püspök voltam, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az egyenes úton járt, amely Temesvártól vezet a magyar szabadság felé. Most már azt olvasom az újságban, hogy hagyomány szerint a bihari RMDSZ a Királyhágómellékkel ünnepel. Hát nem hagyomány szerint. Mi igyekeztünk az ünnep szabadságát és a szabadság igaz szellemét megőrizni.

  De térjünk a tárgyra: a szabadságra, mert erről szól ez az ünnep, nem egyébről. Mindent meg kell tennünk, hogy a hazugságban ne keveredjen el az igazság. Íme, a Nemzeti Múzeumhoz kell menni, a templomba kell menni, ahova mentek a tanítványok, és Szacsvay Imre szobrához kell menni, és a temesvári templomba kell menni, és a marosvásárhelyi székely vértanúk emlékművéhez kell menni, a Postarétre kell menni – ahogy nevezik azt a helyet, ahol kivégezték szabadságharcosainkat.

  Itt kezdődik az ünneplés! Mert ha nem vagyunk hívek a Nemzeti Múzeumhoz, 1848-hoz, 1990-hez – amikor Marosvásárhelyen a szabadságharc, késleltetve ugyan, de véres megtorlásba torkollott –, ha nem vagyunk hívek a szabadság eredeti eszméjéhez, akkor nem lehet hiteles a mi ünneplésünk.

 A szabadság hirdetésekor, a szólás evangéliumi szabadsága mellett, a kisebbségi magyarság szabadságáról szólok végül. Nem véletlen, hogy minden fontos szabadságharc valamiképpen összekapcsolódik a börtön jelképével. Az idézett helyen a bibliában, a francia forradalom idején a Bastille lerombolásával kezdődött, Táncsics Mihály kiszabadítása is a börtönt helyezi az emlékezők elé.

  Igen, a börtön, amint már utaltam rá: jelkép. A társadalom, az ország is válhat börtönné, mint ahogy a berlini falon innen eső országok a szovjet tábor börtöne voltak, vagy a Habsburg-birodalmat hogyan nevezték: a népek börtöne. Ady Endre miért amellett szólt, hogy ne legyünk immár kalitkás seregélyfiók, és szabaduljunk fel, vegyük kezünkbe a sorsunkat?!

 Testvéreim, milyen furcsa, hogy a Habsburg birodalomból, a népek börtönéből, az utódállamokban a többségi nemzetek börtöne alakult ki. Cseberből, vederbe estünk. A Habsburg birodalom fogságából az egyes országok fogságába estünk, Csehszlovákiában, Romániában, Szerbiában. Azt is mondhatnánk, hogy csak a börtönviszonyok változtak. Tehát a szabadságot nem tudtuk kivívni. Javultak ugyan a börtönviszonyok. Időről-időre javultak. Most már egészen jól érzik sokan magukat ezekben az országokban. Azt mondják, hogy itt van már a Kánaán. Már elég volt! Most már ne kockáztassunk, ne konfrontálódjunk, ne tüntessünk! Ha valakinek az van az ínyére, hogy egy svédországi összkomfortos börtönben éljen, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy eléggé jól megy dolgunk. Isten iránti hálával mondhatjuk el, hogy jobban megy a dolgunk, mint ezelőtt huszonnégy évvel. Mégis feltevődik a kérdés: lehet-e szabad az a nép, amelyik nem használhatja szabadon a nyelvét?! Amelyre rárontanak a médiában, ráront a kormány, mert saját zászlóit használja?! Jogfosztásban lehetünk-e szabadok?! A pusztulásnak olyan mértékében, amelyet az utóbbi huszonöt évben könyvelhetünk el, szabadnak mondhatjuk-e magunkat?! Szabad-e a magyar felsőoktatás, míg közelharcot kell vívnunk a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemért?! Amíg a tulajdonainkat mások bitorolják, lehetünk-e szabadok?! Természetesen a kérdésben benne van a válasz. Azt mondhatnám, hogy amíg nem vesszük kezünkbe a sorsunkat, amíg a népakarat és az önrendelkezés nem valósul meg, addig csak áltatjuk magunkat azzal, hogy szabadok vagyunk. A szabadság – mondottuk Marosvásárhelyen a Székely Szabadság Napján, az autonómia-tüntetésen (ezen a helyen köszönjük, hogy eljöttetek ti is, képviseltétek Partiumot, Nagyváradot a többi tízezrekkel együtt) –, a szabadság olyan nekünk, mint halnak a víz, mint a természetnek a fény, a levegő, amelyek természetes elemei az életnek. A szabadságnak a kerete, a közege, a lételeme: az önrendelkezés. Más szóval az autonómia. Hogy a mi sorsunkról mi döntsünk. A reánk vonatkozó dolgokban meglegyen az önrendelkezésünk. Öröm most, öt nappal a marosvásárhelyi szabadság napja után, március 15-e, a mostani szabadság napja alkalmából összegyűlnünk.

  Testvéreim!

 Többen voltunk Vásárhelyen, mint a pesti március 15-én. Ott állítólag húszezren voltak. Mi becslések szerint többen voltunk Vásárhelyen, mint a Nemzeti Múzeum előtt annak idején. Kapcsolódva Marosvásárhelyhez, szerte Erdélyben többen vagyunk, többen leszünk ma is, mint akkor Pesten. Örömmel idézzük fel a váradi megmozdulások emlékét. Olvashattuk a helyi sajtóban – Fleisz János írta –, hogy annak idején már 13-án mozgalom indult Váradon. Nagyvárad akkor az élen járt. (Sajnos manapság nem jár az élen, de kerüljünk ma is az élre!) Már március 13-án alig tudta visszatartani Beöthy Ödön a karhatalomtól való aggodalom miatt a felvonulni akaró, lázadó forradalmárokat. Aztán sor került a pesti forradalomra, és ennek hatására huszadikán megyegyűlést tartottak, ami népünnepéllyel folytatódott. Kiadták azt a tanulmányt, amelyből idézek. „Polgárok és nép, lépjetek fel szabadságotok követelésével! Éljen a népszabadság, éljen a haza!” Találóan állapítja meg a történész, hogy Nagyvárad akkor nem csak követője, hanem alakítója volt a politikai helyzetnek. Méltó, hogy mi is ilyenekké váljunk! Ezért didergünk itt a hidegben – anélkül, hogy vérünket kellene ontanunk. Ezt az áldozatot meghozzuk.

 Hadd gondoljunk román Testvéreinkre is, mert nyilvánvaló, hogy nem tekinthetjük magunkat csupán önmagunkban. Soha nem lesz autonómiánk, ha nem tudunk megegyezni a román többséggel. Soha nem lehet szabadságunk, hogyha ellenünk kijátsszák a románokat, mint tették azt ’48-’49-ben. De akkor is a partumi románok mind ott voltak Kossuth seregében. Csak utóbb tudták ellenünk fellázítani Avram Iancu és Axente Sever népét. A románok tömegeinek egy része ott harcolt a szabadságharcban, mint ahogy a szlovákok egy része is. A 13 aradi vértanú nemzetiségi összetétele is világosan példázza, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. A románok elfelejtik, hogy nekik is van ünnepelni valójuk a mai napon, hiszen a Pozsonyi Országgyűlés kivívta a jobbágyok felszabadítását, és elindult az egész ország a polgárosodás, a szabadság útján. Még a visszatérő Habsburg hatalom sem merte visszavonni a jobbágyfelszabadítást. Ezáltal véglegessé vált a szabadság. Ha nem tudnak mást ünnepelni, román Testvéreink is ünnepelhetik ezt a közös szabadságot, melyben román és magyar jobbágyok egyaránt részesültek. Mi, itt Nagyváradon, a mai napon, Szacsvay Imre szobránál hódolattal hajtjuk meg fejünket a váradi szabadságharcosok előtt. Köztük is a partiumból származó Irinyi József emléke előtt, aki Kalotaszegen lett áldozatává a feltüzelt románság dühének.

   Éppen Kalotaszegre megyek ma délután, ott lesz egy másik ünnepség – Kós Károly Kalotaszegén.

   Mire emlékeztet végül ez a körülmény: a jobbágyfelszabadítás körülménye? A ’48-as szabadságharc emlékének a továbbélése? Arra, hogy 1948. március 15-e csak egy kezdet volt. Mi türelmetlenek vagyunk és okkal vagyunk türelmetlenek, de tanulságként vonjuk le azt a következtetést, hogy amiképpen ’48. március 15 csak a kezdet volt, gyümölcsei későbben értek be, azonképpen 1989 is csak egy kezdetet jelentett. Folytatnunk kell a szabadságért elkezdett küzdelmünket! Ilyen értelemben mondjuk tehát, hogy nem engedünk a ’48-ból és nem engedünk a ’89-ből!