Gálaest az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 10. évfordulójára

Kolozsvár, 2013. december 14.

 

 

 

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tízesztendős jubileumán kötelességünk a számvetés, de ugyanígy felelősségünk az elkövetkezendőkről is beszélni. A múlt és a jövő kettősségében kell kimérnünk szavainkat. Nem akarok visszaélni a hallgatóság türelmével, ezért eltekintenék a túl részletes leltártól, inkább egyfajta lényegretörő összegzés elvégzésére szorítkozom.

 

Az első és legfontosabb kérdés az, hogy miért volt szükség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra? Ellenfeleink sokszor vádoltak bennünket öncélúsággal, karrierizmussal vagy „megosztással”. Számtalan formában elhangzott, és mind a mai napig elhangzik az a vád, mely szerint: azok alapították az EMNT-t, a Magyar Polgári Pártot, vagy legutóbb az Erdélyi Magyar Néppártot, akik az RMDSZ-ben nem tudtak pozícióba jutni, illetve onnan kiszorultak. Nos, ez a vélekedés nem annyira mirólunk, mint inkább a megfogalmazóiról árulkodik, akik számára az érdekképviselet elsősorban pozíciókról, vagyis a hatalomról szól. Azokról, akik a célt összetévesztik az eszközzel. A mi véleményünk szerint viszont a hatalom megszerzése soha sem lehet öncél, hanem legfeljebb eszköz arra, hogy – esetünkben – az erdélyi magyarság, illetve tágabb értelemben magyar nemzetünk életét jobbá tehessük. Ez az egyetlen olyan cél, amely bármiféle képviseletet igazolhat.

Ezen összefüggésben emlékezzünk vissza megalakulásunk körülményeire. A teljesség kedvéért Szatmárnémetibe kell visszamennünk, ahol 2003. február 1-jén, egyazon időben két rendezvényre is sor került. Az egyiken az akkori román és magyar pártpolitikai élet színe-java felvonult: a román és a magyar kormányfő, Adrian Năstase és Medgyessy Péter, Markó Béla RMDSZ-elnök mellett ott ült Kovács László magyarországi külügyminiszter. Ezek a csúcspolitikusok voltak azok, akik nem sokkal azelőtt, 2002. december 1-jén, Erdély elcsatolásának napján a budapesti Kempinski szállóban koccintottak egymással, és ugyanők, valamint párthíveik tapsolták meg Adrian Năstase miniszterelnök azon beszédét, melyben kijelentette, hogy az erdélyi magyarság soha nem fog autonómiát kapni. Ott állott a két ország vörös miniszterelnöke – a magyarról később kiderült, hogy III/III-as ügynök volt, a románt pedig azóta korrupció miatt csukták le –, ott álltak RMDSZ-es vezéreink mellett, mintegy szemléletes és személyükben megtestesülő, baljós példázataként annak, hogy ott összpontosul az a nacionál- és posztkommunista hatalom, amely a mi sorsunkról dönteni akar és képes. Ma már tudjuk, hogy a tíz évvel előbbi, neptuni paktum egyenes folytatása- és betetőzéseképpen, ott és akkor siklatták ki végérvényesen az 1989 szabadító karácsonyán, Temesváron elkezdődött rendszerváltozást. Hogyha nem is az egész országra, de reánk, magyarokra nézve mindenképpen érvényes ez a megállapítás.

Velük egy időben, a Láncos-templomban, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület erdélyi magyarságunk szolgálatában összehívott, bővített rendkívüli közgyűlésén nekünk viszont az előbbinek éppen az ellenkezőjéről sikerült példás formában döntést hoznunk – éspedig arról, hogy a kommunista visszarendeződés uralkodó irányával szembeszegülve, hűek maradunk Temesvár szelleméhez, és megalkuvás nélkül tovább folytatjuk másfél évtizede tartó, nehéz küzdelmünket. Anyagiak, politikai befolyás és eszközök hiányában – pusztán hitünkre és meggyőződésünkre támaszkodva – ott és akkor azt kellett eldöntenünk, hogy végképp beletörődünk-e az ún. kis lépések politikájának hazudott, fokozatos önfeladásba, vagy pedig az uralkodó hatalom kedvére megalkuvó kisebbségi kormányzati politizálással ellentétben, továbbra is töretlenül kitartunk az eredetileg kitűzött nemzeti autonómia-stratégiánk folytatása mellett.

Közkeletű szembeállítással élve: a „realista, pragmatikus”, illetve az „eszményi, értékelvű” alternatívák ütközéspontja volt ez. Markó Béla a kommunista ortodoxiára emlékeztető konoksággal, a mai napig védi az előbbit – mi viszont tíz esztendő megszenvedett, keserű tapasztalatával magunk mögött, ma még inkább, mint bármikor előbb, világosan látjuk, hogy az erdélyi magyarság számára a határmódosítás egyetlen életképes alternatívája csak a közösségi önrendelkezés lehet.

Mi, a rendszerváltoztatás eszmei keretei között maradva, azt feltételeztük, hogy Románia előbb-utóbb demokratikus jogállammá válik. Ők viszont – a kijárásos politizálás bukaresti gyakorlatát elfogadva – önként és dalolva lemondtak erről az eszményről, aminek az árát most a saját bőrünkön érezzük és érzik ők is. Koncepciós ügyek, akciók, perek, esetek és hadjáratok egész sorának vagyunk az elszenvedői. Elég, hogyha a székely zászlók körüli háborúra, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem elhúzódó skandallumára, a tusnádfürdői nyári szabadegyetem ürügyén kicsiholt magyarellenes kampányra, a kolozsvári Kétágú templom megszentelt telkén előrenyomuló nacionalista térhódításra, vagy éppen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium újraállamosítására irányuló bírósági vesszőfutásra gondolunk – hogy most többet ne soroljak. Adventi blogbejegyzésében – nem kis önsajnálattal – nem más, mint maga a meghurcolt RMDSZ-pártkatona, Markó Attila írjaa következőket: „Széttépik szimbólumainkat, széttépnek minket. Itthon. Ez a diktatúra. A fel nem vállalt, háttérből mozgatott diktatúra.” – Ideje volt már neki is észrevennie, amit mi már kezdettől fogva mondunk, hogy: ezt a diktatúrát ugyanaz a Párt működteti, mely 2003-ban, Szatmárnémetiben őket laudálta, és az ő politikai opportunizmusukat honorálta.

Ez a nagy ára az ő kis lépéseik kormányzati „sikerpolitikájának”…

A „realista, pragmatikus” politizálás államtitkári, miniszteri, sőt miniszterelnök-helyettesi bársonyszékekkel járt. Az országot vezető kormányhatalom részesei és tettestársai voltak választott képviselőink. Minden eszköz a kezükben volt ahhoz, hogy sorsunkat jobbá tegyék. Jogszabályokat „fogadtattak el” nyelvi jogainkról, mondják – ám ezek megsértése semmiféle következménnyel nem jár. Sokat tettek az anyanyelvi oktatás bővítéséért – írta még legutóbb is Markó Béla, aki miniszterelnök-helyettesként e területért is felelt –, és közben megfeledkeznek arról, hogy az oktatás egészét juttatták ebek harmincadjára. Összesen négy egészségügyi államtitkárunk felelt ezért az ágazatért – az egészségügyet is szétverték. Az IMF-kölcsönökért cserébe brutális megszorításokat életbe léptető román kormány koalíciós partnereként tevőlegesen is részt vettek az értelmetlen és eredménytelen népnyúzásban. A magas szintű korrupció és az igazságszolgáltatás átpolitizáltsága miatt Romániát mai napig nem engedik be a schengeni övezetbe – és van olyan RMDSZ-es csúcspolitikus, aki csak azért nem áll korrupció vádjával a bíróság előtt, mert a mentelmi joga megvonásához nem járultak hozzá a cinkos szocialisták. Magyarán: Victor Pontáék kénye-kedvétől függ a „szabadlába” – hát nem nehéz kitalálni, hogy meddig terjed a politikai mozgástere és -szabadsága…

Íme, hát ez lett a tiszteletet parancsoló „realista, pragmatista” út vége. Ugyanolyanokká váltak, mint ellenlábas utastársaik. Ami azonban ennél is súlyosabb: az ország eszkalálódó csődjéért ugyanúgy nem vállalják a felelősséget, mint a bukaresti román politikai osztály.

A Ponta–Antonescu–Iliescu–Voiculescu uralta kétharmados „szociálliberális-konzervatív-szélsőjobb” hatalom jelenleg szemünk láttára rombolja le a demokratikus jogállam alapjait. Huszonnégy év megannyi „apró lépése” egy szempillantás alatt megy veszendőbe. Joggal tehető fel a kérdés: megérte? Ez volt a helyes út? Megérte elvtelen alkukat kötni, hogyha a kicsikart részeredményeket a mindenkori hatalom kénye-kedvére megsemmisítheti? Megérte lemondani az autonómiáról és a külpolitikáról, miközben a cserében kialkudott, olyan, amilyen szerzett jogaink annyit sem érnek, mint az a papír, amelyre a jogszabályokat kinyomtatták? Megérte kormányzati részvétellel vagy külső támogatással a többségi hatalmat legitimálni azért, hogy korábbi partnereink pár év elteltével még a puszta létünket is kétségbe vonják és nemzeti identitásunkat, szimbólumaink szabad használatához való természetes jogunkat is elvitassák?

A nagy Petőfi és Schiller nevének kompromittálásával megérte a Bolyai Tudományegyetemről lemondani azért, hogy a történelmi egyházaink által létrehozott, erdélyi magánegyetemi rendszerünket a többségi hatalom még arra se méltassa, hogy adófizető magyar polgárai pénzéből leendő adófizetőinek, a mi Gyermekeinknek és Ifjúságunknak a színvonalas képzését mégcsak egy banival se támogassa? A négyévente, választási kampányok időszakában végzett ad-hoc kátyúzásokért és a Bukarestben kiügyeskedett eseti támogatásokért cserében megérte lemondani Erdély – Székelyföld és Partium – infrastrukturális fejlesztéséről? Megérte Erdélyt bukaresti bársonyszékekért odaadni?

A ciánra szakosodó rablókapitalizmus aranylázában égő román nagypolitika perzseli Tündérkertünket… A világ minden aranya megéri-e, hogy 1989 sorsfordulóján szőtt álmainkat és terveinket alkuba bocsássuk érte?!

Vagy talán nem is csupán ennyiről van szó? Hanem legfőképpen arról, amit az Erdélyi Néppárt tavaly ősszel betiltott kampányfilmje oly frappánsan fogalmazott meg, hogy: vagy Románia túl nagy a politikusai számára, vagy a vezetői túlságosan kicsik országunk nagyságához mérve. Arról tehát, hogy az ország mindenkori vezetői „megmérettek, és könnyűnek találtattak”…

x     x     x

 

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közvetlenül megalakulásuk után törvénytervezeteket készítettek a személyi elvű, kulturális autonómiáról, valamint Székelyföld sajátos jogállásáról. Az autonómiatörvényeket a hivatalos RMDSZ-vezetőség neheztelése vagy éppenséggel tilalma ellenére az erdélyi magyarok néhány választott képviselője – Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor, később pedig Garda Dezső és Sógor Csaba – annak rendje és módja szerint benyújtották a román törvényhozáshoz. Mi lett a vége?

Legutóbb tavaly került a Szenátus plénuma elé a tervezetek egyike. A Székelyföld autonómia-statútumáról szóló napirend idején szenátoraink – már aki éppen nem külföldön intézte üzleti ügyleteit, vagy nem a parlament folyosóján mulasztotta idejét – mégcsak ahhoz sem vették a fáradságot, hogy a tervezet várható elutasítása előtt legalább felszólaljanak, és amellett érveljenek, amire választóiktól felhatalmazást nyertek.

Megérte? Miért e nagy hallgatás?

Ne értsétek félre: nem a sérelmeket kívánom felhánytorgatni. Mégcsak „nemzethalált” sem akarok vizionálni, de a számok és a tények könyörtelenek. Húsz év alatt közel félmillióval lettünk kevesebben, az erdélyi magyarság a leginkább optimista számítások szerint is, egynegyedével fogyatkozott. A legfrissebb kutatások szerint főképpen a fiatalok körében nő a kivándorlási hajlandóság. A 18–35 éves korosztályban 2008 és 2013 között 33-ról 43-ra nőtt azok aránya, akik időszakos munkavállalás céljából külföldre mennének, a 18–29 éveseknek pedig 2013-ban már 51 százaléka tervez az országhatárokon kívül vállalni munkát. Kiss Tamás szociológus, a felmérés készítője kitekintésében az egyik újságban ekképpen fogalmaz: „Székelyföldön kívül olyan hihetetlen eróziós folyamatok indultak be, mint Trianon óta soha. Temes megyében készítettünk egy felmérést az oktatási rendszerről. Azt láttuk, hogy '89 után totálisan összeomlott az anyanyelvű oktatás, pár éven belül egyetlen magyar osztály lesz az egész megyében. A kilencvenes évek végéig magyar többségű falvak voltak a megyében, ez azonban már a múlté.” Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásügyi szakembere nemrégiben azt jelentette be, hogy az évtized végéig 235 erdélyi településen szűnhet meg a magyar iskola.

Vetési László írta a verespataki református templom bezárásakor: „Odakerült ez az istenháza is a néptelen, romosodó, használaton kívüli erdélyi magyar templomok hosszú jegyzékébe, a száznegyvenötödiknek.” Mindezekhez pedig tegyük még hozzá kiegészítésképpen, hogy a kommunista önkényuralom idején 2140 ingatlant koboztak el jogellenes módon négy magyar történelmi egyházunktól. Az 1989 után elfogadott restitúciós jogszabályok ellenére az egyházak az elkobzott tulajdonoknak csak mintegy a felét vehették birtokukba, tulajdonképpeni használatukba pedig az ingatlanok alig egyharmada került – és még ezeket is elvitatnák vagy visszavennék tőlünk.

És a teljesség igénye nélkül, még folytathatnánk a felsorolást, a gazdasági mutatókról, a munkanélküliség arányáról, a különböző statisztikákkal a magyarok által lakott megyék vásárlóerejéről, az átlagbérekről, a központi költségvetésből visszaosztott pénzek százalékos arányáról… De nincs szükség reá… Helyzetünk józan számbavételéből fakadóan az alapvető kérdés ugyanis az, hogy: mit mondunk mindezekre? Jelen sorskérdéseinkre mit válaszolunk, és mit cselekszünk ezekre nézve?

Megszakítás nélkül tovább tart az elsődlegesen szavazatszerzésre irányuló, a megmaradt magyarság nemzeti érzéseire utazó permanens hivatalos párt- és sikerpropaganda… És közel egy negyed század után, végre eljutottak, eljutottunk odáig, hogy – úgymond – ellenzékből azokhoz a problémákhoz készülnek stratégiák, amelyeket erre alkalmas időben, kormányon kellett volna megoldani.

Mindent egybevetve, az eddigi látlelet alapján ismételten ki kell jelentenünk, hogy: új rendszerváltozásra van szükség. Bő két évtizedes tapasztalat alapján megállapíthatjuk, hogy ez ideig Bukarest több problémát okozott, mint ahányat megoldott. Az is bebizonyosodott, hogy Románia továbbra is „a tartalom nélküli formák” (formele fără fond) országa. Ebben pedig a legszomorúbb az, hogy ezt a látszatállapotot az Európai Unió is elfogadja, más szóval a gazdasági és egyéb – lásd „realista, pragmatikus” – megfontolások az egyébként oly szépen hangzó európai eszméket és értékeket rendre fölülírják.

A nagy kérdés számunkra az, hogy van-e bennünk elegendő hit és akarat az újrakezdéshez? A jelek szerint van. Erre nézve több biztató jelet is felsorolhatunk.

Az első az, hogy a magyar nemzet újból erősödőben van. Orbán Viktor és kormánya hihetetlen harcok árán, de Magyarországot ismét talpra állította. Az újrahonosítás bevezetése nyomán a határok fölötti a nemzetegyesítés útjába most már semmi nem állhat. Ez azt jelenti, hogy a 2004. december 5-i nemzeti öncsonkítást követően magunkra találtunk, ismét van hátországunk, amelyre számíthatunk. A nemzet egysége teljes mélységében alig megfogható, hihetetlen erőforrást jelenthet.

A másik nagyon fontos momentum a Székelyek Nagy Menetelésében megnyilvánuló cselekvési egység. Újból világossá vált, hogy amikor szükséges, képesek vagyunk félretenni mindenféle rövidlátó pártpolitikai szempontot, és egy irányba húzzuk a szekeret.

A harmadik, kimondottan belpolitikai szempontból fontos jelenség legfőképpen az alkotmány- és állampolgár-ellenes verespataki bányaberuházás elleni, széles tömegeket, különösképpen pedig a román ifjúságot megmozgató tüntetések eseménysorozatában, valamint a közvetlen demokrácia egyéb utcai megnyilatkozásaiban ölt testet. Ugyancsak Verespatak kapcsán derült ki, és szintén a román civiltársadalom megerősödése irányába mutat a nagy feltűnést keltő, topánfalvi eset, mely arra vall, hogy valamely fajta területi vagy gazdasági autonómia az erdélyi románság számára sem teljességgel idegen. A Mócföldön elfogadott kiáltványt kisebb kiigazításokkal akár Székelyföldön is elfogadhatnánk. És ugyanebben az összefüggésben érdemes megemlítenünk azt, az Erdélyi Mozgalom néven bejegyzés előtt álló új pártot, melynek jelmondata, hogy: Mindenek fölött erdélyiek vagyunk.

Idén az Autonómia Évét tartottuk. Sepsiszentgyörgyi konferenciánkon magyarok és románok között az autonómiáról szóló, tényleges párbeszéd is elkezdődött. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb találkozhatnak egymással az erdélyi magyar és román autonómiatörekvések. Elindult tehát egy folyamat, melynek lényege az autonómia széles körű támogatottságának a megszerzése. Elérkeztünk oda, hogy magyar vonalon immár általános nemzetpolitikai konszenzus övezi az önrendelkezést, s jól felfogott, közös érdekeinkre alapozva, ehhez kell megnyernünk a többségi, elsősorban erdélyi románságot. Ami számunkra maga a nemzeti minimum – ez jelentheti az erdélyi románokkal való közmegegyezés szerződéses alapját is egyben.

Mindent egybevetve, új rendszerváltozásunknak erre a két pillérére építhetünk. A társadalmi rendszerváltozás – élő temesvári örökségünk. A romániai demokratikus átalakulás részeként és fokmérője gyanánt pedig egyszerre eszmei kiindulópontunk és korszakos feladatunk: a nemzetiségi, nemzetpolitikai rendszerváltozás.

Van tehát mire építenünk – és az előbbiekből főbb céljaink és tennivalóink is körvonalazódnak.

1. A határok fölötti nemzetegyesítés folyamatát továbbra is elő kell segítenünk. Büszkék lehetünk arra, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodahálózata – a volt demokrácia-központok – korszakos jelentőségű hivatásukat teljesítve, több százezer erdélyi magyar honosításának folyamatát intézték.

Ezzel együtt, hasonlóképpen fontos a magyarországi választásokon való részvétel, illetve az ehhez szükséges választási regisztráció. Elkészült hozzá a cselekvési terv, már életbe is lépett bizonyos helyeken, tehát a következő hónapokban ezt a munkát kell előtérbe helyeznünk. Közel száz év óta először nyílik alkalom arra, hogy a nemzet dolgaiban ismét közösen döntsünk – a helyzethez felnőve élnünk kell tehát ezzel a lehetőséggel.

2. A székely menetelésen megnyilvánult akcióegységet folytatnunk kell. Sajnálatos, hogy az RMDSZ az európai parlamenti választások ügyében már megint a pártos szűkkeblűség útjára lépett, annak ellenére, hogy az EP-választási törvény rendelkezése szerint egy pártkoalíciónak ugyanúgy öt százalékot kell szereznie, mint egyen-egyenként a pártoknak, vagyis egy összpárti koalícióhoz csak és kizárólag politikai akarat szükségeltetne. Ez ideig kétszer járultunk az urnák elé európai választáson: először a verseny, másodszor az összefogás mozgósította választóinkat. A hatszázalékos erdélyi magyarság mindkét alkalommal közel kilenc százalékot szerzett. Minden ennél gyengébb eredmény kudarc és önkéntes visszalépést jelentene eddigi eredményeinktől.

Az EP-választások tekintetében a következőképpen tevődik fel a kérdés: vagy lesz összpárti koalíció, és akkor csak az a kérdés, hogy két vagy három erdélyi magyar EP-képviselőnk lesz; vagy az RMDSZ folytatja különutas irányvonalát, s ezáltal azt kockáztatja, hogy nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és egyetlenegy erdélyi magyar képviselőnk sem jut be az Európai Parlamentbe. Ebben a vonatkozásban figyelmeztető jel lehetne számukra, hogy a tavalyi parlamenti választások alkalmával csak a Kárpátokon túli román szavazatok segítségével lépték át a parlamenti küszöböt. Lehet ugyan újabb titkos paktumot kötni Victor Pontáékkal a román szavazatok reményében, de nagy a valószínűsége, hogy egy kisebb téttel bíró választáson már ez sem fog használni. Kelemen Hunornak és az RMDSZ vezetőségének is meg kellene értenie, hogy az EP-választásokon az összpárti koalíció nem személyi ügy, nem pozíciókról, tisztségekről szól, hanem ha úgy tetszik, elvi kérdés. Ha pedig másból nem értenének, hát lássák be, hogy mit diktál a választási matematika, mit diktál az erdélyi magyarság érdeke.

3. Az európai választásoknak az kölcsönöz különleges fontosságot, hogy akarva, nem akarva, szeretve vagy nem szeretve az egyesült Európa ma már természetes kerete és közege kisebbség- és nemzetpolitikai törekvéseinknek. Anélkül, hogy túlzott elvárásokat táplálnánk iránta, meg és be kell látnunk, hogy nélküle vagy ellenében semmire sem megyünk, és autonómiatörekvéseink megvalósításában az Európai Unió nélkül, az ún. bukaresti politizálással ügyünk eleve kudarcra van ítélve.

Az RMDSZ kizárólagosságra törekvő, önmagában tiszteletre méltó európai polgári kezdeményezésének a kisebbségpolitikai minimalizmusát meghaladva, európai szinten is létjogosultságot kell szereznünk a kisebbségi önrendelkezés gondolatának. Az EMNP és az SZNT polgári kezdeményezéseinek a pillanatnyi európai esélytelenségét sem tagadva, mindazonáltal ki kell mondanunk, hogy az európai Parlamentben olyan képviselőkre van szüksége Erdélynek, akik az uniós kisebbségpolitikai minimumon túllépve: az autonómiáért szállanak síkra.

4. Verespatak kapcsán többször elmondtam már: az nem más, mint Erdély kirablása. Szembe kell szegülnünk mindazokkal, akik természeti kincseinket kiárusítják, eladják földjeinket és jövőnket elzálogosítják. Jómagam és fideszes barátaink, elsősoron Áder János jelenlegi államfővel, egykori EP-képviselővel az élen az Európai Parlamentben minden lehetőt megtettünk annak érdekében, hogy a cianidos bányászat betiltását elérjük az Unió országaiban. Az pedig már külön lapra tartozik, hogy erre vonatkozó határozatunkat, amelyet az EP elsöprő többséggel fogadott el, az Európai Bizottság illetékesei teljességgel figyelmen kívül hagyták. Akárhogyan is legyen, nekünk idehaza is mindent meg kell tennünk avégett, hogy ezt a rablógazdálkodást megakadályozzuk. Csatlakoznunk kell az utcai demonstrációkhoz, és hogyha erőnk engedi, szervezzünk mi is hasonló tiltakozó akciókat. És legfőképpen: nyilvánítsuk ki szolidaritásunkat Mócvidék lakosaival. Hogyha azt szeretnénk, hogy a tömbmagyar régiók autonómiáját a természeti kincseinkre is alapozzuk, hogyha véget akarunk vetni annak, hogy székelyföldi erdőink, borvizeink és altalajkincseink hasznát bukaresti cégek fölözzék le, akkor más vidékek lakóinak a szolidaritására is szükségünk van. Ez nem magyar–román kérdés, hanem az európai regionalizmus tétje. Elegünk van abból, hogy egy túlközpontosított államhatalom kizsákmányolja térségünket, elegünk van abból, hogy Bukarest gyarmatként bánjék Erdéllyel és a többi történelmi régióval.

5. Tovább kell folytatnunk az autonómia érdekében kifejtett munkánkat. Törvénytervezeteink kudarca nyomán, idén, az Autonómia Évében újszerű utakat kerestünk népszerűsítő tevékenységünkben. Gondoljunk csak a nagysikerű infografika-labirintusra Tusványoson, vagy a Youtoube-videómegosztón a hatvanezres nézőszám fölött járó kisfilmünkre. Folytatnunk kell az Erdélyi Közszolgálati Szabadegyetem előadássorozatait, hiszen az autonómia megépítésének kulcsa a tudásban rejlik. Önkormányzataink eddig is kaptak már olyan jogosítványokat, amelyekből építkezni lehet – még akkor is, hogyha pénz nem jár hozzá Bukaresttől. Ebből a kevésből viszont tudással felvértezve sokat ki lehet hozni. Hogyha kell, importáljuk ezt a tudást, ha kell, küldjük el fiainkat külföldre tanulni, hogy jó peregrinusként hazatérve, az élére állhassanak Erdély, Székelyföld és Partium megépítésének.

Ide tartozik még, hogy a magyar kormány szakértőivel együttműködve elkészítettük az erdélyi gazdaságfejlesztési stratégiát, a Mikó Imre Tervet. Hogyha Isten is megsegít, akkor a következő kormányzati ciklusban az erősödő anyaország több eszközzel tudja majd segíteni elkezdett építkezésünket. Ezen túlmenően – egyebek mellett – egy Kárpát-medencei ifjúsági és sportstratégia, valamint egy magyar cigányprogram megalkotása is elengedhetetlenül szükséges.

Nagyralátó terveink kitűzése rendjén viszont teljes tudatossággal figyeljünk arra, hogy konkrét határidőkkel, céldátumokkal ellátott cselekvési tervek nélkül még a legjobb stratégia is csupán holt betű marad.

6. Temesvár öröksége nem csupán a demokráciába és az emberi szabadságba vetett hitünk. Temesvár egyben a közösség megtartó erejét is példázza. Ennek szellemében különleges gondot kell fordítanunk a közösségépítésre. A Kolozsvári Magyar Napok, a Brassói Magyar Napok, az idén első ízben megrendezett nagyváradi Szent László Napok, a Kalotaszegi Magyar Napok és a Vásárhelyi Forgatag megannyi jó kezdeményezés és építő példa a pártpolitikán felülemelkedő, közösségorientált cselekvésre. Ezt a munkát is ki kell terjesztenünk.

Ugyanígy Temesvár az érdemi magyar–román párbeszéd és közös cselekvés mementója is egyben. Sepsiszentgyörgyön legutóbb magyar és román szakértők és véleményvezérek folytattak eszmecserét az autonómiáról, kivételes szakmai és eszmei haszonnal. Ilyen és hasonló fórumokra, konferenciákra a jövőben is szükség lesz. Ebben az eddiginél is inkább számítunk a Bálványos Intézet tevőleges közreműködésére, mely valóságos tudásközpontként hivatott megalapozni önrendelkezési politikánkat, hogy céljaink és terveink valósággá érlelődjenek.

x     x     x

 

Az új rendszerváltozás nemcsak társadalom-politikai téren és országos viszonylatban, hanem – amint már szóltam róla – nemzetpolitikai értelemben, erdélyi és többi külhoni magyar közösségünk életében és helyzetében is: korparancs. Be kell látnunk, hogy Trianon gyógyítására, tartós következményeinek a leküzdésére és kisebbségbe szakadt nemzeti közösségeink felemelkedésére ez az egyetlen kiút és célravezetőnek ígérkező megoldás. A rendszerváltozás útja, „módszere” és lényege pedig: a közösségi önrendelkezés.

A rendszerváltozás kezdetének hőskorában jó úton indultunk. A Kolozsvári Nyilatkozat megszabta útról letérve, illetve letérítve utóbb azonban a Fekete-tengeri Neptun útvesztőjében kötöttünk ki.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elmúlt tíz éve azt bizonyítja, hogy végképp nem tévedtünk el, és nem veszítettük el magunkat. Büszkék lehetünk arra, hogy a nemzeti önrendelkezés eszméje mellett olyan, már-már lehetetlen időkben is kitartottunk, amikor árral szemben úszva, nemcsak a román főhatalom, hanem magyar véreink is megbélyegeztek miatta. De íme, ma már megint ott tartunk, hogy kénytelen-kelletlen ők is velünk együtt menetelnek – az autonómiáért.

Az elmúlt évtized mérlegét megvonva, külön is tudatosítanunk és értékelnünk kell azt a szerepünket, melyet eszköztelenségünk és viszonylagos gyengeségünk ellenére és hatványozottan kedvezőtlen körülmények között az autonómia gondolatának ébren tartásában és központi politikai tényezővé tételében játszottunk ebben az időszakban. Ebben a politikai és közszerep-hordozásban – a fennforgó nézeteltérések ellenére – mindvégig együtt haladtunk és vállvetve harcoltunk a Székely Nemzeti Tanáccsal, valamint a viszontagságos politikai utakon szerveződő nemzeti polgári erőkkel. Minden megtévesztő látszat ellenére az önmagát egyeduralkodónak kikiáltó magyar demokrata szövetség politikájára is meghatározó befolyással voltunk. A Kárpát-Medencei Magyar Autonómia Tanács megalakításában vállalt szerepünk révén pedig abban is oroszlánrészünk volt, hogy a határok fölötti nemzetegyesítés, valamint a kisebbségi nemzeti autonómia Kárpát-medencei nemzetpolitikai rendszerváltozásunk két legfontosabb stratégiai összetevőjévé váljék.

A kolozsvári Szent Mihály-templomtól a szatmárnémeti Láncos-templomig – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács előtörténetét ezzel a képletes útszakasszal is összefoglalhatjuk. De a szintén a 10. évfordulójára érkezett SZNT „nagy menetelése” is erről az útról indult, sőt az erről letévedt RMDSZ pályája is ide kanyarodik vissza…

Legyünk azon, hogy a történelmi toleranciájáról nevezetes Erdély földjének hagyományos egyházi és politikai ökuméniája közösségében regionális és nemzeti önrendelkezésünk dolgában végtére egyességre jussunk, és válságból válságba sodródó pánromán nemzetállamunk fogságából ezenképpen találjuk meg a kiutat az önálló régiók szabad Európájába.

A transzilván gondolat és az erdélyi autonómia apostoli alakjának, Kós Károlynak a jubileumi esztendejében hadd zárjam beszédemet az ő Testamentumának a veretes szavaival:

„Kérem azért az én Istenemet hívő, igaz hittel, hogy áldja meg maradékimat, kik szeretni fogják és meg is tartják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között, és kérem az én Istenemet, hogy nehéz kezével sújtson le azokra, akik megunják és elprédálják otthonukat, földjüket, apáik szeretetét. Ezt kérem az én jó és igazságos Istenemtől.”