Cselekednünk kell, amíg időnk van!

Tőkés László beszéde a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban

Köszönöm a szót, államtitkár úr!
Főtiszteletű püspök úr, igen tisztelt miniszterelnök úr, kedves főméltóságok és polgártársak!
Engedjétek meg, hogy az ige szavával köszöntselek: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól s az ő egyszülött Fiától, az úr Jézus Krisztustól! Ámen.
Azt találta mondani Orbán Viktor miniszterelnök úr, hogy Európa válságára nem az európai intézményeknek, hanem a nemzetállamoknak kellene választ adniuk. Ebbe – határon túlra szakadt magyarként – beleértem magunkat is, mert hiszen egyazon nemzet tagjai vagyunk, sőt, tovább árnyalván azt mondanám, hogy ebben a megoldáskeresésben Erdélynek is van szava, Erdélyországnak. Habár nem önálló nemzetállam – az még messze van –, de nekünk is van szavunk Európához, és ha másban nem, akkor a nemzetek együttélése ügyében, a kisebbségi kérdésben, az autonómia, a kisebbségi önrendelkezés ügyében s mindazon problémákban, amelyek ebbe a fogalomkörbe tartoznak, nekünk, Erdélynek és erdélyi magyaroknak is van válaszunk, s úgy érzem, ez a 24. tábor nagyon jól pedzette ezt a választ, sokféle témakörben és sokféle problémakörben.
Hölgyeim és uraim!
Büszke vagyok arra, hogy 24 éve egy olyan folyamatnak vagyunk a részesei, amely a leginkább Tusnádfürdővel, Bálványosfürdővel, Bálványossal ábrázolható. Részt vettünk annak idején az Antall József által meghirdetett 15 milliós magyarság eszmei közösségében, majd nagyot ugorva az időben, a határok feletti nemzetegyesítés, az első Orbán Viktor-kormány idején meghirdetett politika cselekvő alanyai voltunk, kedvezményezettjei a magyar igazolvány bevezetésének, aztán következett egy szakadozó időszak, majd újból visszakapcsolódtunk ugyanebbe a nemzetépítő folyamatba. A Központi Statisztikai Hivatal szerint sajnos már nem 15 millióról beszélhetünk, hanem állítólag az egész Kárpát-medencében csupán 10,4 millióan vallják magukat magyarnak. Nos, még inkább szükségünk van, hogy a nemzeti együttműködés rendszerébe – amelyet 2010-ben hirdetett meg a mostani, szintén Orbán Viktor vezette kormány –bekapcsolódjunk és összeadódjék az erőnk.
Szeretettel köszöntöm ezen az „ősi román földön” valamennyi vendégünket! (Éppen mondta Dragnea elvtárs, hogy ez egy román föld. Látnivaló, csak körül kell nézni...) Nagyon hiányolom egyébként, hogy nincs köztünk Traian Băsescu néppárti államelnök úr. Azt fájlalom Németh Zsolt államtitkár úrral együtt, hogy ez egy román–magyar párbeszéd műhelyének indult valamikor, és sajnos a „párbeszéd” néha átcsapott „perbeszédbe”, majd csak kevesen bátorkodtak eljönni a mi körünkbe, hogy meghányjuk-vessük közös dolgainkat. És akkor még messze vagyunk attól, hogy rendezzük is közös dolgainkat! Akárhogyan is lenne, testvéreim, engedjétek meg, hogy ezen a mai napon, kinyilvánítsam, hogy itt mi egy autonóm tusnádfürdői területen gyülekeztünk össze. Ha jelzésetekkel alátámasztjátok, akkor azzal tetézném az előbb mondottat, hogy mi egy székely autonóm terület egyik településén vagyunk együtt a mai napon.
A mi időnkről szól ez a tábor, hadd idézzem Pál apostolnak a galáciabeliekhez intézett leveléből a 6. rész 9. és 10. verseit: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idején aratunk, ha el nem lankadunk. Annak okáért, amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.” Amíg időnk van, addig cselekedjünk, és annak idején eljön az aratásnak az ideje. Igen, az idő tényező így jön be a Szentírás révén a mi figyelmünk középpontjába. Egyesek azt mondták, hogy majd szeptemberben kell tüntetni az autonómiáért meg a tervezett alattomos regionalizáció ellen, most nincs itt az ideje. Ezt a jelenséget már 23 éve észleljük, hogy „nem most kell az autonómiáért tüntetni”. Milyen ismerős motívum, testvéreim! Körülbelül 1992, a Kolozsvári Autonómianyilatkozat óta mondják a rejtőző liberális és erdélyi MSZP-s típusú politikusok, hogy: nem most kell csinálni, még nem jött el az ideje. Nem restek sokszor még bojkottálni is azoknak a fellépését, akik azt merik mondani, hogy „itt az idő, most vagy soha”, vagy azt merik mondani – a prédikátor szavával –, hogy mindennek rendelt ideje van. Lássuk világosan: ez a játék időre megy! Ha nem akkor cselekszünk, amikor időnk van erre, akkor végzetes és helyrehozhatatlan mulasztást követünk el, amelynek nemcsak mi, hanem a gyermekeink, az unokáik is meg fogják inni a levét. „Aki időt nyer életet nyer” – idézem a bölcs mondást. Erre nézve teljes mértékben érvényes: ha egy nagy hal kerül horogra, akkor azt keményen ki kell fárasztani, ha ki akarják vonni a partra. Hát mi bekaptuk a horgot itt Romániában, és már mióta fárasztanak! Testvéreim, még vannak erőtartalékaink? Szükségünk van idő- és erőtartalékra. Az időnk fogy. A „kegyelmi idő” – így neveztük 1989-ben az egyházunkban Temesváron, majd Nagyváradon, hogy: kegyelmi időket élünk. S valóban úgy indult, jól indult. De ki tudjuk-e használni ezt az időt? Nézzétek meg: a két világháború között, a csonka, száz sebből vérző Magyarországból új, modern Magyarországot építettek, leszámítva annak is az árnyoldalait – most sarkítok –, s most 23 év telt el. Nem volt elég ez az idő, demokrácia idejében! Már nem bolsevik időszak van, és nem a következő világháború közeledik – reményeink szerint. Nem tudtuk ezt a kegyelmi időt kihasználni! Talán még van időnk. Kérjük a jó Istentől, hogy legyen időnk! „Aki időt nyer életet nyer” – egy bányaszerencsétlenség nyomán is, akik bennrekedtek a bányában, azért tudtak megmenekülni, mert kitartottak, és egy földrengés-katasztrófa után is még néhány napig ki lehet menteni azokat a romok alól, akik túlélték. Mi most abban az állapotban vagyunk, hogy nagyon meg kell néznünk, hogy amíg időnk van, mit cselekszünk. Ezért aztán – amint egyik alelnökünk mondja – a lét a tét. Tehát ez nem opcionális politikai választás kérdése részünkről, nem pártpolitikai játszadozás. Az „Új kiáltó szó” éppen jókor szólalt meg Nagybányán – meg is hurcolták szegény barátainkat, akik egy maroknyi magyarként és egyházi emberként merték vállalni, hogy Kós Károly Kiáltó szavát megismételve újat adjanak ki. Talán nem ugyanazon az irodalmi szinten megfogalmazva, ahogyan ezt 1921-ben tették Kós Károlyék, de megtették.
Márton Áron sem volt rest, amikor 1946-47 fordulóján nemcsak hogy megírta kortársaival a békekonferenciához szóló memorandumot, hanem ki is juttatták Párizsba, minek nyomán kemény börtönbüntetést kellett elszenvednie korszakos jelentőségű püspökünknek. Képes volt Gróza Péternek is írni, és tette akkor az egyház, amit tennie kellett, s nem mondták azt, hogy nem politizálnak, mert ez egy olyan rafinált dolog… Mindig a kommunisták mondták, hogy „părinte, nu te băga în politică!” Mondták nekem számtalanszor. Mindig, amikor felhívattak Nagyváradra, a régi püspök is azt mondta: „Te ne politizálj, te imádkozzál!” Hát persze, tetszik az Bukarestnek is, tetszett az a Kommunista Pártnak is és tetszett a konformista egyháznak és nemzetáruló magyar vezetőknek is, ha nem politizáltunk, hogyha ezt az erkölcspolitikát – mert az egyházpolitika erkölcspolitika – nem folytattuk.
Testvéreim!
Nincs más választásunk, valóban a lét a tét, ezért aztán cselekednünk kell, amíg időnk van! Erre figyelmeztetnek a sokasodó évfordulók, a nagy erdélyi tüntetés éppen 25 éve zajlott Budapesten. Kik voltak ott? Emeljék fel a kezüket! Vannak néhányan. Milyen nagy dolog volt, amikor megszólaltatok, amikor tudtátok, hogy hol a helyetek. Mi volt ott, Budapesten! S vannak ilyen alkalmak. Az Igazság Napján, tavaly szeptemberben – Kató Béla püspök úr tudja, itt vannak a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselői is, de mi is ott voltunk. Amikor meg kell szólalni, meg kell szólalni. Tenni kell! Gyáva népnek nincs hazája – nemhogy hazája, autonómiája sincs! Aztán a Székely Szabadság Napján is összegyűltünk, idén március 10-én. Azt is bojkottálták a hivatalos magyar érdekképviselet részéről. Alig néhányuknak került bátorsága, hogy eljöjjön Marosvásárhelyre. Ezek elszalaszthatatlan alkalmak! Ilyen volt a 2003-as Szatmárnémeti Erdélyi Közgyűlésünk, a Királyhágómellék szervezte meg. Ennek nyomán alakult meg a Fórum Mozgalom, megalakult a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, és hulltából, a szőnyeg alól, a mélyből felhoztuk a felszínre az autonómia, a nemzeti önrendelkezés ügyét. Van, amikor tiltakoznunk kell a tüntetéseken, van, amikor pedig valamiért kell kiállanunk. Ilyen idő jött el. Most a mesterséges regionalizáció ellen kell felszólalnunk. Folytatás következik, kérlek, mindannyian legyetek ott! Ez az év az Európai Polgárok Éve, az európai jogokról és kötelességekről szól. Legyetek cselekvő, öntudatos európai és erdélyi polgárok, magyarországi polgárok, világnemzetünk polgárai – ahogy mondta Orbán Viktor –, és álljunk ki a gátra, amikor „hí a haza”! A kommunista restaurációnak nem szabad engednünk! Tipikus nacionalista, soviniszta, nacionál-kommunista restaurációs törekvés Románia, illetve Erdély területének a felosztása, az újrafelosztása.
Hölgyeim és uraim!
Mostanság került a kezembe az a bizonyos Angelescu-féle levéltári anyag, amelyikből most készül egy könyv, Erdély módszeres elrománosításának az eddig nem ismert és nem látott dokumentumai kerültek elő, amelyek főképpen Székelyföldre és a határmenti régiók magyarságának az elrománosítására összpontosítanak. Angelescu a ’30-as években volt tanügyminiszter, ő tanügyi vonalon végezte ezt az aknamunkát. Már akkor kiadják a direktívát, hogy hogyan kell Erdélyt elrománosítani. Nem mondok ezzel újat, csak azért jó tudatosítani, hogy mi is következett be akkor. Ugrok egyet az időben, már az ’50-es évekbeli közigazgatási törvényben rábukkantam (akkor jött létre 58 megyéből 28 tartomány és 177 „rajon”, azaz járás), akkor ezen erdélyi tartományok határait a román kommunisták úgy húzták meg, hogy csökkentsék az adott tartományon belül a magyar kisebbség részarányát, ennek érdekében – bár nyilván nem bocsátkozom itt részletekbe – például a négy székely megyét Sztálin tartományba és Maros tartományba csatolták. 1950-től ’52-ig állott fenn ez a helyzet. Akkor, 1952-ben sztálini nyomásra – még ő is jobb volt hozzánk, mint a román kommunisták – létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, mely 1956-ig állott fenn. Akkor itt 77% volt a magyar és 20% a román lakos, majd rá négy évre létrejött a Maros Magyar Autonóm Tartomány. Erőteljesebbé vált a románosítási politika Sztálin halála után és a román nacionál-kommunizmus erősödésével. Aztán eljött a megyésítés 1968-ban. Még Ceauşescu sem merte a két székely megyét, Hargita és Kovászna megyét nem létrehozni. Most viszont túl akarnak tenni a faluromboló „kondukátoron”, a „Kárpátok géniuszán” is. Íme ez az álságos, posztkommunista, kétharmados román demokratúra mire vetemedik! Éppen 24-én volt 24 éve annak a Panoráma-műsornak, amikor Chrudinák Alajos levetítette a falurombolással kapcsolatos interjúnkat, amit egy kanadai stáb vett fel. Apropó nagy budapesti tüntetés, Panoráma, a falurombolás témája –most pont olyan veszélyes a helyzet, békés, változott viszonyok között, ezzel a regionális átszervezéssel – legalábbis érdemben, súlyát tekintve – éppen olyan veszélyes a politikai kísérlet, vértelen és az erőszak jegyeit nélkülöző, de mégis pont olyan súlyos és veszélyes dolog, mint a falurombolás ügye, mert ezek azok az események, mint a megyésítés, a rajonálás, amikor veszélybe kerülünk. Hadd említsem itt a szlovákiai példát, mert a fele sem tréfa. Szlovákiában ugye, jól tudjuk, hogy csak két megye maradt, ahol 20% felett található a magyarság. Átalakították a katolikus egyházmegyéket is római segédlettel, hogy ott is abszolút kisebbségbe kerüljön a magyarság. Ezt Vladimír Mečiar csinálta, és 2001-ben megerősítette egy Dzurinda-törvény is ezt a magyarságot háttérbe szorító közigazgatási átszervezést. Ha most Áder Jánosék a békülés útjára lépnek, akkor a Tismăneanu-jelentéssel a kezünkben mondjuk ki, hogy igenis, ha elismeri a Tismăneanu-jelentés – amelyet Băsescu elnök rendelésére készített egy bizottság –, hogy a kommunizmus idején mennyit szenvedett a magyarság, és milyen károkat szenvedett, akkor igenis el kell jönnie a jóvátétel, a megbékélés, a beismerés, a magyarság megkövetése napjának. Mert addig hiába akarunk változást, amíg még az igazságot sem tudjuk bevallani. Döbbenetesek ezek a számadatok, ahogy Erdély lakosságának összetétele – ’48-tól ’92-ig mutatja be a Tismăneanu-jelentés – miként változott, a városoknál tragikusabb a helyzet, azt mondja: „în cazul a trei oraşe mai importante, aceste dinamici au produs următoarele mutaţii”, és bemutatja Marosvásárhely, Nagyvárad és Kolozsvár elrománosítását. Brutális volt ez az elrománosítás Erdélyben! Igen, azt is mondja, hogy „scăderea ponderii ungurilor în totalul locuitorilor din localităţile urbane este dramatică”, drámai ez a változás, míg a román összlakosság városi szinten 310%-kal növekedett, ezzel szemben ezekben a nagyvárosokban a magyarság csak a természetes betelepüléssel, csak mintegy 60%-kal. Persze a magyar városokra gondolnak itt. Nos, ennek az elvi üzenete életbevágóan fontos számunkra. Már a tavalyelőtt felszólaltam volt az Európai Parlamentben ez ellen a szisztematizálási terv ellen, amikor kitalálták, a Demokrata-Liberális Párt kormányzása idejében. Akkor a helyi önkormányzatok európai chartájára, a kisebbségi nyelvek európai chartájára, a kisebbségi keretegyezményre és a román–magyar alapszerződésre hivatkoztam. Államtitkár úr, a román–magyar alapszerződés kimondja – ön jobban tudja nyilván, mint én –, hogy nem szabad mesterséges módon megváltoztatni adott területek összetételét. Utána lehet nézni, mindegyik kimondja, hogy a mi megkérdezésünk nélkül szó sem lehet erről. Népszavazásra kell vinni. Az európai polgárok évében még egyszer mondom: a mi akaratunk nélkül, és remélem, főleg a józanabb és félre nem vezetett román testvéreink, polgártársaink akarata nélkül ez a gyalázat és ez a vértelen genocídiumra jellemző módszeres háttérbeszorítás és átszervezés nem mehet végbe. Legyen világos, hogy mi nem akarunk a zsidók, és nem akarunk a szászok és a svábok sorsára jutni Erdélyben, mi, mai magyarok. 800 ezren voltak a szászok és a svábok, maradtak 36 ezren, a zsidók még a második világháború után is 139 ezren voltak, maradtak mára mintegy pár ezren, tízezer alatt. A Ceauşescu-féle kiárusítási politikának tulajdoníthatóan fogytak el azok is, akik most nagyon hiányzanak nekünk, mert velük most természetes szövetséget tudnánk kötni, de erre nincs módunk.
Hölgyeim és uraim!
Gratulálok a miniszterelnök úrnak és kormányának a bemutatott eredményekért, az uniós túlzottdeficit-eljárás beszüntetéséért, a telekommunikációs adó ügyében elért sikerért, gratulálok – habár nem adekvát ez a kifejezés –, de jobb szó híján gratulálok a dunai árvízi csatához, a védekezés ügyében igyekeztünk kivenni a részünket. Nagyon megpróbálja az Úristen ezt az Orbán-kormányt, hol árvízzel kezdik, hol vörösiszappal kezdik, és újabb árvízzel folytatják, de ott érezhetnek bennünket maguk mellett. A továbbiakban gratulálok a Nemzetközi Valutaalappal szemben elért eredményért. Akaratlanul is adódik bennem az a párhuzam, hogy a rendszerváltozás kezdeténél egy fiatalember hazaküldte a szovjet katonákat. Ma ez a fiatalember kissé megemberesedve vezeti Magyarországot, és ott tartunk, hogy jelenleg a Nemzetközi Valutaalap csomagol.

Tusnádfürdő, 2013. július 27.

Tőkés László
EP-képviselő
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke