DR. TÓTH ALBERT búcsúztatása

2026. február 1-jén életének 82. évében elhunyt dr. Tóth Albert református lelkipásztor, jogász, az első szabadon választott Országgyűlés tagja. A közélet és az egyház meghatározó alakja hosszú évtizedeken át szolgálta a magyar református közösséget és a közjót.

Tóth Albert elnöke volt a Magyar Református Lelkészegyesületek Szövetségének, valamint tagja a Magyar Református Egyház Zsinatának és a Történelmi Vitézi Rendnek. Munkásságát számos elismeréssel jutalmazták, a többi között a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Önkormányzata Rákóczi-lánc díjával, illetve a Tiszalúcért Hűség Díjjal. Búcsúztatására február 13-án délelőtt került sor a tiszalúci református templomban, ahonnan utolsó útjára kísérték a helybéli temetőbe.

A templomban Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, Tóth Albert szolga-, eszme- és harcostársa hirdette Isten igéjét. (Alább olvasható.) A Zempléni Református Egyházmegye – amelyhez a tiszalúci egyházközség tartozik a Tiszáninneni Református Egyházkerületen belül – nevében Mészáros István esperes méltatta és búcsúztatta. Az önkormányzat nevében pedig Siri Norbert polgármester, aki maga is tanítványa volt az elhunytnak.

A sírnál a temetési ágendát Szőnyi Tamás, a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperese, a megboldogult régi barátja és munkatársa, a Magyar Református Lelkészegyesület nyomába lépő elnöke tartotta. Énekkel a Debreceni Református Kollégium Kántusának egy csoportja szolgált.

I G E H I R D E T É S

Tiszalúc, 2026. február 13.

Dr. Tóth Albert lelkipásztor, volt lelkészegyesületi elnök és országgyűlési képviselő temetésén

Alapige: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten beszédét hirdették nektek, figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ne hagyjátok, hogy különféle idegen tanításokkal félrevezessenek! Mert jó dolog kegyelemmel erősíteni meg a szívet” (Zsid 13,7-9a)

Van abban valami példázatos és sorsszerű, hogy legrégebbi, mintegy 800 éves első összefüggő magyar szövegemlékünk a Halotti beszéd és könyörgés, amely így kezdődik: „Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.” Az elmúlás ellen, a poézis nyelvén szólva, erre rímel reá Reményik Sándornak, a magyar megmaradás erdélyi apostolának Halotti beszéd a hulló leveleknek című varázslatos költeménye, mely így hangzik: „Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk. / Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: / Bizony, e világ dőre, esztelen / Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. / Nem történhetik velünk semmi sem, / Mi megronthatná szép, igaz-magunk.” A nesztelenül lehulló őszi falevelek pompás szépségébe öltöztetett múló életünk költői példázata híven juttatja kifejezésre azt az egymásnak ellentmondó, kettős érzést, amely néhai Tóth Albert hamvai mellett szívünket áthatja. Ez a kettő: a nyomasztó gyász és a felemlő hála érzése.

„Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét” – erre int bennünket Pál apostol. Kegyelettel állunk meg Tóth Albert koporsója mellett, és szívbéli együttérzéssel osztozunk az elárvult Család, a drága hitves, a féltve szeretett Gyermekek, Unokák és Leánytestvére, valamint a végtisztességet tévő Gyülekezet mélységes gyászában. Gyászunkat azonban messze felülmúlja hálánk. Erre nézve sokatmondó, hogy a mai napon nem „temetésre”, hanem Anyaszentegyházunk hitének és gyakorlatának szellemében hálaadó istentiszteletre gyülekeztünk egybe a tiszalúci református templomba.

Ennek értelmében az apostoli felhívás ekképpen fogalmazódik át: „Feleim”, Testvéreim, hálaadással emlékezzetek meg elöljárótokról, áldott emlékű Tóth Albertről, a szerető szívű férjről, édesapáról, nagyapáról, testvérről és hozzátartozóról, a hivatástudó lelkipásztorról, zsinati tagról és lelkészegyesületi elnökről, a jeles közéleti emberről és jogvédőről, az első szabadon választott országgyűlés, valamint a helyreállított történelmi vitézi rend kiváló tagjáról, akit kiemelkedő érdemei elismeréseképpen a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye Rákóczi-láncával és a Taszalúcért Hűség Díjával tüntettek ki. Életművének és pályafutásának eme tömör foglalatából is szemléletesen kiviláglik hálaadásunk oka és tárgya. Isten „hű sáfárjaként” számára még csak egyet kívánhatunk: hogy az Úr kegyelméből „elnyerje a dicsőségnek hervadatlan koronáját” (1Pt 5,4).

Amint az eddigiekből is kitűnt, eltávozott Testvérünk életét és halálát, szolgálatát és pályafutását Isten Igéjének a tükrében követjük és szemléljük. Eszerint emlékezünk életpályája legfőbb állomásaira és megnyilatkozásaira, figyelünk élete útjára és végére, és igyekszünk követni hitét – engedelmesek lévén Isten szavának, amely ezt mondja: „figyelmezvén elöljáróitok élete végére, kövessétek hitüket”.

Az Ige iránymutatásának megfelelően mai kegyeletteljes emlékidézésünk három részre oszlik:

· Elsőrenden is emlékezetre méltó, kimagasló fejezete volt Tóth Albert pályafutásának negyvenöt évre kiterjedő lelkipásztori szolgálata. A bálványozott mobilitás, a gyakori lelkészi helyváltoztatások mai világában a jól felfogott lokálpatriotizmus, a Krisztus nyája iránti hűség világló példája volt tiszalúci gyülekezete melletti állhatatos kitartása. Helytállásáért méltán nyerte el a kitüntető Tiszalúcért Hűség Díját. Bodrog- és csallóközi lelkipásztor és tanító őseinek évszázadokra menő hagyományát követve illik reá a zsoltárige: „Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről-nemzedékre hirdetem hűségedet” (Zsolt 89,2). „Mindenre születni kell, és mindenre teremt az Isten. Az emberekkel csak hivatástudat alapján lehet kellő komolysággal foglalkozni” – vallotta egyik interjújában. „Nálam nincsenek hivatalos órák, itt mindig nyitott ajtókra talál mindenki” – mondotta feleségével, Emese asszonnyal egyetértésben, akivel együtt hordozta a „nemes és szent eklézsia”, nagyobb Családjuk, az egész Gyülekezet gondját, baját.

· Emlékezésünk nem volna teljes, hogyha nem szólnánk az ateista kommunizmus bukásáról. Az ember életében ritkán adatik meg egy olyan, rendkívüli emlékezetre méltó dolog, mint az 1989-es rendszerváltozás. Számunkra, lelkipásztorok számára Istennek különösképpen nagy ajándéka volt megérnünk, hogy népünk és egyházunk „babiloni fogságából” szabadulva az istentelen hatalmat kiszolgáló egyházból újból Krisztust szolgáló egyházzá válhattunk, és ebben folytathattuk szolgálatunkat. Ehhez, a csodával határos fordulathoz kapcsolódik Tóth Albert felelősségteljes közéleti-politikai szerepvállalása a rendszerváltó Magyar Demokrata Fórum színeiben, az első szabadon választott országgyűlésben.

Antall József néhai kormányfő kimondta a varázsigét, miszerint Ő „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni”. A határok fölötti nemzetegyesítés azonban nem ment egyik napról a másikra. A rendszerváltó keresztyén-nemzeti irányvonal képviselői Kossuth népében bíztak, de a nemzeti amnézia sújtotta Kádár népével találták szembe magukat. A hitét és emlékezetét vesztett magyar társadalom és az identitásában megingott külhoni magyarság körében egyházainkra, lelkipásztorainkra és papjainkra nagy felelősség hárult abban, hogy népünket, nemzetünket visszavezessék Istenünk, a krisztusi evangélium és igazság útjára.

· Ennek kapcsán figyelmünk harmadsoron a lelkészegyesületi elnök szolgálatára irányul. Az ősök hitével felvértezve, a nemzeti és egyházi történelmi folytonosság helyreállításán munkálkodva, eszme- és harcostársaival egyetemben Tóth Albert nemcsak közéleti, hanem lelkészegyesületi elnöki minőségében is messze kimagaslott. Az általa vezetett Magyar Református Lelkészegyesületek Szövetsége programszerű módon az egész Kárpát-medence református lelkészi karát és egyesületeit megába ölelte – a Magyar Reformátusok Világszövetségével és a Magyarok Világszövetségével együtt mintegy megelőlegezve a határokon átívelő nemzetegyesítés Orbán Viktor nevével fémjelzett politikai programját. „Figyelj én népem az én tanításomra (…) rejtett dolgokat szólok a régi időből” – hangzik a Zsoltáros szava az elfajzott utódokhoz (Zsolt 78,1-2). Tóth Albert markáns egyénisége rendkívüli életerőt sugárzott nevezetes évenkénti nyári konferenciáinkon. Nehezen viselte el azt a közönyt, mely a „hivatalos egyház” részéről övezte a Lelkészegyesületi Szövetséget, de vallotta, hogy: „Az igaz prédikátor nem hallgathat, hanem az igazságot kell mondania, még ha a bűn miatt a pokol tüze is fenyegeti, mert jobb az igazság sebe, mint a hazugság békessége.”

1998 nyarán itt, Tiszalúcon, a Nemzeti Társaskör zászlóünnepén, a zsúfolásig megtelt templomban a hűség zászlaja alatt köteleztük el magunkat Krisztus Urunk mellett, népünk oldalán.

2013. július végén Kassán Európa, a keresztyénség és a magyar reformátusság múltja, jelene és jövője képezte nyári konferenciánk tárgyát – a hit mértéke alatt.

2010 augusztusában Pápán, a nyári konferencián Trianonról és a Magyar Református Egyházról értekezett a Kárpát-medence református lelkészi közössége.

Hitünk nagy próbatételeiben, viharverte magyar hazánkban, a tőle elszakított országrészek viszontagságaiban és szerte a hitehagyó Európában figyelmezzünk elöljáróinkra, „akik szólották nekünk Isten beszédét”, és ma és mindörökké „kövessük hitüket” – szól az Ige hozzánk. „Itt vagyon az rejtek kincs, itt vagyon az kifolyó víz, / Itt vagyon az tudomány, mely örök életet ad” – írta volt Újszövetség-fordításának előszavában Sylvester János a XVI. században. A reformációkorabeli prédikátorok örökségének folyatójaként dr. Tóth Albert tiszalúci prédikátor ekképpen hirdette Isten beszédét alkalmas és alkalmatlan időben azzal a követésre méltó hittel, melyről Isten Igéje szól.

„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” – olvassuk Pál apostol bizonyságtételében, melyet eltávozott Testvérünk is hittel vallott. „Egyedül Krisztus”: Solus Christus; „Egyedül a hit”: Sola fide – valljuk a reformáció alapigazságainak klasszikus tömörségével. Embervilágunk változandóságában Jézus az időtlen állandóság, az örök és a változatlan, maga az idő Ura, hitbeli archimédeszi pontja a világmindenségnek.

A hit nem valamely filozófiai elvontság vagy holmi nemes érzemény, hanem „a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11,1), melyek a megváltó Jézusban gyökereznek és rajta alapulnak. A hit nem más, mint a hit hőseinek fegyvere a bűn, a gonoszság és a halál erőivel szemben.

„Magyar legyen hited s tiéd a jövendő.” Ráismertek? Ezt hirdeti rendületlen hittel Papp-Váry Elemérné „trianoni hitvallása”. Ehhez pedig még csak egyetlen egy szükséges: az isteni kegyelem. A reformáció jelmondata szerint: Sola Gratia, „Egyedül a kegyelem”. Isten szent Igéje a mindenre elégséges isteni kegyelem koronáját helyezi gyászban és kétségek közt háborgó szívünkre.

„Idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni” – óva int bennünket az Apostol a tévtanoktól, a törvényvallás és vallási pótlékok, az emberi rendelések hiábavaló kultuszi előírásaitól. „Mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” „Elég néked az én kegyelmem.” – mondja Jézus (2Kor 12,9). „Mert kegyelemből tartattok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2,8).

Gyászoló Család, végtisztességtévő Gyülekezet!

Vegyétek Istennek emez ajándékát, amely megtart és megerősíti szívetek.

Reményik Sándorral kezdtük, és most hadd fejezzük be az ő kegyelemről szóló hitbéli bizonyságtételével az IGE hirdetését: „S akkor – magától – megnyílik az ég, / Mely nem tárult ki átokra, imára, / Erő, akarat, kétségbeesés, / Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. / Akkor megnyílik magától az ég (…) Akkor – magától – szűnik a vihar, / Akkor – magától – minden elcsitul, / Akkor – magától – éled a remény. / Álomfáidnak minden aranyágán / Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. / Ez a magától: ez a Kegyelem.” (Kegyelem)

Ámen.

Tőkés László