– Hogyha kezdetben nem is, immár teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által is szorgalmazott, előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nemcsak lelki szolgálatot kell végezniük, hanem a gyülekezeti tagok széles körű szolgálatát vállalniuk kell. Úgy érzem, a probléma leginkább az ún. népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében a bölcsőtől a koporsóig terjedően, az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel” – úgymond – az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a kiváltságosnak tekinthető „célközösséget”. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész világon –, s ettől ma sem szabad eltekintenünk.

– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha helye van a diakóniai támogatásnak, a szociális vagy gyógyszersegélynek és – általában – a szeretetszolgálatnak, akkor közéleti, politikai, nemzeti téren miért ne lehetnénk népünk szolgálatára? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesváron is a gondviselés munkáját látom abban, hogy a „kicsiny” Dávid – egy nagyváros kis gyülekezete – egy egész országért jótállott. De aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett Királyhágó-melléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott – óvatos és körültekintő – álláspontnak adjak igazat. Mert amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha túlságosan szélesre tárjuk az ajtót, előreláthatatlan veszélyek támadnak, s egykönnyen elveszítjük az ellenőrzést a kialakuló helyzet fölött.

– Ne feledjük: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője lesz az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti az egész romániai magyarságot. Egy rövid „hőskorszakot” követően azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit, a magyarság politikai sokszínűségét. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló előfeltevésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit egyformán összekapcsol. A valóság azonban meghaladta eszményien jóhiszemű elképzeléseinket, megjelentek a különböző külső és belső hatások, sőt – amire egyáltalán nem számítottunk – működésbe lépett a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.

– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a Magyar Történelmi Egyházak Állandó Értekezletét. Felsorakoztunk egymás mellett az ingatlanügyekben, az oktatásügyi kérdésekben, politikai természetű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt (stb.). Az RMDSZ pártosodásának előrehaladtával azonban egyre inkább értékét s értelmét veszítette ez az együttműködés, egyre megosztottabbak lettünk s egyszercsak azon vettem észre magam, hogy szinte egyedül maradtam ebben a jeles társaságban, s fokozatosan megbomlott a kezdetben szilárdan működő egyházi-közéleti szövetség. Az egyre bonyolultabbá váló, „huzatos” politikai közegben egyre gyengült az RMDSZ–egyházi egyetértés, a Szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben megnyilatkozzanak. De egy másfajta változás is lezajlott ugyanakkor. Egyre inkább kiütköztek a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatú egyházfőknek egyszerűen elegük lett az egészből, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. Az sem használt az ügynek, hogy az RMDSZ mind rámenősebben próbálta a saját befolyása alá vonni és érdekei szolgálatába állítani egyházainkat. Utóbb már attól sem riadt vissza, hogy presbitériumainkba a saját embereit ültesse. Nemrégen például Varga Attila parlamenti képviselőt ejtőernyőzték be a királyhágó-melléki egyházkerület főgondnoki székébe, Kovács Zoltán volt főgondnokot pedig mind az Egyházkerület éléről, mind a Bihar megyei RMDSZ révén betöltött érmihályfalvi polgármesteri tisztségéből eltávolították… Ezzel egy időben jónéhány erre kapható egyházi emberünket is RMDSZ-tisztségekbe halászták be. (A legkirívóbb a Brassai Zsombor hírhedt esete.)

– Elsősorban az a nép- és nemzetszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor a nacionál-kommunizmus évtizedei sem múltak el nyom nélkül, sőt, mint egy „sárkányfogvetemény”, ennek a gyászos korszaknak a pusztító hatása később „ért be”. Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon figyelmen kívül hagytuk, hogy annak idején, az „egyiptomi fogságból” való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az „ígéret földjére”. Az egypártrendszer idejéből fájdalmas politikai szubkulturáltságot örököltünk, amit még súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor a püspökségről leköszöntem, a kilenc esperesem közül öten, továbbá több egyházkerületi vezető is érintett volt a titkosszolgálati múlt vonatkozásában. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig igen gyakran a titkosszolgálati múlt továbbható, visszahúzó öröksége határozza meg a többségi román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és egyházpolitikánkat. És – megítélésem szerint – a királyhágó-melléki egyházkerület gyökeres politikai, magatartásbeli irányváltoztatásának az egyik legfőbb okát is ebben kell keresni...