Kettős könyvbemutató volt Marosvásárhelyen

Néhai Fodor Imre Tanulságaink kézikönyve, illetve az idén hetvenéves Tőkés László Isten szeretetében, Erdély ölelésében című könyvének marosvásárhelyi bemutatóját november 18-án tartották meg a Deus Providebit Tanulmányi Ház földszinti Szent Mihály-termében. Az eseményről elsőként a Krónika közölt részletesebb beszámolót, az interneten itt olvasható: https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/fodor-imre-az-elarult-polgarmester-csaladi-kronikajat-mutattak-be-marosvasarhelyen. Az alábbiakban Tőkés Lászlónak a könyvbemutatóan elhangzott felszólalását tesszük közzé.

Fodor Imre Tanulságaink kézikönyve című kötetében az utolsó feljegyzés ekképpen hangzik: „2015. június 3-án a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében tartották az EMNT és az SZNT együttes ülését (…) A Partiumi Autonómia Tanács megalakulásával hivatalosan is megszületett Romániában egy olyan második régió, mely autonómiát igényel. Székelyföld és Partium régiók zászlókat cseréltek és szövetkeztek, hogy minden törekvésükben támogatják egymást.”

„Ezzel a mondattal jelképesen és valóságosan kiesett a toll Fodor Imre kezéből: 2015. szeptember 29-én visszaadta lelkét Teremtőjének” – írja Tófalvi Zoltán fejezetzáró összegzésében.

A Tanulságaink kézikönyvének utolsó feljegyzése példázatos. Fodor Imrének ezután már nem volt többé ideje, ereje visszaemlékezéseit folytatni, befejezni, de íme, még mielőtt megvívta volna haláltusáját, utolsó gondolata is az autonómia, Székelyföld és Partium összeszövetkezése, erdélyi önrendelkezésünk körül forgott.

Feljegyzéseinek kivételes éleslátásról, bölcsességről és lelki, nemzetpolitikai érzékenységről tanúskodó vaskos kötete, írásaival és különféle megnyilatkozásaival, valamint bajtársai méltatásaival és Udvardy Frigyes kronológiájával, nem utolsósorban pedig Tófalvi Zoltán bevezető tanulmányával egyetemben mind arról a nagyformátumú hazafiról, közéleti emberről, polgármesterről és lófő székely vezető emberről vall, aki életét és szolgálatát lehetőség szerint, az 1989-es rendszerváltozás után pedig teljes egészében szülőhazájának, erdélyi magyarságunknak és székely nemzeti közösségünknek szentelte.

Mai könyvbemutatónk és megemlékezésünk arra hivatott, hogy áldott emlékének adózzunk, megbecsülésünknek kifejezést adjunk, életét és munkásságát illő módon méltassuk, írásbeli örökségét jelképes módon – megkésve bár, de – átvegyük, mához szóló üzenetét meghalljuk és hallassuk. (Tudnivaló, hogy könyve már 2019-ben megjelent.)

Fodor Imrének közéleti, politikai pályafutása során bőven volt része nemtelen vádaskodásokban, visszautasításban, méltatlan kritikákban, félreállításban. Ezzel kapcsolatos Gergely István „Tiszti” megállapítása: „A második ciklus kemény hajszájában látta, hogy saját »pártja« elárulta, s csalódottan mesélte: Marosvásárhelyt magyarul beszélő, idegen szívű »vezérek« eladták, és így lett ő a második ciklusban Marosvásárhely alpolgármestere…” – de városa iránti odaadásból még ezt is alázattal elvállalta.

Román oldalról a sovén nacionalisták és a fekete március zsoldosai és bérencei részéről mindig csak gáncs és rágalom, perek sokasága volt az osztályrésze. Ezen túlzottan talán nem is csodálkozhatunk, a legfájdalmasabb azonban a saját köpönyegforgató vérei általi hátratétel volt számára – a köz javára nézve azonban ezt is kész volt elhordozni.

„Következetes autonomistaként egy idő után saját közösségében is ellenzékbe szorult, kényelmetlenné válva a többségi hatalom kegyeit keresők szemében” – olvasható egyik méltatásában. A Székely Nemzeti Tanács elnökeként nyomába lépő Izsák Balázs búcsúszavában ezt írja: „Tudott nemet mondani annak ellenére, hogy volt fegyvertársai váltak ellenségévé, s különcnek, bolondnak, összeférhetetlennek bélyegezték a háta mögött. Vállalta magára hagyatva is ezt a megbélyegzést, amikor a hatalom bűvöletében sodródók számára különcség és bolondság lett a jogkövetés és a hűség.”

Nemzeti közösségünk sorsa lebegett a szeme előtt a néhai Székelyvásárhely szolgálatában, majd az SZNT élén, az elnyomatás, a kisemmizés, a jogfosztás körülményei között a sok mindent megélt erdélyi magyar ember hűségével és bölcsességével vállalva sorsát, elveit, eszményeit és hivatását.

„A szászok exodusát mint érintett is végigéltem. Nem kívánom senkinek. Arra kell vigyáznunk, hogy ne jussunk a szászok sorsára. De ez csak úgy lehetséges, hogyha hűek maradunk egymáshoz. Ki kell világosan mondani, hogy aki a közösséget bajban elhagyja, az erkölcsi árulást követ el” – mondotta volt a szatmárnémeti Láncos templomban tartott egyházi népgyűlésünkön, 2003. február 2-án.

A helytállás és a megmaradás „tanulságainak kézikönyvét” tartjuk kezünkben, amikor Fodor Imre székely családi krónikáját olvassuk, amelynek lapjain a történelmi folytonosság vonulatába illeszkedik és a történelmi idő sűrű rétegeibe fonódik a Fodor, valamint a vele rokon családok és egymást követő nemzedékeik története, a maga nekünk szóló, maradandó tanulságaival. „A maradást hirdette írásaiban, a megmaradásért folytatott küzdelem adott értelmet életének” – állapította meg Tófalvi Zoltán. Szülőhazáját a kivándorlás útját választó szász felesége kedvéért sem volt hajlandó elhagyni. Utóbb ennek köszönhetően talált élete párjára, Csutak Katicára, éppenséggel Székelyföldön.

A szülőföldön való megmaradásról vallott nézeteiről Az itthonmaradás értelméről szóló írásában értekezik. „A kivándorlás fékezése annyira fontos közügy, hogy – mint sokan mások – én is szeretnék abba besegíteni (…) Meg vagyok győződve arról, hogy – mindent egybevetve – távlatilag is mérlegelve, jobban tesszük, ha itthon maradunk” – írja a curriculum vitae-jében. „Itt élned, halnod kell” – tehetjük hozzá a Szózat szavaival.

Fodor Imre mélyen gyökerező erkölcsi meggyőződése és emberi tartása, szilárd életszemlélete alapjául az, a csíksomlyói forrásokból táplálkozó, eleven hit szolgált, melynek korszakos megszemélyesítője nem más, mint Márton Áron, Erdély nagy püspöke, drága édesapja, id. Fodor Pál közeli harcostársa volt. Fodor Imre székely családi krónikájának fontos tanulsága, hogy „a korunkat jellemző, sokrétű identitásválság romboló körülményei között a nemzedékek folytonosságát meg kell őriznünk, és – a Szentírás megfogalmazása értelmében – az atyák örökségét a fiaknak nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk” – írtam volt a szovátai kopjafaavatóra 2018-ban. A Fodor-nemzetség családtörténetében kézzelfogható valóságként éljük meg a XC. zsoltár szavát és hittapasztalatát: „Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre”.

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, melyet az Úr, a te Istened ád tenéked” – idézem az V. parancsolatot (2Móz 10,12). „Fodor Imrére és ikeröccsére, ifj. Fodor Pálra emberi habitusuk alakulásában minden tettükben, gesztusukban a legnagyobb, tetten érhető hatást az édesapjuk, a szovjet hadifogságot, a román politikai börtönök poklait megjárt Fodor Pál gyakorolta” – mondja Tófalvi Zoltán. Az atyjukat példakép gyanánt tisztelő és követő Fodor fiúk azt tanulták tőle, hogy: „vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a börtönt, az üldöztetést is vállalni kell. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után dédapja, László József és nagyapja, Fodor Ignác is ezt tette. Édesapámat is hasonló fából faragták” – vallotta Fodor Imre egyik interjújában.

A Fodor család nemzedékeinek évszázadokra visszavezethető láncolata követendő mintaként szolgál arra nézve, hogy Elek és András gyermekei, Imre és Katica unokái – valamint Erdély és Székelyföld népének fiai és leányai – mely úton járva nyerhetik el Istennek azon áldását, hogy „hosszú ideig éljenek azon a földön, melyet az Úr, a mi Istenünk adott minékünk”.

Isten vezéreljen bennünket ezen az úton!