N Y I L A T K O Z A T

 

   Tavaly decemberben a bukaresti első kerületi bíróság megalapozatlannak tartotta és visszautasította azon keresetemet, melyben az ország egyik közméltóságától, Victor Ponta miniszterelnöktől kértem elégtételt amiatt, hogy „románellenes érdekek” idegen pénzen való képviseletével vádolt meg és „lehortistázott”.

   Szintén decemberben történt, hogy a román Vasgárda utódszervezete, a Noua Dreaptă Egyesület hazaárulás címén vádolt be a Legfelsőbb Ítélőtábla  Melletti Ügyészségnél.

Eme személyre szóló soviniszta támadások és eljárások mellett, mutatóban hadd említsük meg a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának azt a hevesen magyarellenes felhívását, melyet az új évben intézett erdélyi magyar közösségünk ellen, s melyben „az egységes és oszthatatlan, szuverén román nemzetállam aláaknázásával” vádol meg bennünket.

   Ugyancsak ebbe a sorba illeszkedik a Románia Csillaga Érdemrend ún. becsületbíróságának az a sűrűn gépelt, közel húsz oldalas elaborátuma, melyben a magas állami kitüntetéstől való megfosztatásomra vonatkozó, novemberi határozatát megindokolja. A Kincses Előd ügyvéd által „a sztálini idők egyik brosúrájához” hasonlított förmedvény – többek között – a Ceauşescu-korszak fogalom- és szóhasználatára emlékeztető, szerény személyemre vonatkoztatott, következő megfogalmazásokat tartalmazza:

– „románellenes tevékenység, nyilatkozatok és kampányok” („declaraţii, acţiuni şi campanii antiromâneşti”)

– „ horthista-fasiszta vétetésű eszmék terjesztője” („propovăduitor al unor idei de sorginte fascisto-horthiste”)

– „nemzeti és etnikumközi gyűlöletkeltésre irányuló uszítás” („îndemn la ură naţională, ură interetnică”)

– „a román nép becsülete és méltósága ellen irányuló súlyos merényletek” („atentate grave la onoarea şi demnitatea poporului român”)

– „a román állammal szembeni tisztelet hiánya” („lipsă de respect faţă de statul român”)

– „horthista-fasiszta szellemiségű revizionista beszéd” („discurs revizionist de factură fascisto-horthistă”)

– „az ideológiai terrorizmus fegyvertárába tartozó tevékenységek” stb. („acţiuni din arsenalul terorismului ideologic” ş.a.m.d.)

   A sort folytathatnánk. A kifejezések olvastán az embernek az az érzése támad, minthogyha a Szekuritáté vallatószobájában záporoznának felé a magyarellenes hazugság-propagandára kiképzett román vallatótisztek vádaskodásának betanult kliséi, vagy minthogyha egykori szekusdossziék nacionál-kommunista ideológiájának a sűrűjében lapozna.

Mindezek láttán és hallatán, negyedszázaddal a félelmetes Ceauşescu-diktatúra bukása után, a „deja vu” nyomasztó benyomásával fogalmazódhat meg bennünk a kérdés: vajon annak idején valóban felszámolták volt a hírhedt Szekuritátét? Vagy: az erdélyi magyarok, illetve a magyar egyházak megfigyelésére szakosodott Magyar irredenták elnevezésű titkosszolgálati ügyosztály netalán azóta is megszakítás nélkül tovább folytatja áldatlan működését?! A Romániában dúló és időről időre kiújuló, állampolitikai szinten érvényesülő magyarellenesség mindenesetre ezt a feltételezést támasztja alá. A kommunista visszarendeződésnek – a jelek szerint – a tovább élő hungarofóbia is természetes velejárója.

 

x     x     x

 

   Múlt év végén – amint említettem – megérkezett a Steaua României Érdemrend becsületbíróságának válasza és indoklása. Ennek áttanulmányozása nyomán jogorvoslatért a bukaresti táblabírósághoz fordultunk. A testület megválasztásának szabálytalanságára, valamint egyes tagjainak összeférhetetlenségére és az ügyvédi törvény durva megsértésére való tekintettel a becsületbíróság döntésének a megsemmisítését kértük.

   Az indoklás olvastán újból meggyőződtem arról, hogy helyesen döntöttem, amikor ragaszkodtam a jogi képviselethez, sőt még az is bebizonyosodott, hogy az ügy képviseletéhez alkotmányjogászra és nemzetközi jogászra is szükség lesz.

Nem igaz az, amit az indoklásban is állítanak, hogy csupán egy baráti, „lovagok közötti kollegiális beszélgetésre” hívtak meg Bukarestbe – ugyanis az iromány minden sorának és állításának kőkemény jogi vonatkozásai vannak.

   A szorgos csapatmunkával kikovácsolt szöveg nem csupán egy, a személyem ellen irányuló vádirat, hanem a szó szoros és általános értelmében, ugyanakkor egy magyarellenes kiáltványnak illik be, amelyet nem szabad nem komolyan venni. Az egész ügyet ennek tudatában kezeltem mindvégig kellő komolysággal – nem pedig a magas kitüntetés hiú dicsősége miatt.

   Megállapítható továbbá, hogy noha a kétes dokumentum szinte kínosan kerüli az autonómia kérdésének felvetését – a háttérben, a sorok mögött mindazonáltal mindvégig ott lebeg a magyar önrendelkezés tagadása. Az alkotmányellenességgel, valamint az ország területi integritásával és szuverenitásával kapcsolatos hamis vádak valójában a magyarság közösségi jogai és autonómiája ellen irányulnak.

   Fortélyos módon, a szövegezők a nemzetközi szerződések megsértésével is megvádolnak. Ennek a képtelen rágalomnak az apropójára viszont éppen az ellenkezőjére kell rákérdeznünk: Románia mikor fog végre eleget tenni az általa aláírt nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek – vagy éppenséggel a Gyulafehérvári határozatok reánk vonatkozó előírásainak?!

   Mindent egybevetve a testes anyag egy olyan, nacionál-kommunista ideológiától áthatott, előregyártott szöveg, mely akár Nicolae Ceauşescu megrendelésére is készülhetett volna. Elszakadva a Victor Pontapártutasítására benyújtott, nyolc sablonos panaszirat tartalmától, valójában nem is a konkrét vádról beszél, hanem sokkal inkább arról, ami a tulajdonképpeni panasznak nem is képezi tárgyát. Nevezetesen a tusnádfürdői beszédemből nekem felrótt, Ausztria védhatalmi státusával kapcsolatos megfogalmazás szinte teljességgel elsikkad a terjedelmes indoklásban. Az olaszországi dél-tiroli autonómiára vonatkozó hivatkozásom legitim volta olyannyira nem érdekli a szövegcsinálókat, hogy még a 2013. július 27-én elhangzott tusnádi beszédem hiteles fordítását sem tartják szükségesnek megvizsgálni, illetve figyelembe venni. A recept ismerős: a kommunista igazságszolgáltatás hajdani boszorkánykonyháiban ekképpen készültek a koncepciós perek…

   Akárhogyan is volna, és csillagos kitüntetésemnek akármi lenne is a sorsa – az az egy bizonyos, hogy az Autonómia 2013-as Évében a posztkommunista magyarellenes propagandagépezet végül is akarva-akaratlan igencsak jó szolgálatot tett egész Erdély, ezen belül pedig a magyar, illetve székely önrendelkezés ügyének. Nemcsak mi, a magyarok, hanem erdélyi román honfitársaink is egyre világosabban megláthatják, hogy egy demokratikus jogállamban mi sem maradhatunk jogfosztott, másodrangú állampolgárok, és Erdély egésze sem maradhat tovább Bukarest gyarmata. Következésképpen az 1989-ben elkezdett rendszerváltozást mind országos viszonylatban, mind kisebbségpolitikai téren folytatnunk kell. Temesvár csillagát még a teljhatalmú Kondukátor sem volt képes kioltani – ezért lehet továbbra is: a Szabadság csillaga.

 

Nagyvárad, 2014. január 7.

                                                                                                                  Tőkés László