A román–magyar szolidaritás napjára

Tőkés László megnyitóbeszéde, amely Temesváron, 2021. december 15-én, a Belvárosi Református Egyházközség Újvárossy Ernő-termében rendezett román–magyar minikonferencián hangzott el:

A forradalom első napja: 1989. december 15. – 32 esztendővel a spontán temesvári népfelkelés kirobbanása után a történelmi emlékezés tényszerűségével tesszük ezt a megállapítást. Alig három évtized telt el azóta, a kollektív emlékezet azonban máris, kezdettől fogva zavarossá vált az időpontok, az események időbeli meghatározása terén.

A templomépület falán négy emléktábla hirdeti – románul, magyarul, németül és szerbül –, hogy erről a helyről és éppen 1989. december 15-én indultak el a szabadító karácsony eseményei. Mintha előre megérezték volna az emlékjel állítói, hogy rövid időn belül már a helyet és az időt is meg fogják kérdőjelezni valakik – obskúrus politikai, ideológiai vagy nacionalista meggondolásból.

És amitől tartottak, az valóban be is következett:

– Temesvárt a bukaresti média kezdettől fogva igyekezett háttérbe szorítani.

– A felálló posztkommunista vezetőség a saját szája íze és érdekei szerint próbálta átírni a történteket.

– Bukarest magának próbálta kisajátítani az elsőbbséget.

– A forradalom dátuma december 22-ére került. (Kolozsváron is erről nevezték el a volt Magyar utcát, illetve Lenin utat, ahol én laktam.)

– Időközben megjelent a december 16-i időpont is, mintegy eltagadva a református templomhoz kapcsolódó kezdedet.

– A Mária tér helyett is egyre gyakrabban emlegették az ortodox katedrális és a nemzeti színház közötti Opera teret mint forradalmi helyszínt.

– Jászvásár (Iași) viszont egyenesen azzal az igénnyel lépett fel, hogy december 14-ére magának követelje az elsőbbséget.

Tudatában annak, hogy ezen emlékezetpolitikai fejlemények mögött valójában tisztátalan politikai és történelemhamisítási szándékok húzódnak meg, fontosnak tartom leszögezni, hogy a rendelkezésünkre álló bizonyítékok, tanúvallomások és dokumentumok szerint az 1989-es romániai forradalom kitörésének hiteles dátuma: december 15.

A továbbiakban hadd idézzem azt a két egyházi főméltóságot, akik kezdettől fogva népük, híveik, a forradalom oldalára állottak, akik oszlopos tagjai voltak annak a temesvári egyházi-etnikai ökumenikus közösségnek, amely „Temesvár szellemében” városunk mintegy tíz–tíz etnikai közösségét és vallási felekezetét az ateista diktatúra elleni harcban egymás mellé állította.

A temesvári népfelkelés 10. évfordulóján Neumann Ernő főrabbi – egyebek mellett – ezeket mondotta: „Mennyi illúziót fűztünk a forradalom sikeres kibontakozásához. Kétségtelen, hogy csekély része megvalósult, de többségében szertefoszlott. Megsínyli ezt az ország minden egyes polgára.”

Nicolae Corneanu metropolita ilyenképpen emlékezett: „1989 decembere után Romániában sokan és többször változtatták meg politikai színüket, nézeteiket, szövetségeseiket és barátaikat. A nemes célokkal indult forradalom holtvágányra futott, az erőtlenül született demokrácia természetes fejlődés helyett elkorcsosult.”

Testvéregyházaink jeles vezetői – köztük is Sebastian Kräuter néhai katolikus püspök, Nicolae Theodorescu görögkatolikus püspöki helynök és Petre Dugulescu baptista prédikátor – hosszú időn át, évről évre, minden évfordulón felidézték a „csodák esztendejének” (annus mirabilis) temesvári történetét, és miközben sajnálattal észrevételezték a jobb sorsra érdemes forradalom kisiklatását, fokozatos eltérítését, a hívő bizonyságtétel erejével éltették annak folytonosságát és jövőbe mutató eszményeit.

A december 15-i kezdőnap legfőbb erkölcsi és politikai hozadéka – valóságos isteni ajándéka – minden bizonnyal az a spontán összefogás, kölcsönös szolidaritás volt, amely az elnyomó rezsimmel szembeszegülő románokat és magyarokat, reformátusokat, román baptistákat és a város valamennyi nemzeti és vallási közösségét egymással összekapcsolta. A szabadságért való küzdelemben kialakuló szolidaritás tüneményes gyorsasággal bontotta le azokat a válaszfalakat, melyeket a nacionálkommunista Ceaușescu-rendszer megosztó politikája emelt a román többségi nemzet és az etnikai és egyházi kisebbségek közé.

A Securitate magyarokra szakosodott szekciója akkoriban a „Magyar irredenták” elnevezést viselte, a német tagozatot pedig a „Német fasisztákról” nevezték el. Ez a titkosszolgálati indoktrináció egy szempillantás alatt szertefoszlani látszott. Csodával határos módon a magyar templom körül összegyülekezett, immár többségben lévő románok Andrei Mureșanu Ébredj, román! (Deșteaptǎ-te, romȃne!) című versének éneklésébe kezdtek, mintegy megelőlegezve ezáltal a demokratikus Románia új himnuszát. Minthogyha Petőfi Talpra, magyar!-jának az ébresztő „indulóját” hallottuk volna…

Utólagosan megállapíthatjuk, hogy ez volt az a kegyelmi pillanat, amely egymás mellé állította az „oszd meg és uralkodj!” (divide et impera!) ősi hatalompolitikai elve alapján megosztott népet. A következő napokban a Securitate mesterkedései és a Kondukátor hírhedt rádióbeszéde sem volt képes a románokkal elhitetni, hogy szovjet, magyar, amerikai titkosszolgálatok „idegen beavatkozása” és mesterkedései állnak a forradalmi események hátterében – amint azt Iulian Vlad volt szekusfőnök és cinkostársai hangoztatták még hosszú évekkel a forradalom után is. „Mi is románok vagyunk!” („Şi noi suntem romȃni!”) – kiáltották a temesvári románok, amikor vonatokon a városba cipelt, gyanútlan regáti, Zsil-völgyi román munkások „segédcsapatai” a magyar „betolakodóktól” akarták megvédeni az országot.

Templomépületünk ablakai előtt román tüntetők százai skandálták: „Szeretünk! Nem hagyunk!” („Te iubim! Nu te lǎsǎm!”). Majd egy napra rá: „Szabadság! Le Ceaușescuval! Le a diktatúrával!” („Libertate! Jos Ceaușescu! Jos dictatura!”). „Van Isten!” („Existǎ Dumnezeu!”). Harmadnap, a forradalom legvéresebb napjának tartott december 17-én pedig immár hét magyar, öt sváb és két szerb nemzetiségű polgár áldozta életét a szabadságért. Az összecsapások idején a románok mellett huszonegy magyar sebesült meg. Azon a szabadító, de véres karácsonyon a román televízió magyar nyelven is „boldog karácsonyi ünnepeket” kívánt az ország népének.

A folytatást ismerjük. A lelkes egymásra találásnak az eszmélethez tért kommunista nomenklatúra és a sorait rendező Securitate rövid időn belül véget vetett. Amint Corneanu érsek fogalmazott: a nemes célokkal indult forradalom holtvágányra futott, a demokrácia „elkorcsosult”. Ez a megállapítás fokozott mértékben érvényes a román–magyar kapcsolatokra. Doina Cornea asszony még azt kívánta, hogy „országunk a magyar kisebbségnek is valóságos hazája legyen”. Vele együtt azonban rövidesen valamennyi magyarbarát személyiség a román társadalom és politika perifériára szorult. Köztük Smaranda Enache, Octavian Buracu, Gelu Pǎteanu – hogy csak néhányukat említsem. Annál jobban örvendünk viszont azoknak, akiket ma is – változatlanul – körünkben tudhatunk: Gabriel Andreescu és Florian Mihalcea jelenlétének.

Marosvásárhely „fekete márciusa” a forradalom „hőskorszakának” egyik záróköve lett: szimbolikus bűncselekménye a magyar–román szolidaritás végső megrontásának, amit a hatalomba visszatérő nacionálkommunista politikai osztály vezető képviselői Ion Iliescu elnök hathatós közreműködésével követtek el. Kincses Előd – akit szintén körünkben köszönthetünk – cselekvő és szenvedő alanya, koronatanúja volt a vásárhelyi eseményeknek.

Itt állunk most. Forradalmunkat ellopták, álmainkat és reményeinket szertefoszlatták, eszményeinket és eszméinket meggyalázták. A Vadim Tudoroknak és Gheorghe Funaroknak Mihai Tudose és Klaus Iohannis személyében az állampolitikai rangra emelt magyarellenességben újabb követői akadtak. Dan Dungaciu az epidémia „hungaro-vírusával” fertőzi a társadalmat, Tudor Pǎcuraru és Florian Bichir „véres virradattal” riogatja a román közvéleményt. Filip Teodorescu és Ioan Talpeș továbbra is a Securitate nótáját fújja…

Akárhogyan is legyen: a forradalom eszményeihez híveknek kell maradnunk. „A forradalom a román–magyar szolidaritás gyümölcse” – állapítja meg Gabriel Andreescu a „creația” kifejezést használva. Egy olyan „szimbolikus érték”, amely szilárd kiindulópontja lehet a folytatásnak, az újrakezdésnek.

Pál apostol tanítása szerint: „sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai” (Rm 12,5). Ha pedig Krisztusban egyek vagyunk, „kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?” (Rm 8,35). Végső soron hitünk közösségében kell egymásra találnunk, hogy Krisztus szerelmétől áthatva keressük a megbékélés útját és munkáljuk népeink és társadalmunk boldogulását.