Akik felelősséggel cselekedték a jót

2024. október 27-én emléktáblát állítottak a száz éve született Dobai Istvánnak a mai Szatmár megyei Ákoson (románul Acâș, németül Fürstendorf), ami a trianoni diktátumig a Szilágy vármegyei Tasnádi járáshoz tartozott. A táblaavatást az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Dobai István Társasággal és Buza László Egyesülettel közösen kezdeményezte, azt megelőzően református ünnepi istentiszteletet tartottak a község Árpád-kori monumentális templomában.

Az ákosi lelkipásztor, Gálné Demeter Lídia szolgálatát követően Juhász Tamás kolozsvári teológiai professzor hirdetett igét, prédikációjában egyebek mellett néhai apósa, Dobai István nemzetközi jogász és egyházkerületi főgondnok munkásságát, helytállását, emberi tartását is méltatva. Ugyancsak a templomban hangzott el Lönhárt Tamás történész előadása, aki az erdélyi kérdés megoldását egy ENSZ-hez címzett memorandumban sürgető és ezért bebörtönzött Dobai István életútját vázolta a nemzethűség, a felelősségvállalás és a szülőföld szeretete összefüggésében.

A szép számban összegyűlt helybéliek és közelről-távolról érkezett meghívottak, vendégek a templomból a szomszédos gyülekezeti ház elé vonultak, ahol a Szekeresi Nagy József (1913–1961) ákosi falubíró, szintén ’56-os elítélt, a Dobai-per hetedrendű vádlottja, a kommunisták dési börtönében elpusztított mártír 2011-ben állított emléktáblája szomszédságában már leleplezésre készen állt az új. Mindkettőn Pintér Attila kisújszállási szobrászművész – néhai Kő Pál, a Nemzet Művésze tanítványa – munkáját dicséri a bronz portrédombormű. Miután a Dobai István Társaság képviselőiként Tabajdi György Pál és Szekeresi Nagy István leleplezték az új emléktáblát, Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó mondott elsőként emlék- és avatóbeszédet, amelynek egyik fő üzenete az volt, hogy Erdély értelmiségének össze kell fognia és ki kell állnia az itt élő magyarság megmaradásáért, szülőföldjén való boldogulásáért.

A magyar Országgyűlés volt elnöke szerint a Nyugat ma is ugyanúgy befogja a fülét és eltakarja a szemét, miként 1956-ban tette, de a magyarságnak ki kell állnia az önigazgatás, a szuverenitás és a béke értéke mellett. Hangsúlyozta: Dobai István és a román kommunista rezsim által hazaárulás vádjával perbe fogott többi 102 elítélt, köztük 12 kivégzett hős áldozatvállalása nem volt hiábavaló, példamutatásukból és a magyarországi szabadságharc szellemi örökségéből táplálkozik az a nemzetszeretet és felelősségvállalás, amelyet a magyar állam tanúsít 2010 óta a Kárpát-medencében vagy a diaszpórában élő nemzettársakkal szemben.

Szili Katalin kiemelte: Dobaiék küzdelmének folytatását az erdélyi magyarság sorsának megoldásáért ma az autonómia követelése jelenti. „Az Európai Unióban fennen hangoztatják, hogy a demokratikus Európa fontos értéke az, ami a közösségeknek az önigazgatás, vagyis a közösségek azon lehetősége, hogy saját maguk döntsenek saját sorsukról. Ők úgy hívják: szubszidiaritás. Számunkra egyszerűen a jövő. Számunkra és az erdélyi magyarság számára azt a jövőt jelentheti, hogy a szülőföldjükön tudjanak élni, szülőföldjükön tudjanak boldogulni és gyarapodni” – fogalmazott.

Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke avatóbeszédében kiemelte: szerény igazság- és jóvátétel Dobai István számára ezen emléktáblaállítás. „Hét évnyi börtön után, melyből általános kegyelemmel szabadult, rehabilitációját soha nem kérelmezte, mivel az ellene felhozott vádakat nem kívánta megtagadni. És valóban: hazaárulóként való megbélyegzése a mi szemünkben nem halálos vétség, hanem múlhatatlan érdem, hiszen nem tett egyebet, mint kiállt a román kommunista diktatúra ellen, és közösséget vállalt a magyar forradalommal és szabadságharcosokkal. Nem szorult reá az elnyomó hatalom utólagos felmentésére, hiszen – illik reá –: igazságot szolgáltatott neki az utókor.”

A püspök a szentírást többször idézve mutatott rá arra, hogy míg Dobai és társai a békesség útját keresve és azon haladva próbálták ráirányítani a közfigyelmet a kisebbségbe szorult romániai magyarság gondjaira, addig a főhatalom durva, gyilkosságig menő retorziókkal válaszolt. „A templomban elhangzott előadásból megismerhettük Dobai István legnagyobb tettét: az erdélyi kérdés megoldására irányuló, az ENSZ elé szánt emlékirat megszerkesztését. (…) Eme páratlan vállalkozás mához szóló, eleven üzenetét kívánom tolmácsolni, mely messze meghaladja a múltba nézés és a kegyeletes emlékezés korlátait. Dobai István bámulatos emberi példája arra indítson bennünket, hogy soha, semmilyen kedvezőtlen helyzetben és körülmény között ne hárítsuk el magunktól a felelősséget és ne legyünk beletörődők, tétlenek, hanem álljunk ki népünk igazáért és javáért alkalmas és alkalmatlan időben” – fogalmazott Tőkés László, majd így folytatta: „Az 1950-es esztendőkben, a Sztálin halálát követő viszonylagos enyhülés idején Dobai István és munkatársai úgy ítélték, hogy eljött az ideje a cselekvésnek, az erdélyi kérdés rendezésének, tekintve, hogy annak méltányos megoldása minden korábbi kínálkozó alkalommal – úgymint 1848–49-ben, 1867-ben, 1918–20-ban és 1940–44-ben – kudarcot vallott. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a magyar–román kiegyezés és megbékélés iránt táplált reményeink az 1989-es rendszerváltozást követően ismételten beteljesületlenek maradtak.”

Az EMNT elnöke szerint folyamatosan romló népesedési helyzetünk és lakossági arányaink mindmáig időszerűvé teszik a Dobai-memorandumnak az erdélyi kérdés megoldására irányuló, szinte példátlan kísérletét. Hiszen az emlékirat bevezetőjében olvasható megállapítás hét évtized múltán is érvényes: „A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket.” Tőkés László azzal zárta beszédét, hogy: „Az idő fogy, és nem nekünk dolgozik. Vegyük hát a vállunkra, szívünkre Erdély ügyének rendezését, folytassuk a régóta zajló küzdelmet közösségi önrendelkezésünk kivívása érdekében, hajtsuk be Románia és Európa velünk szembeni növekvő adósságát.”

A megemlékezésen szót kapott még Sipos Gábor történész, levéltáros, egyetemi tanár, aki Dobai István oktatói-nevelői tevékenységéről, valamint az egyháza érdekében kifejtett jogvédő munkájáról beszélt. Utolsóként Szilágyi Árpád ’56-os elítélt, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, az egykori rabtárs szólt az emlékezőkhöz, leszármazottakhoz, családtagokhoz. A megható zárszót a tisztelet koszorúinak elhelyezése követte a frissen avatott emléktábla alatt.

AVATÓBESZÉD DOBAI ISTVÁN EMLÉKTÁBLÁJÁNÁL

A Magyar Október vészterhes évadján és a protestáló hit havában megilletődéssel állunk meg az Ákos nembéliek legendás földjén áldott emlékezetű Dobai István emléktáblája előtt, születésének 100. évében. Méltó, hogy „hitünk hőseire” anyaszentegyházunk közösségében emlékezzünk, azoknak példáját követve, akikre – az Apostol szavával szólva– „nem volt méltó e világ” (Zsid 11,38).

Ezen a helyen és ezen alkalommal visszakísért a múlt. Az ötszáz évre visszamenőleg nyomon követhető kis- és nagydobai Dobai családhoz tartozó jeles felmenők, köztük is a hírhedt Securitate áldozatául esett Dobai Bálint mintagazda, s vele együtt az édes fia által megörökített Mulandó Szilágyság elenyésző magyar népe, melynek veszélyeztetett sorsáról a Fadrusz János által szoborba öntött báró Wesselényi Miklós féltő szeretettel írt levelet Klauzál Gábor egykori miniszterhez. És beszédes mementója ez az emléktábla az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, illetve az erdélyi ellenállás valamennyi harcosának, hősének és áldozatának, köztük is pedig mindenekelőtt az elsőrendű vádlottként elítélt Dobai István nemzetközi jogásznak és presbiternek, majd főgondnoknak, valamint nyolc rendben elítélt bajtársainak, akik már-már kilátástalan helyzetben, „a reménylett dolgok valóságának” hitével (Zsid 11,1) vállalták áldozatukat népük szolgálatában.

Dobai István az egyetlen romániai magyar politikai fogoly, akit soha nem rehabilitáltak – állapítja meg Kokoly Zsolt kutató jogász Dobai István, 1956 erdélyi hitvallója című tanulmányában. Hét évnyi börtön után, melyből általános kegyelemmel szabadult, rehabilitációját soha nem kérelmezte, mivel az ellene felhozott vádakat nem kívánta megtagadni. És valóban: hazaárulóként való megbélyegzése a mi szemünkben nem halálos vétség, hanem múlhatatlan érdem, hiszen nem tett egyebet, mint kiállt a román kommunista diktatúra ellen, és közösséget vállalt a magyar forradalommal és szabadságharcosokkal. Nem szorult reá az elnyomó hatalom utólagos felmentésére, hiszen – illik reá –: igazságot szolgáltatott neki az utókor. Tófalvi Zoltán 1956 erdélyi mártírjairól, illetve az ún. Dobai-csoportról szóló kötete – a benne foglalt hőstörténet történelmi és erkölcsi igazsága. És ezzel együtt, a maga szerény voltában valódi igazság- és jóvátételt jelent Dobai István számára a nevét és művét hirdető emléktába, melyet a Dobai István Társaság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Buza László Egyesület, valamint a Dobai és a Juhász család közreműködésével felavatunk.

„Boldogok a békességre igyekezők” – hirdette maga a Szerző az erdélyi kérdés méltányos és békés rendezésére irányuló emlékiratának járulékos címadásában (Mt 5,9). „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért” – tegyük hozzá rögtön a szenvedő Krisztus sorsát példázó másik boldogságmondást (Mt 5,10). Kempis Tamás előreformációi szentíró Imitatio Christi –Krisztus utánzása – című művéből ihletődve a Dobai István vezette hitvalló fórum ezen a címen kereste a keresztyén életvitel üdvözítő útját. Az előttünk járók példáját követve, ma és mindenkor, mi is ezen a krisztusi úton keressük boldogulásunk és a jövendő útját.

Szabó Dezső szállóigévé, jelmondattá vált idézetét ki ne ismerné: „Minden magyar felelős minden magyarért.” Súlyos mondása azonban csak azáltal válik teljessé, hogyha nem szakítjuk ki szövegkörnyezetéből. Az idézet ugyanis egészében ekképpen hangzik: „megmaradásunk, anyagi és lelki megújhodásunk alaptétele: minden magyar felelős minden magyarért”. Bibliai kontextusban ezt ily módon egészíthetjük ki: „Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünk cselédeivel” (Gal 6,10). Jelen összefüggésben a hangsúly „hitünk cselédeire”, vagyis hitsorsosainkra és nemzettársainkra esik. Dobai István és fogolytársai ebben az értelemben vállaltak felelősséget minden magyarért, és cselekedték a jót megalázott és megszomorított hit- és nemzettestvéreikkel, szülőhazájuktól megfosztott, jogaikból és vagyonukból kiforgatott honfitársaikkal, erdélyi nemzeti közösségünkkel.

Lönhárt Tamásnak a templomban elhangzott előadásából megismerhettük Dobai István legnagyobb tettét: az erdélyi kérdés megoldására irányuló, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) elé szánt emlékirat megszerkesztését. Anélkül, hogy fölösleges ismétlésekbe bocsátkoznék, eme páratlan vállalkozás mához szóló, eleven üzenetét kívánom tolmácsolni, mely messze meghaladja a múltba nézés és a kegyeletes emlékezés korlátait.

Dobai István bámulatos emberi példája arra indítson bennünket, hogy soha, semmilyen kedvezőtlen helyzetben és körülmény között ne hárítsuk el magunktól a felelősséget és ne legyünk beletörődők, tétlenek, hanem álljunk ki népünk igazáért és javáért alkalmas és alkalmatlan időben. Az 1950-es esztendőkben, a Sztálin halálát követő viszonylagos enyhülés idején Dobai István és munkatársai úgy ítélték, hogy eljött az ideje a cselekvésnek, az erdélyi kérdés rendezésének, tekintve, hogy annak méltányos megoldása minden korábbi kínálkozó alkalommal – úgymint 1848–49-ben, 1867-ben, 1918–20-ban és 1940–44-ben – kudarcot vallott. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a magyar–román kiegyezés és megbékélés iránt táplált reményeink az 1989-es rendszerváltozást követően ismételten beteljesületlenek maradtak. Más vetületben nézve ugyanez mondható el a meghiúsult kisebbségi törvények vonatkozásában. A párizsi kisebbségi szerződés előírásainak teljesítését az 1923-as királyi alkotmány szabotálta el, az 1945-ben elfogadott nemzetiségi statútumot pedig a berendezkedő román kommunista rezsim tette semmissé. 1989 óta 35 év telt el – de a kisebbségi törvényhozást a pánromán nacionalizmus ez idő alatt is zátonyra futtatta. Az erdélyi kérdés megoldása – Székelyföld kérdésével együtt – továbbra is várat magára.

Dobai István rendezési tervezete 1956–57-ben még négy megoldási lehetőséget irányzott elő. Ezen elvi lehetőségek közül mára már csak egy maradt érvényben – éspedig az első, melynek értelmében: „Erdély román uralom alatt maradjon, a magyarok autonómiájának biztosításával…” (kiemelés tőlem – T. L). Ezen megoldási változatból is kikopott azóta: az autonómia, amely bár látszólagos formában a Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolásáig kommunista hatalmi engedményként még adva volt.

Folyamatosan romló népesedési helyzetünk és lakossági arányaink mindmáig időszerűvé teszik a Dobai-memorandumnak az erdélyi kérdés megoldására irányuló, szinte példátlan kísérletét. Az emlékirat bevezetőjében olvasható megállapítás közel hetven év elmúltával fokozott mértékben érvényes: „A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket.” „Dobai István nemcsak a kivégzése lehetőségét vállalta tudatosan, hanem ennél többet vállalt: egész életében, egész életével szolgálta nemzetét” – írja róla egyik méltatója. Ezt az áldozatvállaló szolgálatot testálta reánk Dobai István. Az idő fogy, és nem nekünk dolgozik. Vegyük hát a vállunkra, szívünkre Erdély ügyének rendezését, folytassuk a régóta zajló küzdelmet közösségi önrendelkezésünk kivívása érdekében, hajtsuk be Románia és Európa velünk szembeni növekvő adósságát.

Dobai István imagondolatával zárom beszédemet: „Imádkozzunk, hogy Isten szabadítsa meg népünket az idegen uralom alól, és adjon békességet!” Így legyen!

Tőkés László

Elhangzott Ákoson, 2024. október 27-én