Alkalmi beszéd Trianon évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján

Kétarcú ez az évforduló, egyik szemem sír, a másik nevet. Gyásznapnak kell tartanunk az 1920. június 4-én ránk kényszerített trianoni békediktátum évfordulóját, éppen ezért az összetartozás öröme alig tudja oldani a gyász mélységét és fájdalmát. Nem „tévedés” volt Trianon, hanem egy nemzetgyilkossággal felérő országcsonkítás.

A nemzeti összetartozás napja tulajdonképpen egy szerény válaszadás próbál lenni erre a nemzeti tragédiára. Ellensúlyozni hivatott a gyászt és a veszteséget. Úgy viszonylik a kettő egymáshoz, mint nagypéntek és húsvét: Krisztus testének megtöretését jelenti az egyik, emez pedig a feltámadásnak a másik végletét. Az említett ünnepek sorába a pünkösdi evangélium szava is jól ideillik: „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök ti hozzátok (…) én élek, ti is élni fogtok” (Jn 14,18-19). Ez a gyógyulás útja. Ez a Trianon utáni megelevenedésünk útja.

Előbb a veszteségeinkre és a pusztulásunkra utaljunk vissza. Egyetlen vonatkozást emelek ki, ami nagyon időszerű: a menekültek áradatáról van szó. Manapság szemünk előtt ismétlődik meg a múlt évszázad többszörösen megtapasztalt tragédiája. Megint menekülnek a magyarok valahonnan, most éppenséggel Kárpátaljáról. Húsz évvel ezelőtt Délvidékről kellett eljönniük tömegekben, 1990-ben pedig a fekete március nyomán erdélyi magyarságunk csappant meg nagymértékben, hogy ne is beszéljünk a ’80-as évek menekültáradatáról, mely már Románia határait feszegette.

Trianon is a menekültek áradatának a jegyében zajlott, hiszen egyes becslések szerint, mindent egybevetve, akkor mintegy 400–500 ezer ember hagyta ott az utódállamokban található szállásterületeinket. Képzeljék el, milyen nagy veszteség, hogy ha azt is hozzátesszük, hogy magasan képzett emberek tették ki jelentős részét, valamint az ifjú nemzedék soraiból kerültek ki ezek a menekültek. Természetesen a reménység és a bizakodó cselekvés ideje van most, de akkor sem feledhetjük, hogy a mérleg összességében nagyon rossz. Hiszen Erdély közel kétmilliós magyarságából száz év után alig több mint egymillióan maradtunk, és szívszorongva várjuk a mostani népszámlálás – olyan, amilyen – eredményeit. Ne álltassuk tehát magunkat! A határon kívülre került hárommilliós magyarság lélekszáma mára már kétmillió alá apadt Kárpát-medencei szinten. Hol állunk már az Antall József-i 15 milliós magyarság legendájától, mítoszától?! Annyira beragadt ez a „lemez”, hogy csak mondjuk, csak mondjuk a magunkét, de messze állunk már attól, hogy 15 millióról beszélhessünk. Nagyon fontos, hogy lássuk a realitást! Nagyon fontos, hogy miként cselekszünk, hogyan politizálunk, miként viselkedünk, és hogy méltóképpen megálljuk a sarat, és hogy a helyzet magaslatára emelkedjünk – de egy pillanatig se álltassuk magunkat abban a tekintetben, hogy milyen nehéz helyzetben, több tekintetben pedig súlyosbodó helyzetben vagyunk a napjainkban.

1989-ben úgy érezhettük, hogy vége szakad „babiloni fogságunknak”. A nagy egymásra találás örömteli ünnepét jelentették azok a hetek, hónapok. Kárpát-medence-szerte helyreállott a kegyetlenül megcsonkított magyarság vérkeringése. Egyházaink élén jártak a nemzetegyesítésnek, a nemzeti közösség és egység építésének. Kezdve azzal, hogy Temesváron egy református gyülekezetből indult ki a „határfalak” lebontása, hogy aztán beindulhasson a vérkeringés, és megindulhassanak a magyarok a szélrózsa minden irányába, hogy egymással találkozzanak. Emlékeztetek, hogy a határok feletti nemzetegyesítés politikájának az azt megelőző legfontosabb eseményei voltak a Magyar Református Világszövetségnek és a Magyar Református Egyházak Egyetemes Zsinatának a létrehozása, valamint az öt egymást követő református világtalálkozó. A mi királyhágómelléki egyházkerületünknek ráadásul még egy erdélyi gyülekezete is alakult Budapesten, a Reménység Szigetén, ami közigazgatásilag hozzánk tartozik. Hozzánk hasonlóan utóbb az Unitárius Egyház is egyesült. És akkor még nem is szóltam a csíksomlyói búcsúról, amelynek jótékony hullámverése az egész Kárpát-medencét betölti. Egyik legnagyobb nemzeti ünnepi eseménnyé vált az ökuménia jegyében, messze meghaladva a szűkebben vett vallási dimenzióját és jelentését. Mindezt – a maga helyén – a nemzeti összetartozás törvénye tetőzte be, együtt az alaptörvény elfogadásával, valamint a kedvezményes honosítás, illetve a kettős állampolgárság bevezetésével.

Dióhéjban összefoglalva ilyen időket élünk, és a nemzeti összetartozás jegyében ilyen körülményeket mondhatunk magunkénak. A határok fölötti nemzetegyesítés munkáját folytatja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Amíg nemtelen vetekedés tárgyává nem vált politikai téren, addig egyedül voltunk azok, akik ezt a szolgálatot végeztük. De mi vagyunk azok is – mondhatjuk minden gyengeségünk ellenére – akik kitartunk és kiállunk a nemzeti önrendelkezés ügye mellett. Magyarország más dimenzióban ugyanezt folytatja: a nemzeti önrendelkezésért és a nemzeti szuverenitásért harcol példás módon Orbán Viktor kormánya. Bámulatra méltó az az istenkísértő, bátor politizálás, amelyet nemzetünk érdekében folytatnak, és amely még eddig – Isten segítségével – nem vallott kudarcot, habár nagyon sokan sorakoznak fel ellenében. Látjuk az ausztriai botrányt. Sokan kívánják halálát és vesztét nemcsak a miniszterelnöknek, hanem vele együtt a „magyar ügynek”. Késélen táncolunk. Csak remélni tudjuk, hogy a háború sötét árnyéka végképpen nem borítja be fényes egünket.

Végezetre az előbbiekben előadott realizmus jegyében még egy dolgot emelnék ki, azt, amit Beke György úgy nevezett volt, hogy „önkéntes Trianon”. Sajnálatosan egyesek csak a külső körülményeket és a külső hatalmakat szokták kárhoztatni azért, ami 1920-ban történt. Ezzel szemben látnunk kell, hogy a kívülről jövő országrontás szerencsétlenül kiegészült a komprádorok, a hazaárulók, a megalkuvók ártalmas közreműködésével. Erdélyi írónk szavaiban arra a Magyar Népi Szövetségre utalt, amelyik az akkori RMDSZ volt a ’40-es, ’50-es években, amelyik az 1947-es Százak Tanácsának marosvásárhelyi ülésén állást foglalt Észak-Erdély Romániához való visszacsatolása mellett. A százból csak hárman mertek ellene szavazni ennek az önvesztő határozatnak. Ez az „önkéntes Trianon” számtalan módon és formában, szinte észrevétlenül, alattomos és nyilvánvaló eszközökkel mindmáig zajlik. Egyesek már megkötötték az alkut ott fent, Bukarestben, és apportjukkal készek hozzájárulni ahhoz, hogy a magyarság vesztes helyzetben maradjon. De ezen túlmenően, valamilyen módon, többé vagy kevésbé, demográfiai téren, az elvándorlás és az asszimiláció tekintetében valamennyien felelősek vagyunk mindezekért, mert rajtunk mindannyiunkon múlik az, hogy Trianon kiteljesedik-e, beteljesedik-e az országfosztó és országcsonkító nagyhatalmak egykori akarata, vagy pedig megtaláljuk a kiutat ebből a lehúzó helyzetből. A bizakodás szavaihoz és az összetartozás öröméhez tehát valóságos cselekedetek szükségesek. Gondoljuk csak Hegyközvidékre. Ceaușescut túlélte. Utóbb azonban az RMDSZ együttműködésével megy gajra – hogy kirívó esetként csak ezt a példát említsem. Gondoljuk csak el, hogy mire használtuk önkormányzati pozícióinkat és többségünket. Sok helyen, szerte Erdélyben a magyar önkormányzatok és magyar polgármesterek kezén úszik el magyar többségű településeink, közösségeink jövője. Ez is trianoni önsorsrontás, ez is önkéntes Trianon, mellyel nyíltan szembe kell néznünk! És semmiképpen sem szabad meghátrálnunk sem helyi, sem országos képviseleti szinten, jól felfogott nemzeti érdekeink védelmében!

Végezetre mégiscsak abbéli örömünknek adjunk hangot, hogy együtt a nemzet. Egy lelkesítő politikai-nemzeti sikersorozat nyomán együtt emlékezhetünk és örvendezhetünk az egymásra találás örömével. Krisztus Urunk pünkösdre szóló igéjében a Szentlélek erejét ígéri nekünk (ApCsel 1,8). Valóban, a lélek erejére van szükségünk ahhoz, hogy megálljuk a helyünket, elvégezzük a munkánkat, megvívjuk harcainkat. Ezt az isteni erőt kívánom mindnyájunknak, amikor koszorúinkat elhelyezzük a trianoni emléktáblán.

Tőkés László

Elhangzott Nagyváradon, 2022. június 4-én