2020. január 17. péntek

Beszéd az új évi fogadáson

Kegyelem néktek és békesség Istentől! Kedves Testvéreim! Hölgyeim és Uraim!

Közel három évtizede a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében kezdtük el az 1989-ben kivívott szabadság jó ízével a lelkünkben e rendezvénysorozatot. Hosszú ideig Kovács Zoltán egyházkerületi főgondnokkal, egykori elnöktársammal együtt láttuk vendégül a népünk ügye iránt elkötelezett egyházi és közéleti szereplőket, jeles személyiségeket, barátokat, támogatókat, hogy Istennek hálát adjunk az éppen elmúlt esztendő áldásaiért és ajándékaiért, és hogy együtt köszöntsük az új esztendőt, Istennek segítségét kérve az előttünk álló úthoz és a reánk váró feladatokhoz.

Püspöki mandátumom lejárta után is folytattuk a nemes hagyományt, immáron az Európai Parlament képviselőjeként és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének minőségében ápolva tovább nemzeti és hitbeli közösségünket.

Közel 12 esztendő után európai parlamenti küldetésem is véget ért, jelképesen ezennel visszaadom megbízatásomat választóimnak, kiküldőimnek. Istenes hagyományunkat azonban ennek utána sem hagyjuk megszakadni – így hát az Úr születésének 2020. esztendejében is szeretettel köszöntöm az új év alkalmából az egybegyűlteket: Nagyváradról, Bihar és Erdély területéről, valamint az anyaországból.

A helyzet alakulása és hivatali minőségem változása folytán ez alkalommal az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács biztosít keretet újévköszöntő ünnepélyünknek. A Tanács elnökeként külön is köszöntöm annak országos és helybéli vezető képviselőit, tiszt- és tisztségviselőit – kiemelt módon pedig: idei díszvendégünket Filep Mária, a 30 éve, 1989. augusztus 19-én lezajlott páneurópai piknik főszervezője személyében; Molnár Kálmán lelkipásztort, harcostársamat, a Zilahi Református Egyházmegye volt esperesét; politikai szövetségeseinket, Izsák Balázst, az SZNT elnökét és Csomortányi Istvánt, az EMNP országos elnökét; valamint a Kós Károly-díj mai kitüntetettjét Gazda József tanár, író, szociográfus személyében.

További üdvözlésekre nem térek ki, hiszen már az előbbiekben megtörténtek.

Két évforduló, két nagy jelentőségű történelmi esemény összefüggésében kívánom előadni újévi gondolataimat: az egyik a trianoni békediktátum centenáriuma, a másik a temesvári népfelkelés, a romániai forradalom 30. évfordulója.

Egyik a történelmi igazságtalanság, a fogságba vettetés, az ország- és nemzetcsonkítás, a nemzeti gyász alkalma számunkra. Trianon sorstragédiájának felidézése vár reánk az előttünk lévő évben, a nemzeti összetartozás 2020-as esztendejében.

A másik a háromnegyed századig tartó fogságból való szabadulás, 1989 szabadító karácsonyának, a felszabadultak örvendezésének áldott ünnepe. Erről emlékeztünk meg az elmúlt hetekben, s ezt tesszük most is, az új esztendőben.

Bibliai metaforák képében látva és gondolkozva azt mondhatjuk, hogy száz éve tart egyiptomi fogságunk, mióta Erdélyországot népünk megkérdezése nélkül és akarata ellenére a Román Királysághoz csatolták. Ezzel együtt azt is vegyük figyelembe, hogy szintén mintegy 100 esztendeje győzött a lenini-sztálini bolsevik diktatúra „forradalma”, melynek totalitárius világrendszere a későbbiekben, a II. világháborút követően az „egyiptomi fogság” hatályát Kelet- és Közép-Európa népeire, köztük Magyarországra és Romániára is kiterjesztette.

Ugyanezen metaforikus gondolatmenetben: harminc évvel ezelőtt ütött az egyiptomi fogságból való szabadulás órája. Az annus mirabilisnek, a csodák esztendejének nevezett 1989. évben rendre dőltek meg a szomszéd országokban regnáló kommunista rezsimek. Utolsóként, nem vártan és alig remélve pedig a kommunizmus elleni szabadságharc végre Romániára is kiterjedt: kicsiny temesvári református gyülekezetünknek – miként a gyermek Dávidnak az óriás Góliáttal szemben – sikerült eredményesen szembeszállnia a Ceaușescu-diktatúrával, és csodával határos módon beindítania a nacionálkommunista diktatúra bukásához vezető forradalmi népfelkelést, melynek hősei és áldozatai előtt méltó, hogy most is fejet hajtsunk. A szabadulás valóban az emberi erőtlenséget kipótoló végtelen isteni erő csodája volt a zsarnoksággal, a túlerővel szemben. Ha akartunk, sem tudtunk volna felülkerekedni a Ronald Raegan által „a Gonosz birodalmaként” emlegetett totalitárius kommunista rendszeren, a teljhatalmú, nemzetgyilkos fáraón, a „nemzeti homogenizáció” és a falurombolás diabolikus tervének megvalósításán mesterkedő román nemzetvezéren, a kondukátoron és hírhedt titkosszolgálatán, a Securitatén.

De mindnyájunk csodálatára és bámulatára beteljesedett Istennek az az igéje és ígérete, melyet az Egyiptom földjéről való kivonulásakor adott Mózes szájába: „Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; (…) Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek” (2Móz 14,13-14).

Az egyiptomi fogság és a fogságból való szabadulás – Trianon és Temesvár – évfordulóinak kettősségében mélyről jövő hálánkat talán leghívebben az 1. parancsolat igeszavaival fejezhetjük ki: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20,2). A „szolgaság házából” való szabadulás nemzetközi jelentőségű eseményeként kell megemlékeznünk itt és most a sopronpusztai határátkelőnél megrendezett páneurópai piknikről, amelynek egyik debreceni főszervezőjét körünkben üdvözölhetjük, s amely eseményről tavaly augusztusi, 30. évfordulóján Orbán Viktor miniszterelnök és Angela Merkel német kancellár részvételével Sopronban tartottak megemlékezést. Az osztrák–magyar határon való nagy áttörés nyitányát jelentette a berlini fal novemberi leomlásának, s nemcsak az országuk „börtönfalai” közé zárt keletnémetek, hanem a szovjet birodalom többi rab nemzete szabadulásának a kommunista lágerből.

Trianonhoz visszatérve, rólunk, idegenbe taszított magyarokról is egy átok hullott le akkor, 1989-ben. Annak előtte minket, erdélyi, határon kívülre szakadt magyarokat is a vasfüggönyhöz hasonló határfalak választottak el anyaországi Testvéreinktől. A ’80-as évek vége felé mi, erdélyiek is jobbára csak menekülőúton voltunk képesek a közénk emelt mesterséges határokat meghaladni. A román–magyar zöldhatáron átmenekülők száma 1988-ra mintegy 10 ezerre, a Ceaușescu-korszak utolsó évében, 1989 decemberére pedig 26 és fél ezerre emelkedett. Igazán helye és ideje lett volna akkor – a sopronihoz hasonlóan – egy temesvári páneurópai piknik megszervezésének, annál is inkább, mivel a mostoha sorsú menekülők között a Magyarországon menekültstátuszt szerzett román nemzetiségűTestvéreink is jelentős számban szerepeltek. Adózzunk kegyelettel azok emlékének, akik menekülés közben a határvédelmi erőszak áldozatául estek! De ugyanakkor adózzunk köszönettel azoknak, akik a vasfüggönyt, a népeket egymástól elválasztó falrendszert megbontották, ezzel együtt pedig a trianoni határfalakat is ledöntötték!

Sose felejtsük, itt, ezen a helyen is hálaadással emlékezzünk arra a kitörő, túláradó örömre, mely 1989 adventi váradalmainak beteljesülésekor a börtönfalakhoz hasonlítható román határ megnyitásakor, az egymástól elszakított magyar Testvérek egymásra találásakor hatotta át a szívünket.

Az ateista-kommunista diktatúra idején nem volt helye a társadalomban Istennek. A nacionálkommunista rezsim uralma idején mi magunk is hontalannak, hajléktalan „bozgornak” számítottunk saját szülőhazánkban. A falurombolással még azokat a templomokat is le akarta rombolni a diktátor, melyekbe „bemenekült a nemzet”.

Temesvárról jövet örömmel és hálaadással jelentem, hogy harminc év után, a nemzet építőmesterének, Makovecz Imrének a tervei alapján fölépítettük a Templomot – Ady Endre vészjósló próféciájának cáfolataképpen, aki A szétszóródás előtt című versében azt írta, hogy: „még a Templomot sem építettük föl”, „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.

Menyőből, a szilágysági Betlehemből jövet hasonló érzésekkel jelentem, hogy a falu ősrégi gótikus templomát is sikerült teljes egészében felújítani, eme „erős várunkban” megtestesülő bizonyságaképpen annak, hogy Istennek van hajléka, és Ő a mi hajlékunk Erdélyországban – eleitől fogva.

Méltó és üdvös, hogy a trianoni békediktátum 100. évfordulóján ne a példátlan történelmi katasztrófánk iránti gyász uralja a szívünket, nemzeti közösségünk társadalmi közérzetét, hanem a jövőnek – Istennek és embernek – építsünk hajlékot, a megmaradásra.

Méltó és üdvös, hogy Trianonból Temesvár felé haladva, további századok és harminc esztendők korszakain és szakadékain átkelve életerőnket sorvasztó szétszakítottságunkat a nemzeti összetartozás szilárd identitástudata és cselekvési stratégiája váltsa fel!

Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!

Ezelőtt harminc évvel, 1990 januárjában hasonló gondolatokkal és érzésekkel, hálatelt szívvel, örvendezéssel, reménységgel és tettrekészséggel vágtunk neki az új korszakot ígérő új esztendőnek. A kormányt kezébe ragadó új hatalom akkor még „a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogaival és szabadságjogaival”, új „kisebbségi törvénnyel” és az „alapvető jogaink gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozásával” áltatott bennünket (lásd: a Nemzeti Megmentési Front 1990. január 5-i nyilatkozatát). Ehelyett Marosvásárhely fekete márciusa, a helyreállított Securitate által szervezett magyarellenes program következett. Miként annyiszor, az Iliescu vezette román hatalom is becsapott bennünket. Jobbára ez a politikai kurzus folytatódik mind a mai napig.

A bibliai metaforákhoz visszatérve: az elmúlt 30 esztendő tekintetében a pusztai vándorlás korszakáról, göröngyös útjáról és megpróbáltatásairól beszélhetünk. Hosszú utat tettünk meg, és vélhetően még hosszú út áll előttünk. (Silviu Brucan, a kommunisták bölcs öregje annakidején húsz évre saccolta a román demokrácia eléréséhez szükséges időszakot, de túlságosan optimistának bizonyult.)

Fogság, szabadulás, pusztai vándorlás. Ez utóbbinak – merjük remélni – talán a 30. esztendejében tartunk. A romániai belpolitikai viszonyok, az önmagát harminc évvel túlélt román nacionálkommunizmus nem sok jóval bíztat. A fokozódó feszültség és erőszak közepette azonban Ferenc pápa nemzetközi viszonylatban is „elbátortalanító évkezdetről” beszél. Egész Európa válságos időket él át. Hát akkor mit várjunk Romániától? Adrian Zuckerman, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete szerint a rendszerváltozáskor „Románia volt az utolsó, és sajnos még ma sem teljesen szabad. Remélem, hogy ami harminc éve elindult, az a közeljövőben beteljesedik” – mondotta temesvári beszédében.

Egy bizonyos, bármennyire nehéz és viszontagságos: az ígéret földjére vezető útról nem szabad letérnünk. 1989 üzenete és tanulsága is ez. „A küzdelem annak idején teljesen reménytelennek látszott, és mégis megtörtént a csoda” – írja Gazda Árpád, a temesvári forradalom harcosa. „Azt hiszem, ez megszívlelendő gondolat azoknak is, akik jobb világra, esetleg székelyföldi vagy erdélyi autonómiára vágynak.”

Ezzel a hitbeli meggyőződéssel kérjük a Seregek Istenének segedelmét Nagy László veretes költeményének szavaival: „kérdésre választ / ő küldjön, / hogy hitem széjjel / ne dűljön, / adjon az Isten / fényeket, / temetők helyett / életet”… Adjon az Isten! Így legyen.

Tőkés László

Elhangzott Nagyváradon, 2020. január 11-én.