Hámos László kiváltképpen a magyarországi rendszerváltoztatás óta tevékenykedett aktívan a határokon kívül élő erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyarok jogainak védelme érdekében. 1990-ben tavaszán ő szervezte meg Tőkés László első amerikai körútját, majd ezt követően aktívan részt vett határon túli magyar személyiségek, illetve szervezetek washingtoni látogatásainak megszervezésében.

A megemlékezésen – amelyen részt vett Kövér László, az Országgyűlés elnöke is – a következők méltatták Hámos Lászlót és életművét: Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, Duray Miklós, a felvidéki Szövetség a Közös Célokért elnöke, Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Józsa László, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökségi tagja, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, Hámos Ildikó, a megboldogult unokahúga, nem utolsó sorban pedig Tőkés László volt európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnöke, aki arról beszélt, hogy Hámos László egész életét a magyar nemzet ügyének önzetlen szolgálatára tette fel, a külföldi magyar jogvédelem egyik legnagyobb harcosa volt, akit elismerés illet mindazért, amit a magyar nemzet, Erdély és határon túli magyarság szolgálatában végzett. A püspök teljes beszéde az alábbiakban olvasható.

 

 

Tisztelt Egybegyűltek, szeretett Családtagok, emlékező Barátok és Harcostársak!

Első szavam ezen az emlékülésen legyen a szívünk legmélyéből fakadó gyászé, mely a fájdalmunkon felülemelő katarzis által vigasztal bennünket. Dávid – még mielőtt királlyá emelték volna – ekképpen siratta szövetségesét és legjobb barátját, Jonathánt: „Izráel ékessége elesett halmaidon! /…/ Ó, hogy elhullottak a hősök a harcban! Jonathán halmaidon esett el! Elszorul a szívem, testvérem, Jonathán, oly kedves voltál nekem!” (2Sám 1,19.25–26). Ezzel a nemes érzéssel hajtsunk fejet itt, az Országházban annak a vértelen harcnak a kiemelkedő hőse előtt, aki egész életét a magyar nemzet ügyének önzetlen szolgálatára tette fel!

Ottó és Margit fia, Árpád testvére, Zsuzsa hitves férje, Júlia és Dániel édesapja, Hámos László erdélyi és felvidéki felmenői révén az Óhazából származott az Újvilágba, ahol megtalálta élete értelmét és hivatását, és a külföldi magyar jogvédelem egyik legnagyobb élharcosa, valóságos bajnoka lett belőle.

Annak idején – mondhatni – mi, mindannyian kétfrontos küzdelmet folytattunk. Mi, idegenbe szakadt erdélyiek, felvidékiek és kárpátaljaiak odahaza vívtuk saját harcainkat: létünkért, puszta megmaradásunkért, a halált hozó Gonosz ellenében. De élt és dolgozott, küzdött egy másik csapat – hogy ez esetben az anyaországiakról ne is szóljak –, amely a diaszpórában, odaát, Amerikában „hadakozott érettünk” szabad lelkiismerettel és testvéri szolidaritással.

Odahaza, Erdélyben a falurombolásra vetemedő Ceauşescu kondukátorral kellett megvívnunk, aki egyszemélyben testesítette meg a „Gonosznak azt a birodalmát” („the Evil Empire”), amely ellen Ronald Reagan amerikai elnök hirdetett hadüzenetet. Az amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation), amelynek társalapítója és kezdettől fogva elnöke volt Hámos László, a maga helyén és szintjén tulajdonképpen erre, a Miatyánk egyik imakérését megjelenítő küzdelemre szegődött el, a „Szabadíts meg minket a gonosztól!” szavát ültetve gyakorlatba és választva cselekvési programjául az ateista és magyarellenes nacionálkommunizmus elleni tevékenységében.

Hálaadással idézem az áldott emlékét Hámos Lászlónak, és ezúton is szívbéli köszönetet mondok az Ő hűséges munka- és harcostársainak, köztük is a nyomában az Alapítvány élére állott Szekeres Zsoltnak, testvérének, Szabolcsnak, valamint Latkóczy Emesének és Avvakumovits Katicának és barátaiknak, akikkel első ízben 1990-es amerikai körutam alkalmával nyílt lehetőségem találkozni és megismerkedni, akik a Kanadában élt István bátyámmal szoros kapcsolatban, nagy odaadással és bölcsességgel, – mondhatni – a „hétköznapok hősiességével” vetették bele magukat az elnyomott külhoni magyarok jogaiért vívott élet- és nemzetmentő küzdelembe.

1990 márciusában, amikor a New York-i Szekeres-portán – az előttünk álló sűrű programoktól övezve – az első „haditanácsra” összegyülekeztünk, mintha régi jó ismerősök és barátok találkoztak egymással. Ama bizonyos „két front” talált egymásra, és ettől fogva, a „Gonosz birodalma” látványos összeomlásának köszönhetően, a következő évtizedek során immár egyesült erővel folytathattuk közös küzdelmünket.

Alkalmi megemlékezésemben aligha tudok eltekinteni amerikai körutam színes és zsúfolt programjának rendkívüli élményvilágától, New York és Washington, Boston, Concord, Houston, Los Angeles, San Francisco, majd a kanadai Toronto, Ottawa és Montreal kiemelkedő alkalmaitól. A Hámos László szervezésében és irányításával megtett úton mindenütt az igazolódott vissza, hogy – Isten kegyelméből – nem volt hiábavaló az a munka és küzdelem, amelyet, erőnket összeadva, idehaza és odaát végeztünk. Erdélyi magyarságunk ügye talán soha annak előtte és azóta sem állott olyan reflektorfényben a „szabad világban”, mint éppen 1990 márciusának idusán. Az amerikai magyarság egy emberként állott az Óhaza magyarsága mellett. A washingtoni Kossuth-házban Bertalan Imre, az Amerikai Magyar Református Egyesület akkori elnöke köszöntötte a felszabaduló Erdély küldöttjét – szerény személyemben. Az amerikai kongresszus és a külügyminisztérium főméltóságai, köztük Christopher Dodd szenátor és Lantos Tamás képviselő, James Baker államtitkár és helyettese, Lawrence Eagleburger egyöntetűen állottak ki a rendszerváltó Románia és a hányatott sorsú erdélyi magyarság ügye mellett. Az idősebb George Bush elnök hivatalában fogadott bennünket. A Rotundában megtartott szoboravató ünnepségen Hámos László méltatta a hit temesvári forradalmát, és Szűrös Mátyás államelnökkel, valamint a lánglelkű Lantos Tamással együtt éltettük Kossuth Lajos és a magyar szabadság örök szellemét, és énekeltük el a Kossuth-nótát. Mindvégig úgy éreztem, hogy a rendkívüli kitüntetés nemcsak Erdélynek, Temesvárnak és a magyar nemzetnek, hanem az értünk követségben járó magyar emberi jogi alapítványnak és Amerikába szakadt magyar közösségünknek is szól egyben.

Néhány nappal március 15-e után ezt a valóságos magyar „diadalmenetet” találta derékba a magyarellenes vérengzésbe torkolló marosvásárhelyi „fekete március” tragikus eseménysorozatának híre, mely a maga kijózanító erejével figyelmeztetett arra, hogy nincs még itt az „Ígéret földje”, messze még a Kánaán…

„Ideje van a sírásnak, ideje van a nevetésnek” – idézhetjük a Prédikátor könyvét (Préd 3,4). „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal!” – tehetjük hozzá Pál apostol szavával (Róm 12,15). Örömünk szép volt és teljes, de a reánk torlódó kelet-közép-európai és magyar rendszerváltozás új kihívásokat és próbákat tartogatott számunkra, és az elkövetkező időkben ezeknek kellett megfelelnünk, és Hámos Lászlóval, az amerikai Magyar Emberi Jogok Alapítvánnyal, a kibontakozás útját kereső Erdéllyel, Németh Zsolttal és a kommunizmussal szembeni utóvédharcait vívó Kis-Magyarországgal együtt mindmáig ezt a közös küzdelmet kell folytatnunk.

A HHRF létrejötte és egész pályafutása tulajdonképpen a Romániának érdemtelenül megítélt legnagyobb vámkedvezmény (MFN, am. Most Favoured Nation status) elleni fellépés jegyében történt. Az 1975-ben elfogadott helsinki záróokmány értelmében nemcsak az Egyesült Államok üzent hadat a szovjet-kommunista világrendnek, hanem ennek összefüggésében az emberi jogok kérdése is olyan hatékony politikai eszközzé vált a HHRF kezében, melyet eredményesen lehetett bevetni az országnyi magyar közösségét elnyomó Romániával szemben – el egészen a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megvonásáig. Mindebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Hámos László és a HHRF hatékony lobbi- és háttértevékenysége.

Az azóta eltelt három évtized, Hámos László és az Alapítvány azóta elvégzett munkája külön elemzést igényelne. Hasonlóképpen nem térhetek ki saját amerikai utazásaim és további együttműködésünk későbbi állomásaira (lásd: 1995, 1998, 2007, 2009, 2014, 2015), vagy – példának okáért – a Lauer Edith asszony és Max Teleki által Hámos Lászlóval együtt létrehozott Amerikai Magyar Koalíció üdvös tevékenységére.

Akárhogy is legyen, illesse elismerés nagy halottunkat, Hámos Lászlót mindazért, amit nemzetünk, különösképpen pedig erdélyi, határon túli magyarságunk szolgálatában elvégzett. Fiával, Hámos Dániellel együtt én is azt vallom, hogy „Édesapja emlékét munkásságának folytatásával lehet a legjobban megőrizni”. Így legyen!

 

 Tőkés László