Izsák Balázs Facebook-bejegyzése a temesvári népfölkelés 31. évfordulóján

2020. december 15-én Temesvárra emlékezem azzal a laudációval, amelyet akkor mondtam el, amikor Tőkés Lászlót Duna-díjjal tüntették ki Torockón.

A valóság, amellyel holnap számolnia kell mindenkinek, bennünk él!

Nincs könnyű a dolga annak, aki a rendszerváltásról, a rendszerváltás hőseiről negyedszázad után mond méltató, értékelő beszédet. Huszonöt év alatt felnőtté váltak, akik akkor születtek, az ő számukra történelem az, amiről most beszélünk. Maguk a rendszerváltók viszont ma is aktív szereplői a közéletnek, s ami negyedszázada történt az ő számukra előzménye és magyarázata mindannak, ami ma történik, tehát része a közéletnek.

Tőkés László, a romániai rendszerváltás elindítója is aktív részese a mindennapi politikának, és a társadalom vagy az exponált politikai szereplők hajlamosak arra, hogy a napi eseményeket követve hol így, hol úgy ítéljék meg történelmi szerepét is. Érdemeinek elismeréseként kitünteti például a román állam, majd a napi politika kicsinyes és elfogult nyomásának engedve a kitüntetés visszavonását kezdeményezi. Itt az ideje, hogy Temesvár esetében, a romániai rendszerváltás esetében is kimondjuk: a múlt nem változik!

Arra kérem Önöket, vegyenek részt velem együtt egy időutazásban, hogy élesen el tudjuk választani a maradandó történelmi értékeket, a változó politikai konstellációktól és ez utóbbiakból származó ítéletektől. Ezért javasolom, hogy a kelet-európai rendszerváltás századik évfordulójáig ugorjunk előre. Addig, amikor a rendszerváltás idején született gyermekeknek az unokái alkotják a közvéleményt irányító bölcs középnemzedéket. Azt a nemzedéket, amely felállítja majd a rendszerváltók centenáriumi emlékművét valahol Kelet-Európában. Talán Moszkvában, talán Varsóban vagy Gdanskban, talán Temesváron. A gondolat szárnyán, időutazóként érkezem – és kérem, érkezzenek Önök is velem – a jövendő emlékmű elé. Három ember áll egymás mellett, egy talapzaton, épp annyi távolságra egymástól, hogy látható legyen: más-más értékeket jelenítettek meg, más-más belső indíték mozgatta őket. Az egyik közülük Mihail Szergejevics Gorbacsov. A rendszerváltók emlékművén ő a felvilágosult abszolutizmus kései megjelenítője, aki az abszolút hatalom birtokosaként akarta a közjót szolgáló reformokat, az átláthatóságot a cenzúra és a félelembe fagyott hallgatás helyett. A Német Demokratikus Köztársaság negyvenedik évfordulóján elmondott történelmi beszédével pedig kétségtelen, hozzájárult a berlini fal ledöntéséhez is. A második férfialak lengyel. Ő a nemzeti szabadság védelmének hagyományait őrző, önszerveződő közösség választott vezére: Lech Walesa. Az emlékmű tervezése során bizonnyal felmerül majd a magyar 56 megjelenítése is, ám végül győz az alapgondolat, hogy a nyolcvanas évek végén aktív rendszerváltókat állítsák a talapzatra, akiket valamilyen klasszikus európai érték tett rendszerváltóvá, és ez által legyen az emlékmű ezen értékek hirdetője is.

Amúgy a harmadik szobor úgyis egy magyart ábrázol. Kelet-Európa utolsó diktatúrájának megbuktatóját, ilyen értelemben, a kelet-európai rendszerváltás lezáróját, Tőkés Lászlót. A kis, temesvári református gyülekezet lelkészeként nem rendelkezett hatalommal, nem állt mögötte egy olyan tömegszervezet, mint a lengyel Szolidaritás. Ő maga állt azonban egy olyan szilárd alapon, amelynél erősebbet elképzelni ma sem lehet. Ez az alap a Szentírás, ez az alap Jézus Krisztus evangéliuma, úgy ahogyan azt a magyarságot is megtartó kálvini reformáció juttatta el magyaroknak, székelyeknek. A korabeli Európa magányos hősnek tekintette Tőkés Lászlót, aki egyedül fordult szembe Európa utolsó és egyben legkegyetlenebb diktatúrájával. Bár kétségtelen, hogy Tőkés László rendelkezett egy magányos hős minden erkölcsi, emberi adottságával: bátorsággal, hűséggel és ügyszeretettel, ám mégis azt kell mondanom, akik pusztán magányos hősnek tekintették, azok nyilván nem ismerték a kálvinizmus közösségteremtő és közösségmegtartó erejét, nem énekelték együtt soha egy magyar református gyülekezettel a 90. genfi zsoltárt Szenczi Molnár Albert fordításában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.”

Térjünk vissza a jövőből a jelenbe, és a mai helyzetünkről, közös feladatainkról is beszéljünk, de a vázolt centenáriumi távlat ismeretében immár. Annak tudatában, hogy a régi világ ma még élő, és Tőkés Lászlóra is sarat dobáló ügynökei a jövendő emlékműnek még a gránittalapzatáig sem képesek elérni.

A változást követő években az erdélyi magyarság érdekeinek hiteles megjelenítése volt az első feladat. A jövendő nemzedékek nehezen fogják érteni, hogy a diktatúra összeomlása után ez miért volt nehéz? Miért kellett keményen megküzdeni azért például, hogy az erdélyi magyar otthonokban magyarul szóljon a televízió, szolgálva a magyar műveltséget, a magyar nyelv ápolását, és amely a magyar nemzeti közösség mindennapjairól szóljon a legkisebb faluban is, ott is, ahol már szórványban, tört magyarsággal, vagy kevert nyelven szólnak egymáshoz a még megmaradt magyarok. Attól a pillanattól, hogy 1992-ben a Magyarok III. Világtalálkozóján megfogalmazódik az „égi köldökzsinór”, egy magyar televízió terve, amely összeköti a Kárpát-medence, majd a nagyvilág magyarságát, Tőkés László lelkes ösztönzője ennek, szorgalmazója, és az első adás pillanatától védelmezője a fiatal intézménynek a méltatlan támadásokkal szemben. Karácsony közeledik, természetes, hogy itt és most nemcsak 1989 karácsonyára emlékezünk, hanem 1992. december 24-re is, amikor délután öt órakor egy közvetítőkocsiból a Duna Televízió megkezdte műsorának sugárzását. Hogy ez megtörténhetett, abban elévülhetetlen érdeme volt Tőkés Lászlónak, nem véletlen hát, hogy Csoóri Sándor, majd Sára Sándor után mától ő is kitüntetettje a Duna-díjnak.

Befejezésként szólnunk kell a közeljövőről is. Vitán felül áll, hogy mindannyian autonómiát akarunk. Az eszközeink: az érvek, a nemzetközi példák mindenki számára biztató gyakorlata, a közösségi akarat felmutatása, illetve a közösség kohéziójának erősítése. Látnunk kell azt is azonban, hogy ameddig mi a székelyek történelmi menetelését szervezzük az autonómia felé, addig Bukarestben egyre élesebben bontakozik ki az a hatalmi szándék, amely a székely székek emlékét végképp eltörölné és Székelyföldet egy román többségű régióba olvasztaná. A mai nap legégetőbb kérdése: meg tudjuk-e ezt állítani? A válasz: igen. Mindössze ahhoz az erkölcsi erőhöz kell visszanyúlnunk, amely a romániai forradalmat huszonöt éve Temesvárról elindította, és kimondani, realistának lenni annyit jelent, hogy képesek vagyunk alakítani a holnap valóságát. Mert a valóság, amellyel holnap számolnia kell mindenkinek, bennünk él.

A rendszerváltók szobrának gránittalapzata megvan már valahol, egy európai sziklába ágyazottan várja a kőfaragókat, akik a már benne rejlő formát láthatóvá teszik. A rendszerváltás centenáriumát mi nem, de a ma élő legifjabb nemzedék megéri. Számukra és utódaik számára a Duna Televízió, biztos vagyok benne, hogy közvetíteni fogja egyenes adásban a centenáriumi szoboravatást. És szeretném, ha ezt a kijelentést Önök elsősorban bizakodásként értékelnék, hogy jó irányba fog haladni a világ, hogy soha a diktatúra s a hidegháború sötétjébe nem süllyed vissza Európa, s szabad emberek szabad világa fölött az alapvető európai értékek őrködnek majd s a rendszerváltók gránitalakjai.

Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke

Elhangzott 2014. december 13-án Torockón, a Duna Házban, Tőkés László kitüntetése alkalmával