Az első Széchenyi Terv keretében megpályázott és kedvezőn elbírált kulturális központunkat vették el a Királyhágómelléki Református Egyházkerülettől (KRE), illetve az érmindszenti emberektől, akiknek javára szolgálni kívántunk.

   2002 novemberében, az évfordulói Érmindszenti Zarándoklat alkalmával Szabó Vilmos akkori posztkommunista államtitkár rezzenetlen arccal úgy állta végig az ünnepséget és a tervezett Ady Endre Kulturális Központ alapkőletételét – amelyet a későbbiek során talán jóhiszeműségében megvezetett, emiatt kétes szerepet vállaló Tempfli József megyéspüspökkel együtt végeztünk el –, hogy mindeközben tudván tudta: mi akármit is mondunk és teszünk, a „pártaktíva” által már korábban meghozott döntés értelmében a létesítményre elnyert 320 millió forinttól úgyis meg fogják fosztani a jótevő egyházat, valamint a település fellendülésében reménykedő érmindszentieket.

   Ami azonban a kormányzati színjátéknál és kamuzásoknál is kiábrándítóbb: Szabó és elvtársai kicsinyes bosszúhadjáratukhoz a határon túlon is partnerekre és cinkosokra találtak. 2002. december 10-én a sebtében létrehozott Mecénás Alapítvány képviseletében Lakatos Péter, a Bihar Megyei RMDSZ akkori elnöke, valamint a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye képviseletében Fodor József vikárius szerződést írtak alá a balliberális kormányzattal egy akkor még se helyszínnel, se hatástanulmánnyal, se érvényes pályázati dokumentációval nem rendelkező „kulturális objektum” létrehozására. Szabó és elvtársai – bármely jogalap nélkül – a magyar adófizetők pénzéből 320 millió forintot vagyis a mi általunk pályázat útján elnyert összeget adtak  oda a nagy semmire.

A történet folytatása is épp ily dicstelenre „sikeredett”! A 2003-ban, Nagyváradra átlopott „kulturális objektum” ma már a nagyváradi magyarság szégyene: „Ady Endre Kulturális Központ” néven gyakorlatilag egy bálteremként használt épület és egy félbe-szerbe hagyott szálloda torzója ékteleníti a városi strand szomszédságában 49 évi használatra kiutalt telket.

Hogy a bihari RMDSZ-es vezérkar – köztük: Kiss Sándor akkori Bihar megyei tanácselnök, Bíró Rozália alpolgármester és Szabó Ödön, az Alapítvány igazgatója – mire költötte a 320 millió forintot, azt nyolc év után sem tudni pontosan – ugyanis a minisztériumi irattárakban egyetlen érdemben értékelhető és tételes elszámolás is bajosan lelhető fel.

Összegezzük: Szabó Vilmos és kormánya a magyar református egyháztól és az érmindszenti – érmelléki – magyaroktól elvette az anyaországi adófizetők pénzét, hogy szűk fél évszázad múltán majdan Nagyvárad önkormányzata, közvetve tehát a román állam egy bálteremmel „gazdagodjon” – mi pedig megmaradjunk és a szegénységgel a szégyennel...

A két cikluson át regnáló, Magyarországot szétrabló és a végletekig eladósító szocliberális kormányt a választópolgárok tavaly végre leküldték a pályáról. Partiumi elvtársaikat a korrupcióellenes hatóságok vizsgálják, a román sajtó évek óta az indokolatlan vagyonosodásukról, kétes pénzügyleteikről és a hatalommal való visszaéléseikről szóló hírektől hangos, miközben ők egész bihari magyar közösségünket nevetségessé tévő „utcanév-fordításaikkal” vagy látványos kokárda-gyártó akcióikkal próbálják elfedni évtizedes inkompetenciájukat és hitelesíteni politikai akarnokságukat. Legutóbb ismét „A Holnap városának” Ady-kultuszát szentségtelenítették meg, amikor az – úgy látszik szokásukká vált – mutyival, immáron a szintén általuk létrehozott Partium Alapítvány fedőszerve alatt saját maguknak játszották át Diósyné Brüll Adél lakóházát, az ún. Léda-házat, amelyben szintén semmi sem történik.

 Ezek után a lehető legkevesebb az volna, hogyha kikönyökölt tisztségeikről és megvásárolt pozícióikból „önként” lemondanának, nem okozván további visszafordíthatatlan károkat Biharország magyarságának. Ez azonban aligha várható el tőlük…

   Az előadott szégyenletes történet legnagyobb vesztese azonban nem az előző püspök, mégcsak nem is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – hanem a mostoha sorsra jutott Érmindszent és környéke. Márpedig ők többet érdemelnek. A „magyar ugar” felszántása és felvirágoztatása nem csupán Ady Endrétől örökölt kötelességünk, hanem az ott élő magyar közösségnek is méltán tartozunk azzal, hogy ne hagyjuk sorsukra őket, hanem minden lehetőt megtegyünk értük.

Nemrégiben, a Szászfalvi László vallásügyi államtitkár látogatása alkalmából rendezett munkaebéden Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke Csehi Árpád Szatmár megyei RMDSZ-es tanácselnöknek egy közös politikai állásfoglalás elfogadását javasolta, amelyben vállalják, hogy „egyeztetnek Érmindszent és környéke gazdasági, területfejlesztési és kulturális rehabilitációs terveinek kidolgozása során, és lehetőség szerint együttműködnek annak gyakorlatba ültetése érdekében, kiemelt módon gondot fordítva Érmindszentnek a régió gazdasági-szellemi vérkeringésébe való bekapcsolására, illetve az Ady Endre örökségét éltetni hivatott emlékhely kiépítésére”.

   Elégtétellel és bizakodással szereztünk tudomást róla, hogy ezt az előremutató szándéknyilatkozatot azóta a Szatmár megyei önkormányzat elnöke, valamint Zatykó Gyula, az EMNP partiumi régióelnöke már alá is írták. Azok után, hogy – amint láttuk – a bírvágyó és megosztó politikai önzés Ady emlékét és az ő népét is csúfosan megrabolta, bizton kijelenthetjük, hogy az emberi, nemzeti együttműködésnek nincsen elfogadható mása – politikai nyelven szólva: alternatívája.

Ezt szem előtt tartva, bízunk benne, hogy az eltérített Széchenyi-terv visszaszerzése által Ady emlékezetéről és szülőfalujáról végre „lemossuk a gyalázatot”. Bízva abban, hogy „a perc-emberkék ideje lejárt”, ezúton is világossá kívánjuk tenni, hogy a posztkommunista „disznófejű nagyurak” által hátrahagyott romok eltakarítása után „építésre készen a kövünk” – és jobb sorsra érdemes népünk érdekében minden jóakaróval erre szövetkezünk.

Budapest, 2011. november 18. 

Tőkés László

EP-alelnök