OKTÓBER 23-A ÉVFORDULÓJÁN – Tőkés László ünnepi beszéde a nagyváradi megemlékezésen

A magyar vértanúk októberi évadján: 6-án az aradi tizenháromra emlékeztünk, ma, 23-án az ’56-os forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepeljük, holnap, 24-én Szacsvay Imre mártíriumának lesz az évfordulója. Két gyásznap között egy ünnepnap.

Eljöttem a napokban Nagysándor József honvédtábornok emléktáblája előtt, és újraolvastam az ott található emlékverset: „Nagy lelked bűn volt törpe bakóid előtt” – olvashatjuk Szemere Miklós tollából. Azt gondolom, hogy ugyanez a verssor érvényes mindazokra, akiket „törpe bakóik” kivégeztek, akasztófára küldtek. Méltó, hogy Wittner Mária halála alkalmával az ő versével adózzunk hősi halált halt nagyjaink, szabadságharcosaink emlékének:

„1989. október 23.

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja, / ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán, / ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses, / ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése, / ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk. / Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket, / ma lélekben Veletek emlékezünk. / A felnövekvő lelkes ifjúság / méltón he1yetekre áll. / És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég, / mintha tenyerén tartaná égő szívét. / Könnytől csillogó ezernyi szempár, / emelt fő és hatalmas méltóság, / ez hát a Nép, / a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke / Magyar.”

Emlékezik és ünnepet ül az ország, a haza. Az ünnep és emlékezés azonban túlterjed az országhatárokon. Az elhengzó emlékbeszédek fontosnak tartják kiemelni, hogy: az egész Nemzet ünnepe október 23-a. Ennek bizonysága a mi összejövetelünk is. Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken, Erdélyben összetoboroz minket ez a jeles évforduló.

A pesti, az anyaországi forradalom és szabadságharc híre a nemzet elszakított részeit is mind megmozgatta annakidején. Bámulattal és büszkeséggel idézzük emlékezetünkbe azokat az erdélyi mozgalmakat és megmozdulásokat Székelyföldtől Nagyváradig és Baróttól Temesvárig, amelyek a forradalom ügye mellett felsorakoztak. Azokat az „erdélyi srácokat”, akikről egy könyvet is írtak Benkő Levente és írótársai: a Bolyai-egyetem diákjait, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, mely Brassóban alakult; a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társaságának emlékét idézzük; a baróti diákok csoportjához tartozott Moyzes Márton, aki felgyújtotta önmagát tiltakozásul a diktatúra ellen; a csíkszeredai diákok is ide tartoznak, a temesvári egyetem hallgatói, akik több mint kétezres létszámban tartottak nagygyűlést a magyarországi forradalom iránti szolidaritásból. És nem utolsósorban a hosszú börtönévekre ítélt nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét kell megidéznünk, élükön Domokos Miklóssal, Török Lászlóval és jeles társaikkal. Méltó, hogy az emlékező és ünnepet ülő Nemzet közösségében ma este a nagyváradi ifjúság is nyomukba lépve, fáklyásmenettel hódoljon emlékük előtt. Méltó, hogy ti is mint örök ifjak itt legyetek ezen az összejövetelen.

Ide találnak Wittner Mária szavai, aki az 1989-es forradalom 25. évfordulóján, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ekképpen fogalmazott: „Egyszerűen csak peregtek az embernek a könnyei. Ez a közös forradalmunk volt, hiszen együtt éltük át. Az ’56-os forradalmat és a ’89-es forradalmat is.” Mindenkor együtt érez és együtt gondolkozik a nemzet ezen alkalmakkor.

Wittner Mária halálának friss gyásza arra indít, hogy a továbbiakban az ő életét és áldozatvállalását idézzem én magam is, amiképpen a főtéren is tette ezt az ifjúság képviselője. Nagy tanúságtévője és szószólója volt az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak, a magyar szabadság szent ügyének. Krisztus elhívó szavai jutnak eszembe, melyeket mennybemenetele, közülünk való eltávozása előtt tanítványaihoz intézett: „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim (...) a földnek mind végső határáig” (ApCsel 1,8). Miként az egyszerű halászembereket a hálók mellől, azonképpen hívta el Wittner Máriát is tanúságtételre Jézus. Nem kevésbé alacsony sorból származott ő is. Elhagyott, apácák gondjaira bízott, majd állami gondozásba adott gyermekként nőtt fel. Sanyarú gyermekkora volt, kora ifjúkorában állította próbatétel elé a forradalom. A megszálló szovjet csapatokkal nézett farkasszemet. A felcsapó vérfürdő a Corvin közben, a Vajdahunyad utcában, az Üllői úton találta, ahol meg is sebesült, és így került kórházba. A szovjet invázió elsöprő erejével csupasz kézzel nem tudtak szembeszállni. Sanyarú börtönévek következtek. Halálra ítélték, és a siralomházban ült több mint kétszáz napig. Volt egy fogadalma. Amikor Sticker Katalin cellatársát és sorstársát elvitték a vesztőhelyre, zokogva, ájultan fogadta meg, hogy ha teheti, mindig beszélni fog azokról a tragikus időkről, a lelkesítő szabadságharcról és annak vérbe fojtásáról, saját keresztjárásáról és kiállásáról. Az az ige juthat eszünkbe, hogy: „ nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk”. Ebben az értelemben lett Wittner Mária bizonyságtévője a szabadságharc nemes ügyének, amelyre egész életét feltette.

Márai Sándor versében olvassuk, hogy „Angyal, vigyél hírt a csodáról”. És íme, ő engedelmeskedett, minként a bizonyságtévő Apostolok megváltó Krisztusuknak, elhirdetvén a Szent Lélek erejével szerte a világon a krisztusi szabadítás Evangéliumát.

De: „Most más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország / (…) / Mert ez nagyon furcsa karácsony: / A magyar nép lóg most a fákon.” Krisztus megtöretett testét és kiontott vérét idézi meg a keresztfán látható „Népek Krisztusa, Magyarország”. Krisztus megtöretett testének és kiontott vérének megváltó, örök életre tápláló erejét, az Ő szabadítását hirdették az apostolok, és hirdette a szabadság szentségét Wittner Mária, a megtöretett, szétszabdalt, rossz sorsra kárhoztatott, vérével áldozó Magyarországnak. Az Angyal üzenetét hirdette az isteni Csodáról, melyet Krisztus áldozatának, halálának és feltámadásának, majd ennek hasonlatosságára szabadságharcunk vértanúinak köszönhetünk.

Áldón emlékezzünk az októberi forradalom és szabadságharc hőseire, áldozataira, köztük Wittner Máriára, aki Istennek különleges kegyelméből végül is a siralomházból és a tömlöcből kiszabadult, és 1970-től kirekesztett állapotban, takarítónőként és varrónőként folytatta életét, majd ’89-ben megadatott néki, hogy még jó harminc éven át tanúságot tegyen a forradalomról és a szabadságharcról. Bizonyára többen is voltatok ilyen előadásokon, ahol őt láttuk vendégül itt, Váradon is. Áldón emlékezünk Wittner Mária fáradhatatlan szolgálatára, igazságkereső, tiszta lelkületére odahaza és szerte a Kárpát-medencében, amiképpen egy hosszú életen át, töretlen hűséggel vállalta, hogy szószólója legyen megalázott, bitófára küldött sors- és honfitársainak. Őróla valóban elmondható, miképpen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nekrológjában is leírtuk, hogy: „nem engedett az ’56-ból”.

Hadd zárjam azzal a gondolattal, hogy Magyarországon olyan a helyzet, amilyen, de végül is egy nemzeti kormány küszködik az ellenséges, globalista fősodorral, saját határai közt, területi épségének és szuverenitásának a birtokában. De mi, határon túlra szakadt magyarok még nem mondhatjuk el ezt magunkról. Nekünk még igencsak porcióra mérik a szabadságot, ezért aztán számunkra még nagyobb időszerűsége van ennek az évfordulónak, nekünk még fölötte sok a tennivalónk. Ennek a tudatában emlékezzünk, reménykedjünk és cselekedjünk!

Elhangzott Nagyváradon, 2022. október 23-án, a Partiumi Keresztény Egyetem székházának udvarán álló ’56-os emlékjelnél