Tőkés László beszéde a XXIII. Fidesz-kongresszuson

Húsz évvel a rendszerváltozás kezdete után és hét évvel a szűk esztendők kezdetét követően megújuló lendülettel haladunk előre, és jó hírekkel jöhetünk odaátról, hiszen három helyet nyertünk el. Nemes irigységgel tekintünk az MSZP-re, mert ők eggyel többet nyertek el. Mi nem tudtuk megvalósítani, hogy legyen négy – ám ez nem Orbán Viktor Elnök Úron és munkatársain múlott, ők eljöttek Erdélybe segíteni nekünk, de vannak Erdélyben, akik inkább Vadim Tudorék malmára hajtották a vizet, mert úgy érezték, hogy mi nem vagyunk eléggé magyarok. Úgyhogy végül is csak a kilenc százalékát tudtuk megszerezni a szavazatoknak, kilenc százalékban vettünk részt a magyarok részéről a szavazáson. Ez messze meghaladja számarányunkat, tehát a politikai súlyunk, hogy így fogalmazzak, meghaladja az erdélyi magyarság számbeli súlyát.

Hölgyeim és Uraim!

Megvalósítottuk tervünket. Azzal indultunk neki idén a választásoknak, hogy egységes kárpát-medencei magyar képviselet létrehozására törekszünk, és így tekintünk a felvidékiekre, az erdélyiekre, az anyaországiakra. Együttvéve a néppárti küldöttek száma 19, de hogyha a magyar képviselőket számoljuk össze, akkor huszonheten vagyunk a Kárpát-medencéből, ezzel már lehet valamit kezdeni. És a szlovák parlament rendkívüli figyelme, melyet Orbán Viktor iránt tanúsított, az ő kijelentése iránt, az csak a Sólyom László iránt tanúsított román figyelemhez fogható még, amikor Erdélyben tett látogatást nemzeti ünnepünkön. Ez a szomszédos közfigyelem is rávilágít arra, hogy milyen fontos számunkra a kárpát-medencei magyar nemzetközi, európai parlamenti képviselet megvalósítása.

Köszönjük Orbán Viktornak, hogy beavatkozott a határon túli magyarok ügyeibe – mert egyebek mellett ezzel vádolták. Ezzel vádoltak már a kommunizmus idején is minden nemzeti elkötelezettségű magyar politikust, hogyha érdeklődést mutatott a határon túli magyarok iránt: beavatkoznak Románia politikájába, ahogyan Ceausescu mondta, vagyis „Románia belügyeibe való be nem avatkozás” szelleme még most is ott kísért. Sőt, ezelőtt két évvel még Erdélyben is, a magyar oldalon is kikérték, hogy ne avatkozzon be a Fidesz az erdélyi magyar politikába. Hála Istennek, ezen már túl vagyunk, mert mindenki beláthatja, hogy nekünk a Szabó Dezső által megfogalmazott elv alapján, mely szerint minden magyar felelős minden magyarért, nemcsak lehetőségünk, hanem ez a kötelességünk.

Egyenesen kötelességünk beavatkozni egymás dolgaiba, egymás sorsába, és végképp szakítanunk kell azzal a kommunizmus idejebéli be nem avatkozási politikával, amely bennünket odahaza magunkra hagyott. Odahaza „bozgorok” voltunk, hazátlanoknak számítottunk, ideát románoknak tituláltak nemegyszer. Végre el kell érkeznie annak az időnek, amikor – akárhol is élnénk – mindenütt nemzeti méltóságunk tudatával teljes magyarokként élünk és tartozunk össze.

Hölgyeim és Uraim!

Az a kedvezőtlen európai tapasztalat is ide kapcsolódik, amellyel nagyon sokszor találkozunk: a mi ügyeinkre, a határon túli magyarság dolgában azt mondják, hogy ez a tagországok belügyei közé tartozik. Annál is fájdalmasabb ez a minősítés, mert annak előtte a másik oldalról hallottuk ezt, azóta pedig nem egyszer európai oldalról is ezzel igyekeznek lerázni egy-egy közérdekű európai kérdésnek számító magyar ügyet. Rosszul esik, amikor a magyarságról, a határon túli magyarságról szinte hallani sem lehet Európában. Annál is inkább, mert hallunk a cigánykérdésről, hallunk az árva gyermekekről, a bevándorlókról, a homoszexuálisok jogairól – egyébként nagyon helyesen –, de a magyarokról senki nem beszél. Tegyem hozzá: nem beszél addig, amíg mi nem tárjuk Európa elé a határon túli magyarság ügyeit, és éppen ezért is van szükség a közös magyar képviselet létrehozására és megerősítésére. Egy erős Európában reménykedünk, mely érvényesíteni tudja az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat a tagországokban, egy erős Magyarországban reménykedünk, amely érvényesíteni tudja erejét és akaratát a határon túli részeken, és amely valóban európai üggyé tudja avatni az egész nemzet ügyét – hogy erős, egy legyen a nemzet, hogy a magyar ügy határokon innen és túl érvényesülni tudjon nemzetközi szinten. Ezt kívánjuk, erre van szükségünk Felvidéken és Erdélyben, de erre van szüksége Szerbiának, Délvidéknek, Ukrajnának, Ukrajnában élő közösségünknek, Kárpátaljának, hiszen most, ameddig ők kívül rekednek az Európai Unión, az ő védelmükben és képviseletükben nekünk kell eljárnunk.

Örvendünk, hogy újból beigazolódott, hogy Erdély nem a románoké, hanem Erdély azoké, akik lakják. Ilyenképpen Erdély a magyaroké is – mondom a rendszerváltozás temesvári kezdeteinek a 20. évfordulóján, amikor összefonódik egymással Nagy Imre mártír miniszterelnök és vértanútársai temetésének az emléke és Orbán Viktor akkor elhangzott beszéde. Bizony, a posztkommunista megszállókat is már egyszer s mindenkorra ki kellene utasítani a politikából és a közéletből, amint tette azt Orbán Viktor a szovjet csapatokkal. A berlini fal leomlása, a soproni határzár lebontása, a Páneurópai Piknik évfordulója – minden valamennyi egykori esemény azoknak a falaknak a lebontását sürgetik, amelyek elválasztanak bennünket egymástól. Valójában ’89-ben vált lehetővé a trianoni határok békés lebontásának az elkezdése. Ebben hátráltatnak bennünket azóta is – abban az egymásra találásban, amely olyan példás formában valósult meg ezelőtt húsz évvel.

Hölgyeim és Uraim!

Bennünket az I. világháború után elszakítottak egymástól. A II. világháborúban végképp leszakadtunk, illetve kitaszítottak Európából. Így aztán az Európai Uniónak nagy a nemzetpolitikai tétje. Az Európai Unióhoz való csatlakozásnak nagy a nemzetpolitikai súlya. Ha semmi más haszna nem volna, akkor már ez önmagában is megérné, mert a világháborúkat követő békerendszerek és diktátumok korrekciója válik lehetővé az európai egyesülés folyamatában. Ilyen értelemben akár eurotranszilvanizmusról is beszélhetünk, Transzilvánia visszatér Európába, visszatalálunk egymáshoz – a trianoni határok feletti nemzetegyesítés valósul meg, az európai integráció keretében a magyar integráció.

Köszönjük a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek a XXIII. kongresszusán, hogy ennek a politikának az élharcosa, megtestesítője, és hogy ez a politika, ez a nemzetpolitika egyesít bennünket.

Nemrég egy kápolnát avattak Doberdóban, és eszembe jutott a közismert katonadalnak, népdalnak az a sora, hogy:

„Csillagos ég, merre van a magyar hazám,
Merre sirat engem az édesanyám…”

Igen, hazátlanoknak érezhettük magunkat hosszú ideig, és ez még mindig nem a múlté, mert– amint Pelczné Gáll Ildikó mondotta imént – nemcsak a jelenünket, a múltunkat és a jövőnket, hanem a magyarságunkat, a hovatartozásunkat, az identitásunkat is nagymértékben felélték és meggyengítették. A határokon átívelő nemzetegyesítés és az önrendelkezés, az autonómia kivívása – ez a két politikai célkitűzés, mely a nemzeti önrendelkezést valósítja meg határon innen és túl. És igen, ki kell mondanunk, hogy a politikai rendszerváltozással együtt szükségünk van a nemzeti, a nemzetpolitikai rendszerváltozásra is. Eddig a kommunisták ellen hadakoztunk és hadakozunk mind a mai napig. Az ő utódaikkal szemben most viszont egy nemzetpolitikai rendszerváltozásra van szükségünk, amely az egész nemzet összefogásában, felszabadulásában és önrendelkezésének a kivívásában valósulhat meg. Igen, ez az év a változás éve, és a változás éve lehet minden határon túli részeken. A határon túliak képviselőinek a jelenléte is ezt a változást jelenítheti meg: hogy végre húsz éve után egyenesbe kerüljünk. És abból a hatodik koporsóból feltámadjon előre eltemetett múltunk, hogyha már megbűnhődtük nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is. Ezt kívánom, a magyar feltámadást, azt kívánom, hogy legyen ez az év a változás, a felemelkedés, a kibontakozás éve egész magyarságunk számára.