Tőkés László előadása Tusnádfürdőn

A Bálványosfürdőn indult, majd Tusnádfürdőre átköltözött Nyári Szabadegyetem és Diáktábor értékelésekor tudatában kell lennünk annak, hogy az elmúlt, közel húsz esztendő alatt minő fontos szerepet játszott a magyar-román közeledés és jószomszédi kapcsolatok alakulásában. Másfelől nem tévedünk, ha a határok feletti nemzetegyesítés politikájának a kialakulását is innen eredeztetjük, amely az Orbán-kormány nemzetpolitikájának egyik fő pillére. Harmadsorban a tusványosi tábornak az autonómia-politika alakulásában betöltött szerepére kell rámutatnunk

Tegnap, amint az üdvözlésben hallhatták, együtt voltunk és tanácskoztunk a Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanács tagszervezeteinek képviselőivel, vezetőivel. Az RMDSZ képviselőin kívül mindenki itt volt, mondhatjuk örömmel. Tehát egy megújuló összefogás irányába mutat ez a találkozás. A KMAT célkitűzése többek között az autonómia ügyének európai, külpolitikai szinten való képviselete. Ennek jeleképpen ősszel a KMAT válogatott küldöttsége már el is látogat Brüsszelbe, ahol egy találkozósorozaton vesznek részt.

Miért fontos nekünk így együtt lennünk? Azért, mert könnyű belátni, hogy egészen más esélye van 230 ezer délvidékinek vagy 500-600 ezer felvidékinek az autonómia ügyét érvényesítenie és képviselnie, mint 14 millió magyarnak együttesen. Ezért ezekben a jó ügyekben nekünk föltétlenül össze kell fognunk. A mai előadások az Európa és az autonómia cím alatt futnak. Hát erről van szó. Ha valamit el akarunk érni, akkor erre az összefogásra, vagy ahogy Német Zsolt a kezdőnapon, megnyitóbeszédében mondta, Orbán Viktort idézve, „új egységre” van szükség; és az új egységnek „új többséggé” kell válnia – ahogy szintén a nemzet miniszterelnöke mondotta –, és akkor eséllyel tudjuk képviselni közös ügyeinket, ezek között is kiemelten a határok fölötti nemzetegyesítés és az autonómia politikáját. Ahhoz viszont, hogy ez az összefogás, az új egység létrejöjjön, párbeszédre van szükség. És ez most nálam nem üres politikai frázis, hanem meggyőződéssel vallom, hogy párbeszédre van szükség az őszinteségnek és a nyíltságnak abban a mélységében, amely ezt a tábort jellemzi.

Ebből a szempontból fejezem ki sajnálatomat, hogy „kiütötte magát” Markó Béla, amikor nem jött el mostani találkozónkra. Neki itt volna a helye, egy kis alázattal és bölcsességgel eljöhetett volna. Mert nem engedhetjük el egymás kezét, az övét sem engedhetjük el. Categoricus imperativusza a mai politikai életnek, politizálásnak a párbeszéd és a párbeszéd útján remélhetőleg megvalósuló összefogás.

Milyen furcsa is, hölgyeim és uraim, hogy az RMDSZ párbeszédet folytat a román pártokkal, de a Magyar Polgári Párttal ugyanezt megtenni nem hajlandó. Párbeszédet folytat Fodor Gáborral, de Orbán Viktorral nem hajlandó találkozni. Párbeszédet folytat Geoană pártlenökkel, Tăriceanu miniszterelnökkel, de Szász Jenővel nem hajlandó szóba állni. És még sorolhatnám ezeket a párhuzamos eseteket. A román pártokkal együtt tud működni, a magyar politikai pluralizmust megvalósító Magyar Polgári Párttal nemhogy együttműködni, de még szóba állni sem hajlandó. Nem jól van ez így. Elengedhetetlenül fontos számunkra a párbeszéd. Igen remélem, hogy ma délután, Bálványosfürdőn őszinte párbeszédre fog sor kerülni Markó Bélával és munkatársaival. Erről a helyről is imádkozom, hogy jussunk valamire ezen a találkozón.

Hölgyeim és uraim!

A következő gondolatsorom a változásról szól. Egy nemzetpolitikai fordulatról, vagy legalábbis annak a valószínűségéről és szükségességéről. Ilyen értelemben az az előérzetem, hogy ez az év – nem a 2008-as naptári évre –, hanem erre az évre, a huszadik táborig terjedő időre gondolok –, szóval ez az esztendő a fordulat esztendeje lesz, mind Magyarországon, mind a határon túli magyar politikai életben. Úgy érzem – és ez nemcsak érzés, hanem alá is tudom támasztani értékelésemet és elvárásaimat –, hogy az 1989–1990-es rendszerváltozást követően most a rendszerváltozásnak egy jól körvonalazódó második fejezete kezdődik. Nagyon elnyúlt a rendszerváltozás, közel húsz éve tapossuk a tekervényes útját. Éppen ideje, hogy ne várjuk ölbetett kézzel a „pusztai vándorlás” – hagyományos – negyven esztendejének leteltét, hanem a lehető legrövidebb időn belül a rendszerváltozás célegyenesébe jussunk.

A rendszerváltozás jelei mutatkoznak Magyarországon, ahol máris túlélte magát a magyar kormány. De Romániában is, sőt szerte a Kárpát-medencében forrásban, erjedésben látjuk a magyar politikai és közéletet. Láttuk a felvidéki változásokat a Magyar Koalíció Pártjában. Tanúi voltunk a délvidéki magyar pártok előzmény nélküli összefogásának. Erdélyben pedig gondoljunk olyan fontosabb eseményekre, mint amilyen a Băsescu államelnök ügyében rendezett népszavazás kudarca, vagy az őszi európai parlamenti választások sikere, vagy a Magyar Polgári Párt bejegyeztetése – ha nem is a sikere. A politikai pluralizmus bevezetése, az erdélyi magyar életbe viszont a választási eredményektől eltekintve, mindenképpen fontos eredménynek számít. Gondoljunk továbbá a Kárpát-Medencei Magyar Képviselők Fórumára, amely szemben a szűkkeblű kormánypolitikával, nemzetpolitikában próbál gondolkozni, és egy nemzetpolitikai stratégiai törvényt kíván bevezetni, melyet ősszel már az Országgyűlés elé terjesztenek. Gondoljunk az előbb emlegetett Kárpát-Medencei Magyar Autonómia-Tanácsra, és ki-ki egészítse ki további elemekkel és fejleményekkel az itt vázolt képet. Mindezekből arra lehet következtetni, hogy készülőfélben van egy változás. Ennek a nemzetpolitikai fordulatnak a reményében kell megsokszoroznunk erőnket nemzetünk érdekeinek védelmében és az autonómia kivívásának érdekében. Az autonómiáért való küzdelemben szerény dicsekvéssel elmondhatjuk, hogy van egy erdélyi modell, egy békés kisebbségpolitikai modell. Mihez is hasonlíthatnám inkább, mint: a tibeti modellhez. A Dalai Láma által vezetett szabadságharc erőszakmentesen kívánja elérni célját. Akár Ghandira is visszagondolhatunk, a békés ellenállás ázsiai hagyományára. De hát a keresztyénség is csak eltorzult formájában harcias és militáns, és mi Erdélyben is ezt a fajta békés politizálást folytatjuk.

Apropó: Tibet. Egy tibeti kiállítás nyílt a napokban Brüsszelben. Megnyitó beszédében Hans-Gert Pöttering EP-elnök, aki védnöke volt a rendezvénynek, azt írta, hogy, idézem: „Az Európai Parlament föltétlen támogatását bírja Tibet az autonómiáért és a vallásszabadságért folytatott küzdelmében.” Igen, hát miért is ne céloznánk meg ezt a célt, hogy Erdély autonómiáját, Székelyföld területi autonómiáját nemzetközi védnökséggel, európai ügyként kezelve valósítsuk meg?! Kérni is fogjuk ezt az Európai Parlamenttől, nehogy a tibetiek sorsára jussunk, akik „kisebbséggé váltak saját hazájukban” ¬– amint ezt a Dalai Láma kabinetfőnöke válaszlevelében írta.

Hölgyeim és Uraim!

Ez a magyar modell beilleszkedik az európai tolerancia és jogküzdelem keretébe és légkörébe. A már említett marosvásárhelyi találkozón – többek között – itt jártak a Skót Nemzeti Párt képviselői, Baszkföld képviselői, európai parlamenti képviselők. Ők országuk, illetve tartományuk függetlenségéért harcolnak, de Koszovó már ki is vívta függetlenségét európai, nemzetközi támogatással. Hogyha ezek a függetlenségi törekvések legitimek, jogosultak, mennyivel inkább azok a mi autonómia-törekvéseink! Mi nem akarunk elszakadni Romániától, ahogyan ezt rosszmájú és ártani akaró újságírók próbálják beállítani. Ennek nincs realitása számunkra. De igenis reális, valós cél a korlátozott magyar önrendelkezés kivívása szerte a Kárpát-medencében, itt Erdélyben is. Akár egyfajta, magyarokra – Kárpát-medencére – szabott Ahtisaari-tervben is gondolkozhatnánk, amely megoldást hozhatna a közel kilencven éve leszakított magyar nemzetrészek égető kérdéseire.

Hát erre törekedjünk. Ezért is mentem el Băsescu elnökhöz idén februárban. Gúnyolódtak a másik oldalról, hogy én kivel „parolázom”. Hát én nem parolázom Băsescuval, de ha már ő az államelnök, uraim és hölgyeim, el kell menni hozzá, és nem szégyen szóba állni Vele. Mennyivel rosszabb Băsescu, mint Tăriceanu? – kérdezem úgy mellékesen. Vagy a többi, hozzájuk hasonló? Hadd ne tartsak névsorolvasást... Tehát el kell menni a románokhoz, és a párbeszédnek ebben a tusnádfürdői szellemében meg kell kísérelnünk rendezni velük közös dolgainkat. Egyébként egy magas szintű magyar–román kerekasztal indítványa is szerepel az ún. Băsescu-csomagban. Az előirányzott román-magyar kerekasztalt akár ki is lehetne szélesíteni egy magyar nemzeti és román nemzeti, vagyis az egész magyar nemzet és az egész román nemzet közötti reprezentatív párbeszédre. Ebben a felállásban nem a másfél-kétmilliónyi erdélyi magyarnak kellen megbirkóznia a húszmilliós többségi románsággal, hanem össznemzeti alapon és egyenrangú módon a két náció képviseletei vállalkozhatnának egy átfogó, mindenre kiterjedő magyar-román rendezésre.

Hölgyeim és uraim!

Nem folytatom tovább, így gondolom el az autonómiapolitikát európai összefüggésben. A kezembe került Sidor atyának a szövege. Ő a kárpátaljai ruszinok autonómiájáért harcoló papi ember, úgyhogy lelki rokonomnak érzem. Nem ismerem közelebbről, de remélem, hogy közösséget lehet vállalni vele. Ott van másfelől a Dalai Láma. Ő ugyan nem keresztyén, de miénkkel rokon, nemes törekvéseiben Vele is csak egyetérthetünk. Ez a két személyiség, noha nem azonos fajsúlyúak, tisztségüknél fogva viszont mindenképpen a nemzeti politizálásnak arra az erkölcsi dimenziójára utalnak, amelyről Makkai Sándor beszélt. Én ezt, a szilárd erkölcsi alapokon álló nemzetszolgálatot és nemzetpolitikát szeretném továbbra is képviselni, és ehhez kérem az önök támogatását.