Tőkés László brassói igehirdetése

2021. október 10-én a brassói magyar evangélikus-lutheránus templomban ünnepi istentisztelet keretében osztották ki az idei Zajzoni Rab István-díjakat. A vasárnap délelőtti alkalomra meghívott igehirdető és egyben az egyik díjazott Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke volt. Az itt és ekkor elhangzott prédikáció szerkesztett szövegét az alábbiakban tesszük közzé.

Hűség – a keresztfának haláláig

Igehirdetés Zajzoni Rab István emlékünnepén

Lekció: Mt 25, 31-40

Alapige: Fil 2, 4-9

„Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is. Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való;”

Kedves Testvéreim, ünnepi Gyülekezet!

Nagy öröm számomra, hogy ilyen messzire eljövén, ezen a templomi ünnepélyen a testvéri evangélikus-lutheránus egyház brassói gyülekezetében mint az egykori szomszédos brassói református egyház volt segédlelkésze most itt hirdethetem Istennek igéjét. Szeretettel köszöntöm Krisztus nevében valamennyi, különböző felekezetekhez, de legfőképpen az evangélikus-lutheránus egyházhoz tartozó testvéreimet.

A világban az önzésnek és a haszonelvűségnek a farkastörvénye uralkodik. Ismert népi mondásunk szerint: „aki bírja, marja” – az viszi el a győzelmet. Az erősebb győz, a gyenge mindig a „rövidebbet húzza”. Ez a hétköznapokban is érvényesülő szabály. Kirívó példája ennek a gyakorlatnak a nagypolitika. A nagyhatalmak mindenhol leigázzák a kisebb országokat, népeket, és egy egyenlőtlen küzdelemben maradnak alul az elnyomottak, a kicsinyek, a gyengék, a kiszolgáltatottak. Mondhatnánk: ez az elnyomás alapszabálya. Ezzel szemben hangzik el a mai alapigében az az apostoli aranymondás, amely arra tanít, hogy: „Ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” Ebben az egyre inkább haszonelvű világban, amelyben élünk, nagyon nehéz ennek az apostoli tanításnak az útját követni. Egy olyan Európában, ahol az értékekkel szemben egyre inkább az érdekek érvényesülnek, rendkívülien nehéz az uralkodó irányzattal szembe menni. Ennek ellenére és ezzel együtt Pál apostol szavával hirdetjük, hogy a haszonelvűség gyarló emberi indulata ellenében „az az indulat legyen meg bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban.” Az önzés indulatával szemben krisztusi indulat legyen bennetek.

A lélektan tudományában az indítékok törvényszerűségével találkozunk. Mi a motivációja, mi az indítéka valamely emberi cselekedetnek? – így tevődik fel a pszichológiai kérdés. Mi határozza meg cselekedeteinket, magatartásunkat? Ebben az igében az emberi önzéssel szemben a krisztusi szeretet indítékát, „indulatát” ajánlja figyelmünkbe az apostol. Saját hasznunk helyett a más hasznára, javára kellene élnünk és szolgálnunk. Az irigység helyett az emberi szolidaritásnak és testvéri szeretetnek kellene érvényesülnie. Más szóval szólva: jócselekedetre, a jó cselekvésére indít az apostol.

Az igeolvasás rendjén az utolsó ítéletről szóló krisztusi példázatot hallgathattuk meg, amelyben igencsak szemléletesen juhokra és kecskékre osztja fel a király az eléje járulókat, és egymással ellentétben elmondja, hogy akik jót cselekedtek embertársaikkal, példának okáért akik enni adtak az éhezőnek, azok a juhok közé, akik ellenben szívtelenek voltak felebarátaik iránt, példának okáért nem adtak enni az éhezőnek, azok a kecskék közé tartoznak. Szemléletes, metaforikus, példázatos előadásmód, mely által arra indít Isten igéje, hogy cselekedjük a jót: az éhezőknek, a szomjúhozóknak, a jövevényeknek, a mezíteleneknek, a betegeknek, foglyoknak siessünk a segítségükre. Amikor a felsorolás rendjén eljutottam a foglyokhoz és a betegekhez, akkor róluk éppen Zajzoni Rab István személyisége, sorsa, jutott az eszembe, akinek egész rövid életútját betegség és fogság övezte.

Testvéreim! Igei önvizsgálatunk során okkal vetődik fel bennünk a kérdés: hogyan viszonyulunk a nélkülözőkhöz, az éhezőkhöz, a szomjúhozókhoz a betegekhez, a foglyokhoz? Észre sem vettük őket? Segítségükre siettünk? Vagy elmentünk mellettük, mint az irgalmas szamaritánus történetében ama pap és lévita, akik gőgösen elfordították a fejüket és ügyet sem vetettek a rablógyilkosság áldozatául esett emberre? Vagy pedig követtük az irgalmas szamaritánus jó példáját? És annak a bénának a barátai módjára jártunk el, akikről az előbbiekben hallottuk az igeolvasásban az oltárnál, akik mindent megtettek, hogy Krisztus elé vigyék a betegüket?

Mindenkinek hő vágya, hogy boldoguljon. De vajon nem csak a saját boldogságunkra vagyunk képesek gondolni, miközben a mások boldogítása háttérbe szorul emellett? Kiterjed-e a figyelmünk egymás sorsára, életére, javára, boldogulására? És ezen a ponton már nem is csak a boldogságról van szó, hiszen a jócselekedet nemcsak a boldogság, hanem üdvösség kérdése is egyben, ilyenformán pedig az utolsó ítéletre tekint. Azok üdvösségére, akik cselekedték a jót a mások hasznára és épülésére…

Amikor azonban „mások hasznáról” beszélünk, nem állhatunk meg a személyre szóló, egyéni jócselekedeteknél, hanem a kört ki kell terjesztenünk egész népünkre, közösségeinkre, falvainkra, városainkra, egyházunkra/egyházainkra és gyülekezeteinkre. Az Ige érvénye egész nemzetünkre kiterjed – úgy, amiként a Költő fogalmaz: „Előttünk egy nemzet sorsa áll!” A „köz javára” is gondolnunk kell, hiszen azok az éhezők, szomjúhozók, mezítelenek, betegek és foglyok, akikről az ige szól, a mi népünk fiai és leányai, akikből csángó magyar költőnk, Zajzoni Rab István is vétetett; azok, akikért élt és halt, öntudatra ébredvén ifjú korától lelkesedett; akikért tollat ragadott, börtönt szenvedett, s Táncsics Mihály oldalán, az Új Márciusi Ifjúság forradalmi mozgalmának élén szervezkedett; és akikkel együtt kész lett volna fegyvert fogni, életét adni a hazáért, a szabadságért, a nemzetért, a magyarságért. Azzal a krisztusi indulattal – tegyük hozzá –, amelyről Pál apostol is idézett levelében tanúságot tesz.

Szűkítve a kört, a nemzet közösségében most gondoljunk Zajzoni Rab István féltve szeretett szülőföldjére. Vörösmarty Mihály szavait parafrazálva, mondjuk úgy, hogy „Előttünk a barcasági csángó magyarság sorsa áll!” Egy jobb sorsra érdemes régió. Ha tetszik: Brassó vármegye magyarságának sorsa. A Rab Istvánról szóló, három kötetben összegyűjtött írások előszavában Bencze Mihály és Magdó János ezeket írják: „Milyen fájdalmas versek fakadtak volna szívéből, ha még Trianont is megéri. Hát ha még látná szülőföldje agóniáját, azt, hogy a román erőszakos asszimiláció, az anyaország tunyasága és a kivándorlás nemsokára befejezi a brassói szászok és az osztrákok aknamunkáját, és eltűnik a barcasági csángó nép a történelem süllyesztőjében.” Nehogy a szászok sorsára jussunk – teszem hozzá. Súlyos szavak, amiket hallottunk. A féltő szeretet fájdalmas hangja és jajszava ezért a népért, hitünk és nemzetünk közösségében. Jézus szava juthat eszünkbe róluk, aki „körüljárja vala” szülőföldjét, „mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtuk, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” (Mt 9,36). Erdélyi népünk, szórványmagyarságunk sanyarú sora képzik fel előttünk. A barcasági csángó magyarság sorsa, mely töredéknyi kisebbséggé vált saját szülőföldjén. Itt akár statisztikákat is mondhatnék, de nem rabolom vele az időt.

Pályakezdésem időszaka jut eszembe, amikor ezzel a valósággal első ízben szembesültem itt, ezen a tájon. Mikor megismertem a brassói református templom lebontásának a kegyetlen történetét, az ’50-es években. (Hallottam, utóbb az evangélikus temetőt is felszámolták…). Bolgárszegi új templomunkban hirdettem Isten igéjét. Aztán – lelkészhiány miatt – kihelyeztek a barcasági-zernyesti missziói szórványkörzetbe, lelkesen jártam Feketehalom, Rozsnyó,Vidombák, Bodfalu, Zernyest szórványgyülekezeteit. Majd Galacra is eljutottam, és a brassói egyházmegye regáti részén is megismerkedtem odaszármazott testvéreim sorsával. Utóbb a volt Szolnok-Doboka vármegye központjába, Désre kerültem. Nos, mit mondjak? Megtanultam a leckét. Megismertem az ottani valóság képében a Makkai Sándor által „holt tengernek” nevezett erdélyi Mezőséget és ott élő magyarságunk sorsát. Itt is, ott is, mindenütt nemzeti és vallási kettős kisebbségben…

Testvéreim!

Már akkor – de talán már édesanyám oldalán, aki mindig megosztotta velünk, gyermekeivel népünk sorsát – örökre szívembe vésődött Istennek ez az igéje és azok az igék, melyek ezzel az igével egy tőről fakadnak. A reformáció havában méltó, hogy Luther Márton szavát idézzük, aki szorongatói előtt ekképpen szólt: „Itt állok, másként nem tehetek.” Akihez hasonlóan, amikor szembesülünk ezzel a helyzettel, ezekkel a viszonyokkal és valósággal, akkor csak egyet mondhatunk: Krisztus példája szerint mi sem tehetünk mást, mint amire igéje által Ő tanít bennünket. A reformáció egyik központi jelszava, üzenete: Solus Christus. Egyedül Krisztus! Csak azt mondhatjuk az ige alapján, hogy az Ő példáját kell követnünk, aki Istenként emberré lett, „megüresítvén önmagát, szolgai formát vett föl (…) és megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig” – olvassuk az igében. Nagy szó ez! Ez a szeretet és a szolgálat és az áldozatvállalás krisztusi mértéke. A keresztfának haláláig terjedően – vagyis a végsőkig elmenően – vállalta sorsát, hivatását, küldetését, szolgálatát. Eljött, hogy megváltsa a világot, hogy megszabadítson. Ő aztán tényleg nem kereste a maga hasznát, hanem önmagát megtagadva, életét áldozta értünk a kereszten. A krisztusi példa ismét önvizsgálatra kell hogy késztessen bennünket. Vajon a mi hűségünk, elkötelezettségünk, áldozatkészségünk meddig terjed? Vajon meddig vagyunk képesek elmenni a szolgálatban?

Néhány nappal ezelőtt az aradi tizenháromra emlékeztünk, akik nemcsak győztes csatákban, a harc mezején álltták meg a helyüket, hanem a vesztőhelyen is. A halállal is megküzdöttek és győztek, az „aradi Golgotán”. Zajzoni Rab István is ahhoz a lánglelkű forradalmi nemzedékhez tartozott, amely kész volt a legfőbb életáldozatra nemzetéért és hazájáért. Damjanich János a kereszttel azonosította a bitófát. „Odalép az akasztófa közelébe, / Megöleli, megcsókolja keservében. / Isten hozzád, szabadságom keresztfája, / Érted halok, meg hazámért, nem hiába!” Az a meggyőződés élt benne, hogy halála és áldozata nem hiábavaló. Hite és meggyőződése a krisztusi kereszthordozás eszmekörébe tartozik. Ha ezen a szemüvegen tekintünk vissza történelmünk megpróbáltatásaira, akkor szemléletünk teljesen átalakul. Ez a krisztusi történelemszemlélet szükségeltetik ahhoz, hogy sorsunkat, történelmünk keresztjeit elhordozzuk, hogy eleink példáját követve készek legyünk áldozatot hozni, népünkért, családjainkért, közösségeinkért, szabadságunkért küzdeni és munkálkodni. Amiképpen szabadító Krisztusunk is cselekedett.

Erkölcsi hivatásunk eszmei alapjaként fogadhatjuk el Rab István sírfeliratát, amely páratlan a maga tömörségében és igazában: „Nemzete s neve Rab vala, / De szabad lelke s dala.” Az emberi szabadságnak olyan magasságába visz fel Krisztus, amelyet Ő vívott ki, és amelyre nézve példát nyújt nekünk. „Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való.” Az Ő nevében és az Ő indulatával emlékezzünk, gondolkozzunk, higgyünk és cselekedjünk most és mindenkor. Ámen.

Brassó, 2021. október 10.

Tőkés László