Tőkés László megnyitóbeszéde a december 2-i magyar–román konferenciához

Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács IX. Román–Magyar Konferencia (online) – 2021. december 2. Interetnikus kapcsolatok az önkormányzatokban és a népszámlálás

A román–magyar párbeszéd és szolidaritás szükségességéről

Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár – 2013-béli kezdettel, sorrendben ezek az erdélyi városok szolgáltak helyszínéül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett, hagyományos román–magyar konferenciáknak. A koronavírus-járvány következtében a két legutóbbit, ezenképpen a mai tanácskozásunkat is online üzemmódban vagyunk kénytelenek megrendezni.

Dr. Sándor Krisztina ügyvezető elnökasszonnyal együtt tisztelettel köszöntöm jeles meghívottainkat, Allen Coliban brassói, Dominic Fritz temesvári, valamint Soós Zoltán marosvásárhelyi polgármester urakat, akiknek személye és városa mértékadó lehet az olyannyira kívánatos román–magyar párbeszédre nézve. Az elmúlt évtizedek során megtapasztalhattuk ugyanis, hogy helyi és országos szinten mennyire kártékony szerepet játszhat egy-egy olyan önkormányzati vezető, mint amilyenek – példának okáért – a hírhedt Gheorghe Funar vagy a kettős játékot játszó Dorin Florea polgármesterek voltak, akik hosszú időre megmérgezték nem csupán Kolozsvár és Marosvásárhely, hanem egész magyar közösségünk közérzetét, nem kevésbé pedig az amúgy is megterhelt román–magyar kapcsolatokat. Köszönjük, hogy Önök többnemzetiségű és vallású városaik élén a kölcsönös megbecsülésen és tiszteleten alapuló együttélést és együttműködést munkálják a román többség és a fennhatóságuk alá tartozó nemzetiségek között. Harminckét esztendővel ezelőtt a „temesvári csoda”, Temesvár „szabadító karácsonya” is a nemzeteink és egyházaink közötti szolidaritásnak ebből a szellemiségéből fakadt.

1989 légköre és közhangulata ideális lehetőséget teremtett a román–magyar párbeszéd beindítására és a közeledés, valamint a kölcsönös megértés megvalósítására. Bámulattal tapasztalhattuk meg, hogy a nacionálkommunista rezsim, illetve a Ceaușescu-diktatúra több évtizede tartó, nemzeti megosztó politikája ellenére a spontán módon kitört romániai forradalom tüneményes gyorsasággal állította egymás mellé a románokat és a magyarokat, valamint a többi nemzeti kisebbséget. A mesterségesen gerjesztett gyűlöletet felülmúló etnikumközi szolidaritás beszédes megnyilatkozásaként értékelhetjük azt a fejleményt, hogy 1989. december 15. estéjén, az akkor már többségben lévő román tüntetők egy magyar református lelkipásztor ablaka előtt énekelték el Andrei Mureșanu Deșteaptǎ-te romȃne! (Ébredj, román!) című énekversét, Románia későbbi nemzeti himnuszát.

Innen indultunk. Erdély vegyes lakosságú városaiban románok és magyarok vállvetve szálltak szembe a nacionálkommunista önkényuralommal. Magyar közösségünk jelentős szerepet játszott a kommunizmus megdöntésében. Temesvári egyházaink ökumenikus egységben, egyakarattal álltak ki a rendszerváltoztatás mellett. Románok és magyarok kölcsönös nyitottsággal találták meg a szót egymással.

A párbeszédnek és a megértésnek ezt a kedvező történelmi pillanatát tette tönkre az Iliescu-féle kommunista államcsíny és restauráció, néhány hónap alatt semmivé téve a kezdeti román–magyar egymásra találást. A Temesvári kiáltvány nemzeti kisebbségekre vonatkozó 4. pontja éppen úgy érvényét vesztette, mint ama 8. pont, mely a kommunista-titkosszolgálati nomenklatúrának a politikai életből való kizárását követelte. Beszédes párhuzam, hogy 1990 márciusában, miközben Budapesten román és magyar értelmiségiek reprezentatív tanácskozásra gyűltek össze, ezenközben Ion Iliescu államelnök aktív közreműködésével a látens módon működő, majd újraszerveződő Securitate már-már polgárháborús viszonyokat kiprovokálva zúdította reá Marosvásárhelyre a város „fekete márciusát”. Utóbb a vásárhelyi „parasztjárást” (țǎrǎniada) a júniusi bukaresti „bányászjárás” (mineriada) követte. És ezek által már véget is ért a romániai forradalom „hőskorszaka” – vele együtt pedig a román–magyar párbeszédnek és megbékélésnek is hosszú időre búcsút inthettünk…

Ezen előzmények és negatív körülmények összefüggésében tekinthetünk az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által nyolc évvel ezelőtt útjára indított román–magyar konferenciasorozatra. Minekutána – az elmúlt harminckét esztendőben – a román–magyar párbeszédre irányuló temesvári évfordulói rendezvényeink is fokozatosan magukra maradtak és kifulladtak, ezzel együtt pedig a bálványosi-tusnádfürdői román–magyar párbeszéd is szinte teljesen elsorvadt, az EMNT és román partnerei évről évre konok következetességgel rendezik meg román–magyar konferenciáikat, azzal a meggyőződéssel, hogy párbeszéd és megértés nélkül nincs megoldás sem a kisebbségi kérdésre, sem a romániai magyarok ügyére – márpedig enélkül maga a román társadalom és demokrácia is kárt vall, és az ország tartós belső békéje és stabilitása sem teremthető meg. A gyulafehérvári román nemzeti nagygyűlés 100. évfordulóján, a kolozsvári román–magyar konferencia alkalmából közzétett Közös román–magyar centenáriumi nyilatkozat ismételten ebben az értelemben tett hitet az egymás iránti szolidaritás szükségességéről.

A népszámlálás közeledtén különleges figyelmet érdemel az önkormányzatok szerepe az interetnikus kapcsolatok építése terén. A nagypolitika csekély érdeklődést mutat a nemzeti kisebbségek ügye iránt. A zsákmányszerzésre berendezkedett politikai pártok programjából szinte teljes mértékben hiányzik a kisebbségi problematika, olyannyira, hogy a román pártok legfeljebb politikai haszonszerzésre, szavazatgyűjtésre szokták előhúzni a „magyar kártyát”. Ennek tulajdoníthatóan az RMDSZ maga is többnyire megfeledkezik a magyar közösségi érdekérvényesítésről, és a szűken vett pártérdekek képviseletére korlátozza tevékenységét.

Sok múlhat tehát azon, hogy legfőképpen városi, nagyvárosi önkormányzataink, melyekben a magyarság aránya vészesen leapadt, miképpen viszonyulnak maradék kisebbségeikhez.

A 2007-ben közzétett Tismǎneanu-jelentésnek a magyarok helyzetéről szóló részében olvashatjuk, hogy a nacionálkommunista asszimilációs politika eredményeképpen a magyar többségű városok etnikai összetétele gyökeresen megváltozott. „Míg a román lakosság növekedési ritmusa az erdélyi városokban 1948–1966 között 310% volt, és számuk ugyanebben az időszakban 547 000 lakosról 1 696 000 lakosra nőtt, a magyarok esetében ez a növekedési ritmus 61,4% (1948-ban 435 000 lakos, 1966-ban 702 000 lakos)”. A Ceaușescu-féle homogenizációs politika ezt a folyamatot gyorsította fel, aminek tulajdoníthatóan 1992-re az egykor túlnyomórészt magyar többségű Kolozsváron és Nagyváradon az etnikai lakossági arány gyökeresen átfordult a románok javára. Egy 1985-ben datált román pártdokumentum egyenesen azt irányozta elő, hogy „a következő ötéves terv végére Marosvásárhely román nemzetiségű lakossága – betelepítés révén – 58-60% százalékos többségű legyen”. A hajdani etnikai egyensúly Temesváron és Brassóban is teljesen felborult, és mára már jóval 10% alá süllyedt a magyar lakosság aránya.

Ezen tragikus történelmi előzmények nyomán számunkra létkérdés, hogy ezt a leépülési folyamatot megállítsuk és magyar nemzeti közösségünk túlélését és felemelkedését biztosítsuk. Ebben a törekvésünkben a mindenkori román kormányoktól alig-alig számíthatunk támogatásra, és nemhogy jóvátennék, hanem inkább súlyosbítják az átkos nacionálkommunista korszak elnyomó, asszimilációs kisebbségpolitikájának következményeit.

A küszöbönálló népszámlálás sem román, sem magyar oldalon nem kecsegtet túl sok jóval. A Világbank adatai szerint az elmúlt harminc évben Románia több mint 4 millió polgárát veszítette el, az 1990-es 23,5 milliós lakosságról 2020-ra 19,3 millió alá csökkenve. Előrejelzések szerint a romániai magyar közösség lélekszáma ugyanezen időszakra számítva 1,7 millióról akár 1 millió alá is leapadhat. Következésképpen a lakossági lélekszám megtartása, a fogyatkozás megállítása egyaránt közös ügye és érdeke a román többségnek és a kisebbségi magyarságnak. Azzal a különbséggel, hogy számunkra, magyarok számára a demográfiai válság megoldása: egzisztenciális fontosságú.

Csak remélnünk lehet azt, hogy jobb sorsra érdemes erdélyi magyar közösségünk hiteles szövetségesekre talál a románság körében, országos és önkormányzati szinten, az értelmiségi és a civil szférában. Román–magyar konferenciáink ezt az igényt és reményt hordozzák magukban.

Nagyvárad, 2021. december 2.

Tőkés László