Istennel és hittel – a forradalomban

– Tőkés László ünnepi beszéde –

Többé-kevésbé három évtizede annak, hogy a bibliai prófécia a „Gonosz birodalmának” (am. Evil Empire – Ronald Reagan) nevezett szovjet impériumon és csatlósállamain beteljesedett, és az újkori Babilónia összeomlott. „Nézed vala, amíg egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré – a bálványként imádott – arany állóképet” – olvassuk Dániel könyvében, és a hatalmában megistenült Nabukodonozor királytól „elvétetett a birodalom” (Dán 2,34; 4,28). A láthatatlan Isten érintésére, egymást követő sorrendben, kártyavárként dőltek össze az átkos kelet- és közép-európai ateista-kommunista rezsimek, végtére pedig a Ceauşescu-féle utolsó sztálinista típusú diktatúra. A világ egyik legnagyobb történelmi katasztrófájának számító szovjet kommunista világrendet utolérte a végzete. Budapesttől Varsóig és Berlintől Prágáig ezért adnak hálát Istennek a harminc éve szabadon élő nemzetek, a csodák 1989-es esztendejéből merítve erőt, és annak fényében keresve a jövendőt.

A megemlékezések főbb állomásain végighaladva, a mai napon ekképpen érkeztünk el Temesvárra, amelyet 1989 decemberében az éppen iráni látogatáson lévő férje helyett intézkedő Elena Ceauşescu dühödt felbuzdulásában a földdel kívánt egyenlővé tenni. Ennek megfelelően advent ünnepkörének „véres vasárnapján” el is kezdődött a kegyetlen öldöklés Dózsa György kínhalálának városában.

Mindenekelőtt azok emlékének adózzunk, akik halálmegvető bátorsággal a zsarnokság elleni harc barikádjaira kiálltak, és életüket áldozták a szabadságért! Hódolat Temesvár hőseinek!

Nemes elfogultsággal, de a történelmi hűségnek megfelelően, ez alkalommal saját református gyülekezeti közösségem, Krisztus Urunk „ama kicsinyeinek” a küzdelmes kiállását és a romániai forradalom kirobbanásában betöltött meghatározó szerepét helyezem előtérbe.

A holnapi román évfordulói ünnepségek is a Mária téri református templomépülettől induló hagyományos felvonulással veszik kezdetüket, bizonyságául annak, hogy a temesváriak – minden félrevezető propaganda ellenére – sem felejtették el, hogy honnan indult az 1989-es népfelkelés. A kollektív emlékezet híven őrzi a „hit lázadásának” a tényállását, a valóságtisztelő forradalmároknak és történészeknek pedig becsületére válik, hogy nem engednek az ellenforradalmi vétetésű történelemhamisító törekvéseknek, és politikai rendelésre sem hajlandók átírni a történteket.

De lássuk, miben is állott református egyházunk, temesvári gyülekezetünk elvitathatatlan, meghatározó szerepe a korabeli események alakulásában.

A templomunk utcájában tüntető sokasághoz csatlakozó és szorongatott gyülekezetünkkel hitbéli szövetségre lépő román baptista közösség lelki vezetője, néhai Petru Dugulescu prédikátor a következőképpen értékelte az egyházi kezdeteket: „Jellemző, hogy a kommunistaellenes forradalom egy protestáns templom előtt kezdődött, egy protestáns lelkipásztor védelmében kapott lángra a kommunizmus ellen, amely el akarta tüntetni a vallást, ki akarta irtani a hitet. Sztálin megígérte a vallás megszüntetését. (…) Meghalt Sztálin, meghalt Hruscsov, meghalt a következő vezető is, Brezsnyev, végül a kommunizmus is összeomlott, de Krisztus egyháza győzelmesen halad előre a maga útján. Romániában éppen egy protestáns templom előtt kapott lángra a kommunistaellenes forradalom szikrája. Igen jellemző tény ez!”

Az esetlegesnek nevezhető személyi vonatkozásokat félretéve, a lényeget tekintve azt mondhatjuk, hogy a harcos ateizmus léleknyomorító hatalmával szállt szembe, valamint fojtogatott, vallási és nemzeti mivoltában kétszeresen elnyomott egyháza védelmében sorakozott fel egy emberként a temesvári református gyülekezet; a hozzá csatlakozó, különböző felekezetű románok és más nemzetiségű kisebbségek pedig a városra olyannyira jellemző etnikai és vallási tolerancia szellemében fordultak szembe közös ellenségünkkel: a társadalmat megosztó ateista, nacionálkommunista diktatúrával. Temesvár – közmondásos – szellemében talált egymásra román, magyar, német és szerb, katolikus, baptista és ortodox közös keresztény értékeink és a vallásszabadság védelmében. Jellemző, hogy a város főterén egybegyülekezett százezres tömeg utóbb együtt skandálta, hogy „Van Isten” (Există Dumnezeu), és a Miatyánk közös elmondásával juttatták kifejezésre – egyébként szerte az országban is – a román forradalom hitbeli, keresztény karakterét. A református templomtól kiindulva, Temesváron azokban a forró napokban, karácsony közeledtén példásan működött a vallásainkat és nemzeti közösségeinket egyesítő szolidaritás és ökuménia.

A temesvári református templom körül kialakuló forradalmi helyzet másik lényeges összetevője a szólás szabadsága volt. Az, ami úgy vonult be a köztudatba, hogy: a hallgatás falát át kellett törni. A berlini falhoz hasonlóan az emberi és társadalmi megfélemlítettség tartópillérein nyugvó hallgatás falát is le kellett dönteni! Némaságra kárhoztatott emberek milliói várták titokban, hogy valakik, valahol végre megszólaljanak, és a Ceauşescu-rezsimről elmondják az igazságot, miközben a hírhedt román titkosszolgálat – a Securitate – és ügynökeinek, besúgóinak tízezrei ügyködtek a szólásszabadság elfojtásán és az emberek elnémításán.

Az egyháztörténelemben azt a kényszerítő körülményt, amikor az egyház már nem hallgathat, status confessionisnak, azaz hitvallási alaphelyzetnek nevezzük. A kommunista elnyomás és a diktatórikus önkény, társadalmunk, magyarságunk és egyházunk siralmas állapota Ceauşescu utolsó idejében már olyan mélypontra süllyedt, ahol már vétek volt tovább hallgatni. Jézus tanítványaira a szólás kényszere nehezedett, hiszen ha ők is elhallgatnak, akkor „a kövek fognak kiáltani” – mondja a Mester (Lk 19,40).

Különösképpen kiéleződött a helyzet, amikor a Kondukátor – kínai mintára – diabolikus falurombolási tervét meghirdette, amely egész országunk épített örökségét és hagyományos keresztény kultúráját létében fenyegette. Kisebbségi erdélyi magyarságunk többszörösen veszélyeztetve érezte magát emiatt. Temesvári református egyházmegyénk lelkészi kara már 1988 őszén memorandumban hallatta hangját felszámolásra ítélt erdélyi falvaink védelmében. Jómagam 1989 nyarán sugárzott interjúmban tettem ugyanezt. Nagy reformátoraink, Luther és Kálvin példáját követtük, akik annak idején a pápai és a császári önkény ellen emelték fel a szavukat Péter apostol hitvallása szellemében: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29).

Ez az evangéliumi, protestáns szellem hatotta át temesvári kicsiny gyülekezetünket, és ennek elfojtására törekedett a kommunista párt és politikai rendőrsége. Kilenc hónapon át erről szólt Isten Igéje zsúfolásig megtelt templomunkban, mely az igazság kimondásának és a leplezetlen valóság bemutatásának a szabad fórumává válott. Hitünk és meggyőződésük ereje vitte az utcára egyházunk híveit, majd hozzájuk csatlakozva és példájukat követve emelték fel szavukat 1989. december 15–16-án a város minden rendű és rangú polgárai, és csapott át tiltakozásuk rendszerellenes tüntetésbe, mely az egész országra kiterjedvén végül is elsöpörte a Ceauşescu-diktatúrát.

Hódolat és elismerés illesse azokat, akik hitükből bátorságot merítve a szólásra és a cselekvésre, sikerrel vették fel a harcot a gonosz erőivel szemben! A Temesvári Református Egyházközség hívő népe és presbitériuma Isten kegyelméből elévülhetetlen érdemeket szerzett az istentelen kommunista diktatúra megbuktatásában. Köszönet és elismerés azoknak, akik melléjük álltak, akik nélkül ellenállásuk eleve kudarcra lett volna ítélve.

Az eltelt harminc esztendőre visszatekintve, Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke ekképpen fogalmaz: „Volt egy forradalmunk, és volt egy restauráció. Voltak győzelmeink és vereségeink, voltak árulások és kivégzések. Egy igazi autentikus forradalmunk volt. (…) Ennek azonban egy olyan végkifejletet szántak, mint egy akármilyen dél-amerikai forradalomnak, mely szabad választásokkal folytatódik, és politikai restaurációval végződik. Az európai utat azonban már nem lehetett feltartóztatni. És ez az út egy téli estén, Temesvár egyik kis terén (ti. a Mária-téren) vette kezdetét. Néhány ember megállt akkor egy templom előtt, és gyertyákat gyújtott. Azóta 30 év telt el…”

Harminc év után a Temesvári kiáltvány szerzőinek szavaival mondjuk, hogy „a Forradalmat nem tekintjük befejezettnek. Békésen, de állhatatosan tovább folytatjuk”.

Miniszterelnök úr! Soha nem lehet feledni, hogy harminc évvel ezelőtt a „haza a magasból” miként szállott a földre, és Kis-Magyarország népe egy emberként miként állott Erdély népe és a testvéri románság mellé. Bizonyság reá a hódmezővásárhelyi Tóth Sándor hősi halála. Ennek jegyében mondunk köszönetet az Anyaországnak, további testvéri támogatásukat kérve egykor elkezdett szabadságharcunk folytatásához. Köszönetet mondok Nicolae Robu polgármester úrnak, és erről a helyről is szolidaritásomat fejezem ki román gyászoló, emlékező vagy ünneplő román testvéreink iránt. Szabadságharcunk folytatásában segítsen meg bennünket az Isten!

Legvégül pedig köszönetet mondok a magyar Országgyűlésnek és a körünkben lévő egyik kezdeményezőnek, Németh Zsolt külügyi bizottsági elnöknek a temesvári népfelkélésről szóló emléktörvény egyhangúlag történt parlamenti elfogadásáért. Ebből idézek: „Az 1989-es romániai forradalom kitörésének harmincadik évfordulója alkalmából az Országgyűlés hitet tesz a temesvári folyamat, a két ország közötti együttműködés és párbeszéd mellett, és szorgalmazza, hogy a gyakorlatban is megvalósuljanak azok a romániai magyarságot érintő kisebbségvédelmi jogok, amelyeket 1989 karácsonyán egyetértés övezett. A temesvári forradalmárok a magyar és a román nép szabadságszeretetének szimbólumai, akik ma, három évtizeddel a felkelés után is példaképként állnak előttünk, és akiknek hősiességére büszkén emlékezünk.”

Tőkés László

Elhangzott a Temesvár 30 emlékhét Szabadság ’89 című gálaestjén, Temesváron, 2019. december 14-én.