Nemzetközi konferencia – Budapest, 2011. április 14.

 

 

   Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

   Nagy szeretettel köszöntöm Önöket Budapesten, a magyar nemzet fővárosában. Még mielőtt arról ejtenék pár szót, hogy mi, magyarok hogyan tudnánk jóra fordítani azt a történelmi rosszat, amelyben a viharos XX. században részünk volt, vessünk egy rövid és felületes pillantást Európára.

   Hétfőn, 2011. április 11-én Franciaországban életbe lépett az a tavaly októberben elfogadott törvény, melynek alapján büntetésben lesz részük azoknak a nőknek, akik arcukat elfedő fátylat, nikábot vagy burkát viselnek nyilvános helyen, azaz az utcán, a tereken, a pályaudvarokon, a repülőtereken, az üzletekben vagy a hivatalokban. (A nikábon csak a szemek számára van egy keskeny rés, a testet tetőtől talpig eltakaró burkát viselő nő viszont egy hálószerű szöveten át látja a környezetét.) A törvény megszegőit akár 150 eurós pénzbírsággal szankcionálhatnak. Azok pedig, akik másokat köteleznek fátyolviselésre, ennél sokkal szigorúbb – akár szabadságvesztéssel is járó – büntetésre számíthatnak.

   A franciaországi törvény társadalomfilozófiai mögöttesét Nicolas Sarkozy francia elnök idén februárban, egyik francia kereskedelmi televízióban ekképpen fogalmazta meg: „Nem akarunk egy olyan társadalmat, amelyben a közösségek egymás mellett léteznek. Ha valaki Franciaországba jön, annak el kell fogadnia, hogy beleolvad egyetlen közösségbe, mégpedig a nemzet közösségébe. Ha ezt nem fogadja el, akkor ne jöjjön Franciaországba (élni).”

   A francia törvény annak a politikai tényállapotnak a következménye, hogy a multikulturalizmus liberális modellje Európában végérvényesen megbukott. Ám ez nem csupán francia kérdés.

   Folyó év elején a vezető európai politikusok sorra tettek hasonló – és a PC-beszédmód által eleddig eltakart problémát felfedő, éppen ezért sokkoló – kijelentéseket. Angela Merkel német kancellár, David Cameron brit miniszterelnök, Nicolas Sarkozy francia államfő, valamint Maxime Verhagen holland kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes rendre beismerték, hogy a multikulturális társadalmi modell – egyszóval – működésképtelen.

   A probléma maga nem újkeletű. Csak emlékeztetésképpen említem: mindannyian ismerjük azt, a szintén franciaországi esetet, az úgynevezett kendő-affért (l’affair du foulard) vagy kendő-vitát, amely 1989-ben vette kezdetét, amikor egy Creil(Oise)-beli iskolából három kendőt viselő muszlim diáklányt kiutasítottak. Ezt 1996-ban további 23 leány kizárása követte, az Államtanács döntése alapján.

   Nem hiszem, hogy egy ruhadarab léte vagy megléte – önmagában – évekig tartó társadalmi vitát eredményezhetett volna. A kitűnő erdélyi politikafilozófus, Demeter Márton Attila, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója írja erről: „A kendő csak azért válhatott Franciaországban közviták tárgyává, mert önkéntelenül is a nők családon és közösségen belül való elnyomását társították viseléséhez. Márpedig a modern, laikus európai államnak éppen arra nézvést kell döntést hoznia, hogy megengedi-e a nők jogainak vallási okokból történő korlátozását. El kell döntenünk – idézi Timothy Garton Ash Eurábiáról szóló esszéjét Demeter –, hogy mi a lényeges a mi európai életformánkban, és mi az, ami vita tárgyát képezheti. Melyek azok a meggyőződéseink, értékeink, szokásaink, amelyekről hajlandók vagyunk vitát nyitni, s melyek azok, amelyekről nem. Nyilván, ennek pandanjaként azt is el kell döntenünk, hogy melyek azok a hitek, szokások és gyakorlatok, amelyeket befogadunk, s melyek azok, amelyeket kiutasítunk a liberális és szekuláris politikai kultúránkból.” – [Kiemelés – T. L.]

   Ahhoz, hogy a kultúrák közötti érdemi párbeszédet elkezdhessük, először tehát a felvetett kérdések tekintetében kellene dűlőre jutnunk. Olyasfajta „belső”, európai párbeszédre volna szükségünk, amely képes jól meghatározható tartalommal feltölteni az ún. „európai közös értékeket”, képes áthidalni, lebontani a „mentális Vasfüggönyt” Nyugat-Európa és a volt kommunista országok között, és amelynek eredményeképpen a valóban „erős Európa” integrálni volna képes a bevándorlókat, akikre – Merkel kancellárasszony szerint is – az öregedő kontinensnek továbbra is nagy szüksége van.

   Jelen pillanatban Európa ebből a szempontból „gyenge”. „A kultúrák közötti párbeszéd” helyett nacionalista nagymonológokat hallhatunk, az európai dialógus helyett valamifajta nemzetállamok közötti „polilógus” nyert teret. Kétezer éves zsidó-keresztény gyökereinket egy tollvonással töröltük, a globalizációs nyomás alatt hagyományainkról lemondtunk, a gazdasági érdekek viszont a tágabb értelemben vett kulturális értékeinket írják felül – és a sort folytathatnánk.

   Mindezek nem maradnak – nem maradhatnak – következmények nélkül…

  A romániai Soros Alapítvány ezen a héten tette közzé egy nagyobb – több mint 6000 diák körében végzett – felmérése végeredményét. A kutatást végzők következtetései szerint a megkérdezett romániai fiatalok általában intoleránsok, idegengyűlölők és antiszemiták. A megkérdezettek több mint 60%-a nem szeretné, ha szomszédja roma lenne; ugyanennyien utasítják el az AIDS-esek közelségét is; több mint 70%-uk ódzkodik a szexuális kisebbségek szomszédságától. Hasonló türelmetlenség mutatkozik meg részükről más vallási vagy etnikai kisebbségekkel szemben is. Ilyenképpen 42%-uk a muzulmánokat, 36%-uk a magyarokat, 34%-uk pedig a zsidókat nem szívleli.

  Döbbenetes. Megjegyezném, hogy a román fiatalok muszlimokat legfennebb a televíziók híradóiban látnak, a zsidókérdéssel pedig kizárólag az alternatív nyilvánosságban találkozhatnak. És nem hinném, hogy ez a fajta „alaphangoltság” csupán Romániára lenne érvényes... A jövő nemzedék – amennyiben ez a tendencia nem változik –, vagyis Európa leendő polgárai a bevándorlókkal szemben még elutasítóbbakká válnak, a kirekesztést és az elnyomást harsogó szélsőséges demagógia iránt hovatovább az eddiginél is fogékonyabbakká lesznek. Ha ezen a téren sürgősen nem változtatunk – és itt az oktatásnak kiemelt szerepe volna –, akkor a kultúrák közötti párbeszéd helyett „árokásásra” – a lehető legrosszabbakra – rendezkedhetünk be.

   Az erről szóló vitát nem kerülhetjük ki. Láthatjuk, ez a kérdés nem csupán a bevándorlókról szól, hanem rólunk magunkról. Identitásunkról, hagyományainkról, gyökereinkről, kultúránkról, gyermekeinkről, jövőnkről. És arról, hogy mindezek beleférnek-e egy közös „európai kalap alá” – vagyis, hogy gondolhatunk-e rá, lehetséges-e egyáltalán egy valóban egységes Európa?

   Ehhez viszont, hogyha ténylegesen ezt akarjuk és reméljük – és ez számunkra különösen érzékeny kérdés – el kell fogadnunk egy további elvet: különbség van a bevándorlók és az őshonos nemzeti kisebbségi közösségek között! Az első ok roppant egyszerű: a katalán, a baszk, az erdélyi magyar, a finnországi svéd, a dél-tiroli német stb. ugyanannak a kultúrkörnek a része, mint az adott országbéli többségi nemzetek.

   Hadd mondjak egy szívemhez közelálló példát: Európában a vallási toleranciát első ízben Erdélyben foglalták törvénybe (1568), és meggyőződésem szerint az elkövetkezőkben a román ortodoxok és a magyar katolikusok vagy protestánsok között sokkal inkább fontos összekötő kapocs lesz az, hogy keresztények vagyunk, mint amennyire mindenféle történelmi sérelem jelenleg elválaszt bennünket egymástól.

   Mi, magyarok ebből a szempontból ma még nem élünk mindazzal a lehetőséggel, amely nekünk – többnyire kényszerűségből – adatott. A magyar nemzet hét országban lakozik a Kárpát-medencében, legkevesebb hárommillió nemzettársunk másik államban, más nemzetekkel él együtt – igaz, kisebbségben, másodrendű állampolgárként kénytelen boldogulni a saját szülőföldjén. Viszont terep- és nyelvismerete révén, valamint a több évszázados együttélés okán éppen ezért képes a kultúrák, a régiók és a nemzetek közötti közvetítésre.  Magyarország lehetne, mi, magyarok lehetnénk – földrajzi fekvésünknél fogva is – Közép- és Kelet-Európa „közepe”, hiszen a szomszéd népek nyelvét, irodalmát, zenéjét és művészetét, valamennyi kulturális „produktumát” egymás és a világ felé közvetlen módon és hiteles formában tolmácsolhatnánk.

   A magyar kultúra eddigi története során befogadó kultúrának bizonyult. Nem csupán nekünk magunknak válna hasznunkra, hogyha programszerűen segítenénk elő a – 2008-ban európai szinten is meghirdetett – kultúrák közötti párbeszédet, hanem „ráadásképpen” az sem elhanyagolható származékos haszon, hogyha a térségünkben végighúzódó kelet–nyugati történelmi-kulturális törésvonalat meghaladván, a jobbára még mindig idegen, de csodálatos Kelet, valamint a „köztes” Közép-Európa és a Balkán gazdag kultúráját egybefogva – és ezáltal fel is erősítve – az európai integrációt meghirdető Nyugat-Európa felé mi közvetíthetnénk.

   Nagy költőnk, Ady Endre saját krédóját, látomásos szellemi, kulturális hivatását abban jelölte meg, hogy a kicsiny Értől eljusson a hatalmas Óceánig. Korunk és az egyesülő Európa összefüggésében, a szétszórtságban élő, sokfelé szakadt nemzetrészeit is magába egyesítő magyar „Kompországnak” – szintén Ady Endre megfogalmazása – lehetne-e méltóbb és igazán reá szabott, annál korszerűbb nemzeti-nemzetközi hivatása, mint ennek, a nemzeti sokszínűséget és a sajátos értékek sokféleségét integráló kulturális missziónak a tudatos vállalása és az uniós politikáknak megfelelő kiteljesítése?!

   A magyar EU-elnökség cselekedet-számba menő, frappáns választ adott erre az aligha csupán „költőinek” számító kérdésre, amikor is az európai kulturális sokszínűséget a prioritásai sorába iktatta.